[1]
A magyar kormány nem járult hozzá ahhoz, hogy a jugoszláv hadsereg Szlovéniában rekedt fegyverzetét és felszerelését Magyarországon keresztül szállítsák Szerbiába. Ez a minden jel szerint megfontolt döntés joggal tarthat igényt a parlamenti pártok és a közvélemény támogatására.
A kisjugoszláv – vagy nagyszerb – kérés teljesítésének az első pillantásra akár némi feszültségenyhítő hatása is lehetett volna. A szlovének megszabadulhattak volna az országukban állomásozó ellenséges haderőtől, a horvátokat nem fenyegetné még ezeknek a csapatoknak ide-oda vonulgatása is, s talán-talán enyhült volna a szerb vezetés Magyarország iránti bizalmatlansága. Csakhogy a szlovének és a horvátok a szerbeknek ezen szándékában sem tudtak maguk számára semmi előnyöset felfedezni. Alapjában véve mindegy, hogy voltak-e alapos okaik a gyanakvásra – ennek elbírálása nem volt, nem lehetett a magyar kormány feladata. Miután a negatív szlovén és horvát állásfoglalás beérkezett, nem lehetett másként dönteni.
Megorrolnak-e Milosevicsék?
Az persze lehetséges, sőt, valószínű, hogy Milosevicsék a kormány döntése miatt még inkább megorrolnak Magyarországra, ami kellemetlen és veszélyes is lehet – nem utolsósorban a vajdasági magyarok számára. De még inkább veszélyes lenne, ha a magyar külpolitika, a vajdasági magyarok pillanatnyi helyzetének javítását célul kitűzve, eltűrné, hogy a nemzetiszocialista szerb vezetés zsarolja, kényszerpályára kényszerítse. (Ezt a veszélyt természetesen sokkal könnyebb felismerni, mint elkerülni.)
A szerb vezetés egyébként is alaptalanul tekintené barátságtalan lépésnek azt, hogy a magyar kormány elutasította kérését. Idegen – bármilyen kis létszámú – csapatoknak egy országon való keresztülengedése nem csekélység, még akkor sem, ha az ügylet viszonylag könnyen kivitelezhető, s ha a konkrét veszély minimális. Az ENSZ fegyverembargót elrendelő határozatára való hivatkozás alaposnak, de legalábbis ügyesnek tűnik. Ha a szerb vezetés az ENSZ határozata és a magyar kormány döntése között nem tud összefüggést felfedezni, ez leginkább ennek a vezetésnek a problémája.
Mindezek ellenére vitathatatlan, hogy a kormány döntése enyhén barátságtalan Milosevicsékkel szemben, mivel keresztezi taktikai célkitűzéseiket. Nem túlzás azt állítani, hogy hat hónappal ezelőtt egy másfajta, de hasonlóképpen kevéssé jugoszlavofil lépés nemzetközileg kényelmetlen helyzetbe hozta volna a kormányt. Akkor még a nyugati demokratikus kormányok mérhetetlen gyanakvással és leplezetlen antipátiával tekintettek a szlovén és horvát önállósodási törekvésekre. A politikai elitek Jugoszláviával kapcsolatos nézeteit egyfajta détente-os, a status quó-hoz és a temetői nyugalomhoz (= stabilitáshoz) foggal-körömmel ragaszkodó elfogultság jellemezte. Kivétel ez alól csak az osztrák és német közvélemény, az osztrák külpolitika, valamint kisebb mértékben a német külpolitika volt.
Módosuló álláspontok
Mára változott a helyzet. A nem németül beszélő országok közvéleménye is áthangolódott. Az utca emberének és – ami azért fontosabb lehet – a mérvadó szerkesztőségeknek a szimpátiái egyre nyilvánvalóbban a függetlenségükért harcoló horvátok és szlovének oldalán vannak. Ráadásul jól informált rokonszenvről van szó. A Jugoszlávia iránti érdeklődés ugyanis fantasztikus mértékben megnőtt, amelyet a tájékoztatási eszközök irigylésre méltó professzionalizmussal elégítenek ki.
Ha nem is a közvélemény áthangolódásának direkt következményeként, de azzal párhuzamosan a politikai döntéshozók is módosították Jugoszláviával kapcsolatos politikájukat. Jugoszlávia dezintegrálódása ugyan valóban veszélyes folyamat és Európára nézve is tragikus következményekkel járhat, de – mint kiderült – ezt a folyamatot nyilatkozatokkal megállítani nem lehet. Sőt, jogosan merült fel a kérdés, hogy a jugoszláv területi integritást legfőbb jóként aposztrofáló, a szlovén és horvát „egyoldalú döntést” élesen elítélő nyilatkozatok nem járultak-e hozzá a helyzet kiéleződéséhez. Éppen ezért ma már alig akad mérvadó nyugati politikus, aki nem lenne hajlandó a szlovén és horvát függetlenség elismerését fontolóra venni, és aki a polgárháborúért nem hárítaná a felelősség nagyobb részét a nagyszerb sovinizmusra és a Jugoszláv Néphadsereg könyörtelen brutalitására.
„A germán faktor”
Hogy az Európai Közösség egyelőre ennek ellenére ragaszkodik Szlovéniával és Horvátországgal szembeni el nem ismerési politikájához, annak nemcsak praktikus, hanem történelmi motívumai is vannak. Elsősorban az ún. „germán faktorról” van szó, amely néhány nyugati országban megnehezítette a politikai elitek Jugoszláviával kapcsolatos „megvilágosodását”, és még mindig akadályozza a megfelelő következtetések levonását. A német diplomácia ugyan jóval óvatosabb, mint az osztrák, de ennek ellenére jól érzékelhetően „szlovén- és horvátbarátabb” mint a nyugat-európai átlag. A német magatartás elleni kifogás legprimitívebb megfogalmazása Belgrádból származik és úgy hangzik, hogy a „nácik segítik az usztasákat”. A primitívség nem volt akadálya annak, hogy a belgrádi vád jóindulatú méltatókra találjon a francia és a holland sajtó egy részében – és egyáltalán nem kizárólag megkergült szélsőbalos körökben. (A történelmi resentiment, úgy látszik, nem kizárólagosan balkáni jelenség.) Egy ennél decensebb, de azért elég súlyos vád pedig –hogy ti. az újraegyesült Németország keletközép-európai és balkáni befolyási övezetének visszaszerzésére törekszik – Angliában is szalonképes stratégiai hipotézis. A jelenlegi német kormányzat minden bizonnyal ez utóbbi vádpontban is vétlen. De ez nem változtat azon, hogy a „németek” – szabatosabban a német újraegyesülés tényei – valóban problémát, egyensúlyzavart okoznak az Európai Közösségben. A franciák féltik primus inter pares szerepkörüket. A kisebb tagállamok tartanak a szerintük fenyegető német hegemóniától. S általában mindenki gyanakodva szemléli amint Németország, megnövekedett felelősséggel a vállán, hite szerint tapintatosan ugyan, a partnerek érzékenységeit figyelembe véve, de mégiscsak szokatlan magabiztossággal ágál a nemzetközi porondon. Éppen ezért a horvátok és szlovének melletti német engagement nem jelentett maradéktalanul áldást a horvátok és szlovének számára. Nem kizárt, hogy jobban jártak volna Luxemburggal, mint patrónussal. Pechjükre azonban e kontinensnyi kiterjedésű ország külügyminiszterének nincs jó véleményei a „kisállamosdiról”. Vagy Olaszország is jobb partner lehetett volna. Ha az nem gyakorolna jugoszláv ügyekben „részvétlen távolságtartást”, „sacro egoismo”-t – miként erről minapi számában a Frankfurter Allgemeine Zeitung panaszkodott. Még az is lehet, így a német újság, hogy az olaszok Horvátországnak a szerb szoldateszka általi feldarabolása után a zavarosban szeretnének halászni. Elvégre Dalmácia és Isztria „mindig is” (utoljára 1797-ben) velencei birtok volt.
Ennek a spekulációnak valószínűleg nincs sok alapja. Talán csak néhány olvasói levél, ártalmatlan (?) társasági tréfálkozás, amilyennek én is voltam tanúja. Az igazság azonban akkor is az, hogy a jugoszláv válsággal kapcsolatban a „művelt Nyugaton” is kilottyant kicsit a történem. Nagyon bízom benne, hogy a jelenlegi külpolitikai vezetés ezt nem sanszként fogja fel, nem tekinti megnagyobbodott játéktérnek, hanem olyan körülménynek, amely tovább bonyolítja a Jugoszláviával kapcsolatos magyar külpolitika egyébként sem irigylésre méltó helyzetét. Ilyen körülmények közt inkább erényes külpolitikára van szükség, mint ravaszra. Az utóbbira ugyanis – pestiesen szólva – nagyon rá lehet fázni.
- Beszélő [6]