A történet:
1987–1988: A Magyar Nemzet a demokratikus átalakulás avantgárdjában halad, a napilapok közül ez ad teret leginkább a reformistáknak, a Pozsgay-vonalnak, a Demokratikus Fórumnak, a környezetvédőknek, az ellenzéknek.
1989: A Magyar Nemzet elsőként igyekszik kitörni az állami sajtókonszernből, májustól Andrew Sarlóssal, szeptembertől Sorossal tárgyalnak a lap privatizációjáról. Ezek a kísérletek meghiúsulnak, részben a kiadó miatt, amely veszteségesnek állította be a lapot – a Pénzügykutató Rt. vizsgálata szerint hamisan –, részben a Hazafias Népfront miatt, amely ragaszkodott – az akkori hatalmi viszonyok között még ragaszkodhatott – nem létező tulajdonjogához. (l. Magyar Sajtó, 1990/22.) A privatizációs folyamatban a Magyar Nemzet lemarad, a rivális lapok anyagi és technikai lehetőségeiket tekintve messze elhúznak mellette.
1990 tavasza: A két választási forduló között Für Lajos, Kulin Ferenc és Szabad György felkeresték a lap vezetőit azzal, hogy az MDF érdekeltséget kíván szerezni a lapban. A Magyar Nemzet Alapítvány elutasította őket. A privatizáció előkészítésének folyamatában a Pallas, a Postabank és a Magyar Nemzet Újságírói Alapítvány részvételével megalakul a Magyar Nemzet Kft. Az alapszabályt úgy fogalmazták meg, hogy a privatizáció kérdésében mindenképpen az állami tulajdonban lévő Pallas lapkiadó mondhatja ki a döntő szót.
1990 nyara: A Magyar Nemzet Kft. és a svéd Dagens Nyheter tárgyalásai a befejezésükhöz közelednek. A Hitel és a Magyar Fórum magyarellenességgel vádolja a svéd lapot, a vádakat a Magyar Nemzet hasábjain cáfolják. Június 20-án a szerződés megkötése előtti pillanatokban a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára az állami vállalatokról szóló törvény megsértésével felfüggeszti a Pallas üzletkötési jogát. A miniszterelnök személyesen is közbelép más, korábban már elvetett ajánlatok figyelembevétele érdekében. Csurka István a lap július 3-i számában a következőket nyilatkozza: „sem a magyar kormánynak, sem a Demokrata Fórumnak nincs olyan kívánsága, hogy a saját lapjává tegye a Magyar Nemzetet. De ha volna is, miért volna ez olyan rettenetes tragédia… amikor a nép ezt a kormányt és ezt a pártot választotta? Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért tragikus ez?” Ugyanezen a napon Haraszti Miklós interpellál a Magyar Nemzet ügyében. A miniszterelnök válaszában elmondja, hogy „nem vagyunk elkötelezettek semelyik külföldi befektető irányába sem, de az alkotmány értelmében kötelezettségünk a verseny szabadságának a biztosítása.” (Egyébként ez utóbbi kötelezettség kapcsán a Vagyonügynökség és a Pénzügyminisztérium hivatott eljárni, de a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára semmiképp.) Az ajánlatokat újratárgyalják. A miniszterelnök személyesen állapodik meg a kft.-vel abban, hogy az ajánlatokat együtt független bizottság véleményezi majd. A bizottság, amely a rádió és a televízió azóta kormánykörökből sokat támadott elnökeiből és az Akadémia elnökéből állott (mint később kiderült, félrevezető információk alapján) az MDF-fel szoros „kapcsolatban álló Hersant ajánlatát pártfogolta, július 14-én bejelentik, hogy a Pallast a miniszterelnökség felügyelete alá helyezték. A Magyar Nemzet Újságírói Alapítvány erre közleményben reagált: „…attól tartunk, hogy a kormány egyre nyíltabban és határozottabban kíván beleszólni a Magyar Nemzet sorsába. Az államigazgatási felügyelet azt jelent…, hogy a Pallas vezérigazgatója kvázi miniszterelnöki engedély nélkül senkivel sem köthet részvénytársasági szerződést.” A Hersant megígéri, hogyha az újságírók többsége nem őt támogatja, visszalép az üzlettől. A többség nem őt támogatja, Hersant nem lép vissza. A Magyar Nemzet Kft. a Postabank és a Pallas szavazatával a Hersant választja. A szerkesztőség többek között a Nyilvánosság Klubhoz és a köztársasági elnökhöz fordul támogatásért. Göncz Árpád ebben az ügyben nem lépett fel. Augusztus 27-én megjelenik a lapban a külügyminiszter Bodor Pálhoz írt levele, amelyben nyíltan szól a kormányzati beavatkozás politikai hátteréről. Hivatkozik többek között arra, hogy a svéd lap átvette „a ceausescui időszak propagandájának érveit” s nem „a Magyarországon ma is népszerű nemzeti liberalizmus talaján áll”. Bodor válaszában emlékeztet Hersant náci múltjára és a Le Figaro Ceausescu melletti propagandájára. A Népszabadság augusztus 4-én közli Aron írását arról, hogyan vette át Hersant a szerkesztőséggel kötött korábbi megállapodást felrúgva a parancsnokságot a Le Figarónál.
1990 ősze: A Jeszenszky-levél ügyében Bossányi Katalin interpellál. A miniszteri válasz kirobbantja az eddigi legnagyobb parlamenti botrányt. A MÚOSZ nyilatkozatot ad ki a Magyar Nemzet ügyében: „A Magyar Nemzet ügye… része egy általános törekvésnek. A MUOSZ elnöksége kijelenti, hogy ebben a vitában a leghatározottabban támogatja a szerkesztőség többségének álláspontját. A sajtó egészét érintő problémán belül a Magyar Nemzet ügyét mintegy »tesztkérdésnek« tekintjük.” Október 1-jén Diurnus nyilvánosságra hozza, hogy „egy magyar származású nyugati nábob” anyagi segítségével tízszeres árat ajánlottak a Pallas üzletrészéért, hússzorosát a Postabank üzletrészéért, mindkét cég gondolkodás nélkül utasította el az ajánlatot. Az újságírók bíróság előtt megtámadják a kft. Hersant-t támogató határozatát. A pert elvesztik. Október 5-én a kft. tagjai megállapodnak a szerkesztőség függetlenségét biztosító feltételekben. Ebben többek között benne van, hogy csak a szerkesztőség által kétharmados többséggel megválasztott személyt nevezhetnek ki főszerkesztőnek, hogy „a kft. vezetése nem avatkozhat bele a lap politikai irányvonalának kidolgozásába”, „az újságírói közösség egyetlen tagja sem kényszeríthető politikai meggyőződésével ellenkező feladat elvégzésére, publikálásra. Az ebből fakadó konfliktusokból… az újságíróknak semminemű hátrányuk nem származhat.” A Nyilvánosság Klub szakértőinek és a Pénzügykutató Rt.-nek a vizsgálata kimutatta, hogy a Magyar Nemzet kormány által vezérelt privatizációja során pontosan azokat a szabálytalanságokat követték el, amelyekre hivatkozva a kormány közbelépett.
1990–1991. tele: Megtörténik a privatizációs aktus. A lap példányszáma hetek alatt 180 ezerről 120 ezerre zuhan, az elfogadott megállapodás szerint főszerkesztőt választani nem sikerül, Pethő Tibor, a szerkesztőbizottság elnöke ideiglenes megbízással kerül a főszerkesztői székbe. Elhúzódik a kollektív szerződés megkötése, a lap néhány meghatározó egyénisége, Bodor Pál, Brenner György és mások elhagyják a Magyar Nemzetet.
1991 nyara: A főszerkesztő kiad egy belső útmutatót a szerkesztőség tagjainak okulására. Ebből idézünk: „A régi olvasók, előfizetők lemondják a lapot, új olvasótábort még nem sikerült szerezni… A régi olvasótábornak nem kell a jelenlegi felemás lap, amely nem képes meghirdetett elveit képviselni. Nem igazán tárgyilagos és hiteles. A szerkesztőségben különféle elfogultságok dolgoznak. Így nem lehet egységes szellemiségű lapot készíteni… Végre tudomásul kell venni, hogy a legfontosabb belső hírforrás a kormány, a minisztériumok… Az állandó bírálat nem javítja, hanem rontja a kormány munkáját. Arra kényszeríti a minisztereket, hogy többet törődjenek politikájuk védelmével, mint magával a politikával… Vannak helyzetek, amikor nem lehet mindent publikálni… A nem barátságos külföld a hazai sajtó kritikáját előszeretettel használja fel a saját országa ellen. Ezt a múltból jól ismerjük, állandóan használtuk a Nyugattal szemben. Ellenségeinknek az az érdeke, hogy a magyar lakosság elveszítse hitét a kormányban.” Megkezdődött a Magyar Nemzet egységes, kormánypárti lappá való átalakításának az előkészítése. A főszerkesztő ideiglenes megbízatását az év végéig kitolták annak ellenére, hogy a szerkesztőség ez ellen szavazott, átszervezési tervet készítettek. Ennek keretében két részletben elbocsátottak nyolc újságírót anélkül, hogy a Munka Törvénykönyve szerint a szakszervezet képviselőjével tárgyaltak volna. Az elbocsátásokat pénzügyi és célszerűségi okokkal indokolták. Elbocsátották a gazdasági és a hír- és információs rovat vezetőjét, s ez utóbbi rovat helyettes vezetőit is leváltották. A kulturális rovatvezetőt úgyszintén. Mindhárom rovat vezetését főszerkesztő-helyettesek vették át. A laphoz áthívták a Magyar Fórum egyik vezető publicistáját, s a tavalyi megállapodás megsértésével főszerkesztő-helyettesnek (és a főszerkesztői poszt várományosának) kooptálták Krasznai Zoltánt. Augusztus 5-én az újságírók bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a főszerkesztő ellen. Az indítványt a 70 újságíróból 57 aláírta. Augusztus 11-én a Hét interjút közöl a főszerkesztővel, amelyben nyílttá válnak az átszervezés politikai indítékai. A Magyar Nemzet Újságírói Alapítvány Kuratóriuma és a szakszervezet folyamatosan szorgalmazza a kialakult patthelyzet tárgyalásos rendezését, de ettől Sebestyén Tamás elnök-vezérigazgató mereven elzárkózik, a bizalmatlansági indítványról nem vesznek tudomást. Augusztus 16-án a Nyilvánosság Klub állásfoglalásában rekviemet mond a Magyar Nemzetért. Telnek-múlnak a hetek, komoly tárgyalások helyett csak kötélhúzás folyik. Az újságírókat levélben figyelmeztetik, hogy ha folytatódnak a korábbi negatív tendenciák, újabb elbocsátások lesznek. Krasznai Zoltán közvetítőként lép fel, nyilatkozatban, programadó cikkben hirdeti, kiegyensúlyozott, szabadelvű, sem kormánypárti, sem ellenzéki lapot akar csinálni.
1991 ősze: Szeptember 11-én megalakul a sztrájkbizottság. Az újságírók legfőbb követelése, hogy az elbocsátottak közül bizonyos kulcsembereket vegyenek vissza. Szeptember 12-én a MÚOSZ elnöksége nyilatkozatban támogatja a Nemzet újságíróit, s emlékeztet arra, hogy a Magyar Nemzet Részvénytársasághoz került Rádióújság főszerkesztőjét szintén megkérdőjelezhető módon távolították el. (A Magyar Nemzet felduzzadt veszteségét most a Rádióújság nyereségéből pótolják.) A MÚOSZ nyilatkozata és a sztrájkbizottság közleménye nem jelenhet meg a lapban. Szeptember 27-én kétórás figyelmeztető sztrájkot tartanak. Ehhez 45 újságíró csatlakozott. A figyelmeztető sztrájk után egy héttel a cég jogtanácsosa ült le tárgyalni a sztrájkbizottsággal – mindenféle meghatalmazás nélkül. A sztrájkbizottság megalakulása esetén a kollektív szerződés értelmében a munkaadónak kötelező egyeztető tárgyalásokat folytatnia, a munkaadó ehelyett a három hónappal azelőtt kötött kollektív szerződést mondta fel. Október 4-én a MÚOSZ kongresszusa is nyilatkozatban sürgeti a tárgyalásokat. Október 5-én a sztrájkbizottság Göncz Árpádhoz és Antall Józsefhez intéz nyílt levelet, hogy „mivel… el akarjuk kerülni a legrosszabbat, a sztrájkot… vállaljanak jószolgálati, közvetítő szerepet”. Abban bíznak, hogy a hét elején Magyarországon tartózkodó francia tulajdonosok jelenlétében végre tárgyalni lehetett. Nem lehet. Ekkor, az elbocsátások után több mint két hónappal hirdetik meg a sztrájkot! A főállású újságírók közül 32, a többi rendszeresen közreműködő tollforgató közül 30 csatlakozott a sztrájkhoz. Olvasószerkesztőtől fölfelé a vezetők közül senki sem sztrájkolt. A sztrájk három napig tartott. A hűbéres tévéműsorokból folyattak át anyagokat a lefagyott lapba, mint annak idején a Valóságból a Mozgó Világba. Most egy lapszámba is belefért Illyés Gyula híres esszéje, ami 1978-ban két részletben jelent meg (s ma már könyvben is olvasható). De megjelent a lapban Szabó Miklós írása és Fejtő Ferenc támogató levele is. Gyulay Zoltán, amint azt a lapokban megjelent levélből tudjuk, még sok zabot ígért (a más zabjából is) a lapba. Pénteken éjszaka megszületett a megállapodás. Visszavették az elbocsátottak közül Dobszay Jánost, Ágoston Vilmost és a „kritikai szárny” frontemberét, Császár Nagy Lászlót. A tulajdonosok megígérték, hogy ezentúl komolyan fogják venni a törvényeket, a szakszervezeti jogokat és a tavalyi újságíró chartát, s ennek megfelelően a lap nem lesz sem kormánypárti, sem ellenzéki. A Pethő-féle átszervezési tervezet helyett egy öt tagból álló, mindkét fél számára elfogadható bizottság készít tervezetet a lap jövőjéről.
Beállt tehát valamiféle köztes állapot. És bizony volna olyan köztes állapot, amit mindannyian üdvösnek találhatnánk. Egy kiegyensúlyozott, elkötelezett kormánypárti és ellenzéki pólusokat egyaránt tartalmazó lapnak, amely úgy marad középen, mint az a lélek, amelyet egyforma erővel rángat az angyal és az ördög, bizony, helye volna a magyar sajtóban, s a Magyar Nemzetre találna is ez a szerep. Eddig azonban egy másféle köztes állapot jellemezte a lapot, a vírus és az ellenvírus erőegyensúlya, amelyben se meggyógyulni, se megdögleni nem tudott. És hogy ezután mi lesz, azt nem tudjuk.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]