’89 októberében eléggé fáradt kis ünnepség végén kiáltottuk ki a Magyar Köztársaságot. Mintha csontjaink, zsigereink jó előre megsúgták volna: egy év múltán, ’90 októberében rövid vállrándítással intézzük majd el a forradalom és szabadságharc emlékezetét, hogy azután a taxisblokáddal, hosszan és részletekbe menően tisztelegjünk a posztkádári aranyborjak előtt. A blokádban részt vevők pontosan úgy mérték egymáshoz a forint, az ő forintjuk értéket a távoli absztraktumok, a szabadság, demokrácia, a közjó értékéhez, ahogyan a kádárizmusban megtanulták. Az új köztársaság miniszterei is pontosan úgy emeltek az árat, ahogyan a kádári miniszterektől eltanulták. S a blokád opponensei is, bár nemzeti alapon, de pontosan úgy kutattak a vélt összeesküvés szálai után, ahogyan a titkos drótmozgatókról szóló bolsevik teóriák tanították őket.
1991. október
Így hát a Magyar Köztársaságnak csak most, ’91-ben adatott meg, hogy egy kicsit magára is gondoljon, önnön gyökerei mentén is körülnézzen. Felemelő, szorongató és félelmetes körjárat! Szinte már azt kívánja az ember, bár ha homokba dughatná a fejét, és úgy vészelhetné át az ünnepi időket! Arról van szó – ezt érzi mindenki, ez van a levegőben –, hogy a magyar nép, nem is annyira saját, mint talán Isten vagy a történelem akaratából utolérte, elcsípte, körbevette ’56-ot követő kínzóit, hóhérait, gyilkosait. Ők, pufajkások, meg rendőrök is, vagy tizenöten mentek rá ki – csodálatos mitikus erejű, széles vállú, olajszagú munkaruhás (hisz más ruha tán nem is volt a szekrényben) Nagyfiú – először vette maga mögé ősöreg Csepel motorbicikli nyergébe sorok taknyos, szinte meg pelenkás íróját, hogy azután zöld füves legelőkön, krétaszínű szikeken száguldjanak át, verjék fel a zsombékon fészkelő, síró hangon méltatlankodó bíbicsereget meg a tüskékre szúrt bogárzsákmányt féltve vigyázó őrgébicsnépséget. Nincs már meg ez az ökológiai paradicsom, meg nincs már meg Béla sem. Mert addig verték vagy tizenöten, míg kék-fekete lett, mint a fejfáról lógó koszorúszalag, míg magánál volt, míg valami sárga izé kezdett szivárogni az orrából, míg már nem tudta felfogni, hogy kocsira teszik, árokba dobják, lepössentik és röhögnek rajta egy nagyot. Sosem halunk meg, gondolták ők tizenöten, a történelem bizalmasai.
Most meg – látja, ugye, gyászfátylán át is, Mária néni? – itt fortyog, burványlik fedetlenül az egész fertelmes, bűzös pocsolya a lábunk előtt. Csak meg kell húzni a hálót, hogy tele legyen kígyóval, békával, vízipoloskával.
Ám mielőtt még kivetnénk a hálót, kérdezzük meg még egyszer: ugye gyászában is tudja, Mária néni, hogy a maga irgalma e féreg, kígyó, iszaplakó népség utolsó menedéke és kapaszkodója? Hová is mehetnének még? Bush úrhoz talán? Uraim, én, aki magasabb, globális okokból cserben kellett hagynom a hófehér mosolyú, nyolcgyerekű, egyenes gerinccel harcoló síita Alit meg Teleganit, a teljesen gyanútlan kurd pásztort… nem beszélve a sajnálatosan felesleges halált halt Mirkó gyerekről, a vinkovci körorvos fiáról…, egyszóval uraim, nem gondolják, hogy az Egyesült Államok majd éppen önök miatt… A Szovjetunió értelemszerűen nem azonosítja magát semmiféle sakál, hiéna, dögbogár, kígyó, béka, patkány vagy gyilkos magatartásmóddal, folytatja a sort, ha őt keresik, Mihail Gorbacsov. A Szovjetunió ilyet soha senkitől nem várt, senkitől nem kért.
Egy, csak egy nyitott kapu van már. A valamikori áldozat irgalma és nagylelkűsége. Lenyűgöző és félelmetes ez a mostani ősz!
Védőernyő
Kezünkben vannak hát, igaz, elöregült, szorongó vén patkányok már, a kínzók és gyilkosok. És igazából nem tudunk mit kezdeni velük.
Nem lehetünk hát nagyon értetlenek és értettek, ha a művelt Nyugat meg mivelünk nem tud mit kezdeni. Igaz, valamikor, éppen 1956 táján meg a megelőző években a művelt Nyugat éppenséggel a rab nemzetek felszabadítását hirdette. Apáink, az ’56-os hősök ezért is bátorodtak még jobban neki. Jön majd az erős, szabadságpárti Amerika, és kirúgja innen az oroszokat. Apáink, szerencsére, csak jóval később tudták meg: míg ők, tüdőlövéssel, gyomorlövéssel, májlövéssel, a szabadság, a liberális hagyomány, az alapító atyák Amerikájára vetették vigyázó szemüket, az igazi, a létező Amerika nem győzte biztatni az oroszokat; nyugodtan, szabadon vegyék csak vissza a háborús zsákmányukat.
Telt azonban az idő, és megtudtuk: a térség, Lengyelország, Cseh- és Szlovákia, Magyarország nem az oroszok háborús, hanem a Nyugat békés zsákmánya. Pontosabban szólva, lehetne, ha kellene a Nyugatnak. De hát, ezt is kezdjük megtanulni, nem nagyon kell, sőt.
Nyugat-Európa 1992-re integrációt ígért magának. Az állandó keleti „zaklatás” miatt azonban szinte hozzá sem tud fogni tervének megvalósításához.
Őket is meg lehet érteni. Meg magunkat is. Habsburg Ottó, igen bölcsen, azt mondta, hogy aki várakozik, azt nem jó túl sokáig várakoztatni.
Bukaresti parlament
Mert aztán a túl sokáig várakoztatott varsói, prágai, budapesti parlament is abbahagyja a Nyugat majmolását, és úgy kezd viselkedni, mint a bukaresti. Nem mintha ez a Nyugat baja lenne, ez a lengyel, a cseh és szlovák és a magyar nép baja lesz.
Mint tudjuk, híre ment, hogy a székelyek állukkal öklön vágni készülnek a védtelen románságot. Micsoda nemzeti felbuzdulás jött a hírre, micsoda heroikus kiállás az erősebb mellett! Mely buzgalom azután, akár a hirtelen nyári zápor, úgy enyészett el, nem függetlenül bizonyos tengerentúli, pénzügyi ráhatásoktól.
Így, ilyen hektikus rángásokkal megy majd itt is, ha felbomlik a remény, eltűnik a jövőkép, a stratégia, és csak a taktika marad meg. Egészen addig, míg megjelennek azok a komoly, szolid erők, melyek valóban küldetésüknek érzik, hogy újból kivezessenek bennünket Európából.
Közakarat Egyesület
Egyesek attól tartanak, hogy a címben szereplő testülettel már egy ilyen erő jelent meg a magyar politikai színpadon. Mit mondjunk erről?
Móricz Zsigmond, a maga idején, gyalog vágott át az országon, s közben zsákra való érdekességet, disznóságot fedezett fel. Hasonlóan voltak vele a régi népiesek is. Túlnyomóan városi, „nadrágos” fiatalemberek, akik azonban nem átallották csizmát húzni, falusi utcák sarát dagasztani, plébániák, jegyzőházak kapuit zörgetni, tanyai kuvaszok rohamát szenvedni.
Mai népieseink, neopopulistáink a legritkább esetben vállalkoznak ilyenfajta mezei kalandokra. Ehelyett, a populizmusok történetében szinte egyedülálló módon a rádió- és tévéadások folyamatos vélelmezésének nehéz küldetését veszik vállukra. Most már nemcsak mint irányzat, hanem mint céltestület, Közakarat Egyesület is.
Jó tudni, hogy honfitársaink, immár a köz akaratából is estéről estére magukra veszik a megterhelő feladatot: egy-két üveg sör mellett megnézik-hallják Madonnát, Paula Abdulkát. Csakhogy azután megállapítsák: mélyen megbotránkoztató és nemzetietlen volt, amit átéltek.
Nem lehet, kedves népnemzeti honfitársaink, hogy mozgalmuk esetleg nem is annyira a népi mozgalmak, mint inkább a lustaság, szellemi renyheség és képmutatás világtörténetét gazdagítja?
- A hét üzenetei [7]