[1]
A TIB és az MTA hétfőn sajtótájékoztatón mutatta be azt az olvasókönyvet, amelyik az 1956-os magyar forradalom történetét foglalja össze, reményeik szerint nemcsak középiskolások számára. A könyv, amelynek szellemi atyja Jenei Károly történelemtanár volt, régi hiányt igyekszik pótolni: az utóbbi bő 30 év hamisításai és torzításai után próbál objektív képet adni 1956 előzményeiről, eseményeiről és utóéletéről.
150 ezres példányszámban a parlamenti pártok egyetértésének eredményeképpen jelentős állami dotációval, rendkívül olcsó áron (17 Ft) kerül forgalomba. Tehát nem monográfia, hanem széles olvasóközönségre számot tartó ismeretterjesztő munka. Ennélfogva, bár a szerzők érthetően törekedtek arra, hogy a kutatás mai állásának megfelelő képet adjon az eseményekről, más szempontoknak kell megfelelnie, mint egy szakmonográfiának. A bírálatnak elsősorban tehát arra kell koncentrálnia, hogy miként felel meg a könyv ennek az ismeretterjesztő funkciónak.
A kockázat nem kicsi, ugyanis a helyzet eléggé ellentmondásos. Egyrészt akkor kell értelmes és maradandó összegzést nyújtania, amikor sok területen a kutatás még meglehetősen kezdeti stádiumban van, másrészt olyan generációk számára, akik vagy semmit vagy nagyon torz képet ismernek az eseményről. Még nehezebbé teszi a dolgot, hogy lassanként nem lesz túl sok fogalmunk arról a politikai rendszerről, amelynek feltételei között a forradalom lezajlott, sem arról a fogalomkészletről, amely alapján a történet elmondható és érthetővé tehető.
A könyv jellegéből következően arra kellett hogy koncentráljon, amiről már többé-kevésbé biztosat tudunk. Terjedelménél fogva sem alkalmas tere e fehér foltokkal kapcsolatos elméleti fejtegetéseknek. Ezért érthető, hogy elsősorban a forradalom belső történetével, azon belül is a budapesti eseményekkel és a Nagy Imre-csoport tevékenységével foglalkozik. A kevésbé feltárt vidéki események, valamint a nemzetközi körülmények, különösen a szovjet és a nyugati (USA) magatartás alakulása némileg háttérbe szorul.
Az olvasókönyv tömör, érzékletes stílusával, összefogottságával általában jól megfelel a kitűzött céloknak. Elkerüli az utóbbi évtizedek ideológiai csapdáját, amely a forradalmakat egyszerre feltörő, rövid ideig tartó, spontán népmozgalomként szerette látni. Jelentőségének megfelelő teret kap a forradalom kitöréséhez vezető út hosszú és cikcakkos története 1953 júniusától 1956 októberéig (Nagy Imre első miniszterelnökségétől a Rajk-temetésig). Ugyancsak egyértelmű, hogy a forradalom kitöréséhez negatív értelemben legalább olyan mértékben hozzájárult a Rákosi-klikk rövidlátó, hatalommentő politikája, mint a „pártellenzék” aktivitása vagy a spontán népi elégedetlenség. A szerzők mindvégig elkerülik azt a csapdát is, hogy 1956-ot egyoldalúan a magyar nép antikommunista felkeléseként láttassák, holott a mai politikai helyzetben ez rendkívül kényelmes megoldás lett volna. Itt nemcsak arról van szó, hogy a forradalmat előkészítő szellemi és politikai erjedés a Nagy Imre köré gyülekező pártellenzékből, vagyis egy reformkommunista csoportosulásból indult ki, hanem abból is, hogy a forradalom idején fellépő politikai csoportok túlnyomó többsége baloldali (demokratikus szocialista) alapon állt, éppen ezért sem lehetett szó semmiféle horthysta-tőkés restaurációról, jobboldali puccskísérletről. Ezeket a ma talán kényesnek látszó problémákat a könyv nem kerüli meg, sőt kimerítően dokumentálja is (pl. a munkástanácsok kiáltványaival), valamivel több magyarázat azonban elkelt volna. Az első fejezet ugyan szól arról, miért szükségszerű, hogy a sztálinista politikai struktúrában cselekvőképes ellenzék csakis a párton belül szerveződhet, és miért lehetetlen a párton kívüli spontán ellenállás. Ez azonban csak részben politológiai probléma, semmiképpen sem taktikai kérdés. Keveset tudunk meg arról a politikai struktúráról, amellyel szemben a reformkommunista alapállás legitimmé és széles körben elfogadottá válhatott, valamint arról a korhangulatról, amelyik a szocializmus sztálinista gyakorlata ellenére, vagy éppen azért, még hihetett a szocializmus alapeszméiben. Nem elég világos, hogy miért volt más reformkommunistának lenni 1956 novembere előtt, mint utána. Fontos ez azért is, mert ennek tisztázatlansága folytán az ifjú olvasóban néhány dolog összekeveredhet. Kiderül a könyvből, hogy az események radikalizálódása, amely elsősorban Gerőék ellenállásának és az első szovjet beavatkozásnak köszönhető, Nagy Imrét és a hozzá közelállókat is meglepték. Nem válik azonban világosan szét egymástól két különböző kérdés: milyen esélyt és reményt láttak Nagy Imréék a rendszer megreformálhatóságában, és hogyan távolodtak el fokozatosan a kommunista eszmerendszertől, illetve hogy miként látják ma a szerzők azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha a reformerek szovjet hozzájárulással még „időben” eltávolítják a hatalomból Rákosit és követőit. A kérdés azért sem mellékes, hiszen a kádárista propaganda is hivatkozott arra, nem is sikertelenül, hogy a párton belüli tisztázás már megindult és sikerre vezetett volna, ha a belső megingást nem használják ki az ellenforradalmi erők, akiknek Nagy Imréék „bedőltek”, és „eladták” az országot. Nem segíti igazából a tisztázást Kádár szerepének túlontúl rövid taglalása. (Mivel mégiscsak kulcsfigura volt, többet érdemelt volna.) Megtudhatjuk, hogy bár kacérkodott a „pártellenzékkel”, egyértelműen sosem állt melléjük, október 31. és november 1. közti pálfordulását pedig egyszerűen a szerzők azzal intézik el, hogy áruló volt. Ez morális ítéletként elfogadható, de nem pótolja a történeti elemzést. (Mi a helyzet például Fehér Lajossal, Aczél Györggyel és másokkal, akik reformerek voltak, de novemberben szintén Kádár mellé álltak.)
Noha a forradalom külpolitikai vonatkozásait elég takarékosan tárgyalja a könyv, elég sokat megtudhat az olvasó arról, hogy az utólagos visszatekintésből teljesen reménytelennek látszó külpolitikai helyzetben mi volt az, amiben Nagy Imréék bízhattak (lengyelországi események, a szovjetek kétértelmű politikája), vagy ami legalábbis illúziót kelthetett bennük. Nem sokat tudhatunk meg viszont arról, hogy milyen politikai stratégiában gondolkodtak november 4-e után, vagyis miután a jugoszláv követségre menekültek. (Pl. milyen tárgyalásokat folytattak Kádárral, mint tudjuk, még romániai fogságuk idején is.)
Az olvasókönyv egyik nagy erénye, hogy nemcsak a forradalom előzményeivel foglalkozik részletesen, hanem annak utóvédharcaival is, ami ha lehet, még kevésbé ismert a közvélemény előtt. A forradalom nem ért véget a november 4-i szovjet invázióval. A későbbi propaganda, éppen mert ’56-ot elszigetelt jobboldali elemek puccsaként állította be, és a szovjet beavatkozást pedig „felszabadításként” igyekezett homályba borítani a számára talán legkényesebb momentumot, a november 4-e utáni kitartó népi ellenállást, különösen a munkástanácsokét. E részből kiviláglik, mennyire ingatag volt a Kádár-rezsim belső helyzete, mennyire nem tudott maga mögé állítani egyetlen társadalmi csoportot sem a sztálinista apparátuson kívül. (Gondoljunk csak arra, milyen kísérteties lehetett, amikor november 23-án egy sztrájkfelhívásra elnéptelenedtek az utcák.)
Külön fejezetet szenteltek a szerzők a forradalom utáni megtorlásnak. Jól követhető, hogyan „porciózta” a rezsim az ítéleteket a különböző társadalmi csoportoknak, és kimerítően taglalják a megtorlás időzítését és logikáját, számba véve a megtorlás nemzetközi körülményeit is. Megtudhatjuk, mi volt az oka a Nagy Imre-per elhalasztásának, vagy mi volt az 1963-as „képmutató” amnesztia hátterében.
Több szót érdemelt volna a megtorlás „hatékonyságának”, funkcionalitásának elemzése. Ebben is össze lehetett volna hasonlítani az 1968-as prágai tavasz (és ősz) eseményeit, a megtorlás adagolása ugyanis sokat elárul a későbbi konszolidációs politikáról.
Ugyancsak hiányolom, hogy többet olvashatunk a perekről, mint a nem kevésbé fontos közvetlen karhatalmi akciókról, sortüzekről, amelyek időzítése szintén nem tanulság nélkül való. Mindez rávilágít Kádár személyes felelősségére is. A szerzők alaposan cáfolják azt a széles körben terjesztett sutyorgó propagandát, hogy Kádárt a többi kommunista vezető nyomása indította ígérete megszegésére és a vérengzések, kivégzések elrendelésére. Ilyen nyomás ugyan volt, de Kádár éppen akkor engedte szabadjára a terrort, amikor Moszkvában megbuktak az ortodox sztálinisták, illetve ő maga ragaszkodott ahhoz, hogy Nagy Imre ellen halálos ítélet szülessen. Ám, ha ez így van, érdemes lett volna röviden kitérni a november 4-e utáni MSZMP belső viszonyaira is.
Kifejezetten szerencsésnek tartom viszont azt a megoldást, hogy a könyv külön fejezetben, az események ismertetése után, jól összefogottan és könnyen áttekinthetően tárgyalja a forradalom eszmerendszerét. Ez afféle összegzésként és kitekintésként is felfogható, különösen, hogy utána, az epilógusban a forradalom máig ható nemzetközi és hazai utóélete kerül sorra.
Végül néhány didaktikai szempont. Az olvasókönyv végén található ugyan egy bibliográfia, ami segít tájékozódni az ’56-tal kapcsolatos irodalomban, azonban érzésem szerint több teret kellett volna szentelni a pártállam idején született „feldolgozások” forráskritikájára és helyretételére. Ezek a könyvek majd’ minden könyvtárban szabadpolcosak, és az érdeklődő gimnazista szerintem már most sem igazán tudja, melyiket hová tegye. Az eligazodásban sokat segíthetne az olvasókönyv terjedelméhez képest igen gazdag dokumentumanyaga (nem ártott volna talán néhány jelentősebb újjáalakuló párt programnyilatkozatát is bevenni), ha a kíváncsi olvasó nagyító nélkül el tudná olvasni az elmosódó, apró betűkkel nyomtatott szövegeket. Ez persze nem a szerzők-szerkesztők „bűne” – úgy látszik, a 17 Ft-os árnak ára van –, de attól tartok, csak a legelszántabb nebulók veszik a fáradságot ezek kiböngészésére. Ezzel elveszhet az egyik legfontosabb cél: az olvasó végre ne csak elhiggye azt, amit legújabban tudni kell a forradalomról.
Ezenkívül nem lett volna hiábavaló a kimerítő bibliográfia és névmutató mellé – mindkettő tartalmaz rövid tartalom-, illetve életpálya-ismertetést is – odacsempészni egy rövid kronológiát.
Mindezen piszkálódásaim ellenére úgy vélem, fontos és jól megírt könyv kerül a középiskolások kezébe, a vállalkozás megérte a sietséget. Osztom a szerzők-szerkesztők azon reményét, miszerint, ha fel is merülnek újabb momentumok a kutatás során, 1956 átértékelésére most már hosszú ideig nem lesz szükség.
- ’56 [6]