Azt hihetnénk, hogy az 1956-os magyar forradalom körül minden rendben van. A parlament nemzeti ünnepeink sorába illesztette, kutatóintézet foglalkozik eseményeinek feldolgozásával, számtalan szövetség, társadalmi egyesület vigyáz arra, nehogy hagyománya elenyésszen. Mégsem ennyire rózsás a kép. Bár a forradalom általános megítélésében ma széles körű társadalmi konszenzus van, a jelen politikai presztízsharcai, a forradalomhoz (is) kapcsolódó szélsőséges politikai megnyilvánulások veszélyeztetik ’56 talán két legfontosabb élményét a remény és a nemzeti egység megélését. Ezért tartotta szükségesnek a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB), amely hazai földön legelőször, még az előző rendszer alkonyán vállalta fel a magyar forradalom ügyének képviseletét (és szervezte meg többek között Nagy Imre és társai temetését 1989 júniusában), hogy sajtótájékoztatón tegye közzé állásfoglalását a közelgő évforduló alkalmából.
Politikai állásfoglalás
Általános politikai kérdésekben Vásárhelyi Miklós, a TIB elnöke fejtette ki a bizottság álláspontját. Eszerint 1956 szelleme nem engedi meg, hogy bármely politikai erő kisajátítsa magának a forradalmat. 1956-ban nem valamely politikai erő vagy kizárólagos eszmerendszer lépett fel az akkori rendszerrel szemben, hanem megalázott emberek millióinak szabadságvágya tört felszínre. A szabadság felcsillanó reménye és a visszaszerzett emberi méltóság és önbecsülés katarzisa közös élmény volt az embereknek, politikai meggyőződéstől függetlenül. Éppen ezért a TIB fellép nemcsak a forradalom kisajátítása ellen, hanem elzárkózik minden ’56 megítélésével kapcsolatos jobb- és baloldali szélsőségtől. A politikus felháborító provokációnak nevezte, hogy az MSZMP az évfordulóhoz közeli időpontban éppen abban a városban rendezte kongresszusát, amelyben elődje utasítására a forradalom történetének egyik legsúlyosabb vérengzésére került sor. A mostani MSZMP soha nem határolta el magát ezektől a bűnöktől, és minden tekintetben a régi állampárt utódjának vallja magát. Ezzel kapcsolatban Vásárhelyi Miklós szokatlanul kemény kijelentést tett: az ország jelenlegi válságos helyzetében nem érvényesíthető az a liberális alapelv, hogy demokrácia jár a demokrácia ellenségeinek is, és az 1920-as, 30-as évek olasz és német eseményeire figyelmeztetett. Véleménye szerint minden alkotmányos és törvényes eszközt fel kell használni azon politikai erők ellen, legyenek bármely oldalon is, amelyek nyíltan a demokrácia megdöntését tűzik ki célul. Ugyanakkor a TIB nem támogatta a Pofosz és más szervezetek salgótarjáni MSZMP-ellenes tüntetését, mivel az felült a provokációnak, és félelmet keltett a város lakosságában.
A TIB ugyancsak elhatárolja magát azoktól az újsütetű ’56-os szervezetektől, amelyeknek tagjait „nagyítóval sem lehetne megtalálni a forradalom résztvevői között”, és amelyek faji, antiszemita uszításra próbálják felhasználni ’56 emlékét.
Ezek után az elnök kitért a kárpótlás és a felelősségre vonás lezáratlan kérdéseire. A TIB másik fontos feladata a forradalom hajdani részvevőinek érdekképviselete. Ezeket az embereket ugyan jogilag rehabilitálták, de túlnyomó többségük ma is megalázó anyagi viszonyok között tengődik, a kormányzat pedig mindeddig felháborító passzivitást tanúsított kárpótlásukkal kapcsolatban. A nyugdíj-kiegészítéssel nem lehet lezártnak tekinteni a kérdést. Vásárhelyi kifejezte reményét, hogy a miniszterelnök beváltja a nyilvánosság előtt tett ígéretét, és még ez év őszén a parlament elé kerül az ezzel kapcsolatos törvény. Amennyiben nem, úgy minden alkotmányos eszközt és a nyilvánosságot is felhasználják ahhoz, hogy ezt elérjék. A felelősségre vonással kapcsolatban kijelentette: nem támogatnak semmilyen olyan törekvést, amely ellentmond az európai jogrendszer normáinak, visszamenőleges hatállyal akar ítélkezni, semmibe veszi az elévülés elvét vagy valamilyen parttalan tisztogatáshoz vezetne. De elvárják a felelősök megnevezését és erkölcsi elítélését, és köztörvényes bűncselekmények esetén (gyilkosság, rablás, hatalommal való visszaélés) akár végre nem hajtandó büntetések kirovását.
Kérdőjelek
A fenti rövid összegzés is jelzi talán, mennyi ellentmondás feszül 1956 körül még egy olyan magát centristának valló szervezet állásfoglalásában is, amelyik joggal vállalkozik a forradalom higgadtságának és felelősségteljességének átörökítésére. Túl azon, hogy törekvéseik érthetőek, sőt pl. a kárpótlás kérdésében vitathatatlanul jogosak, állásfoglalásuk néhány pontja legalábbis nagyon körültekintő megalapozást kíván. A liberális hagyomány egyik legrégibb dilemmája Locke óta, vagy tán még előbb, vajon jár-e a demokrácia antidemokratikus politikai törekvéseknek. Pontosabban a kérdés még rafináltabb is lehet: vajon megszavazhatja-e egy demokratikus elvek alapján létrejövő testület többségi alapon a demokrácia felfüggesztését vagy eltörlését. Locke szerint például nem, mert vannak a többségi elvnél alapvetőbb jogelvek, mások szerint lehetséges. Ez csupán azért érdekes itt, mert a Vásárhelyi által hivatkozott német és olasz példa inkább erre történelmi precedens, mint az erőszakos, külső erő által támogatott kommunista hatalomátvételre, és a modern európai alkotmányok éppen ezért igyekeznek kizárni ezt a lehetőséget. A kérdés ezek után az, hogy jogi szempontból vajon nem elegendőek-e az alkotmány emberi jogokat (kisebbségi jogokat) védő passzusai, amelyeknek lehetnek büntetőjogi következményei. Lehet-e külön törvényben korlátozni olyan politikai megnyilvánulásokat, amelyek csak szóban kívánják, de semmi megfoghatót nem tesznek az alkotmányban foglalt jogok korlátozására? Az antidemokratikus erők térhódítása egy társadalomban pedig amúgy sem jogi, hanem politikai probléma.
Ugyancsak tisztázatlan számomra, hogy miként választható el egymástól a köztörvényes bűncselekmény és a politikai felelősség avagy bűn. Ad absurdum, a kommunista rendszerek (félig bevallottan is) törvényellenesen jöttek létre és működtek, mégsem tekinthetők, minden szörnyűségük ellenére, egyszerűen bűnszövetkezeteknek. Például a beszolgáltatás, az államosítás vajon köztörvényesen rablásnak minősül avagy egy embertelen rendszer politikai akciójának? Netán a háborús vagy az emberiség ellen elkövetett bűnök kategóriájába tartozik, amelynek elvei legalább ennyire zavarosak. A fogalmak tisztázatlansága vezethet ahhoz is, hogy öregedő ávós keretlegényeket citálunk bíróság elé, míg az igazi vétkesek, lévén politikusok, legfeljebb erkölcsi megrovásban részesülnek. Azt hiszem, ez ma már senkinek sem adna igazi elégtételt.
A legnagyobb kihívás
Talán éppen ezek a dilemmák sarkallják a TIB-et arra, hogy a hagyományőrzésen és az igazságtételen túl egyre inkább az események hiteles és szakszerű dokumentálása és tudományos elemzése felé forduljon. A Brüsszelben 1959 és 1963 között működő Nagy Imre Intézet utódaként a TIB és az MTA 1990-ben alapítványi formában létrehozta „Az 1956-os Magyar Forradalom Dokumentációs és Kutatóintézetét”. A sajtótájékoztatón Pomogáts Béla ismertette a már elkészült és tervbe vett kiadványaikat; egy ’56-os szépirodalmi antológiát (1956, te csillag, Püski); a forradalom és kronológiája és bibliográfiája; számos elkészült életinterjú; a Petőfi-Kör hiteles jegyzőkönyvei és más dokumentumgyűjtemények; és talán a legfontosabb, egy középiskolásoknak szóló tankönyv a forradalom történetéről. Az intézet kutatási köre ’56 történetének minden aspektusára kiterjed, az események rekonstruálására, az előzményekre, a nemzetközi körülményekre, a forradalom utóhatásaira. És ami a leginkább újszerű: életútinterjúk, levéltári források és a peranyagok alapján, a társadalomtörténeti-szociológiai vonatkozások vizsgálatára is. Évente rendeznek konferenciákat a kutatások állásáról, valamint létrehoznak egy önálló könyvkiadót az eredmények rendszeres publikálására.
Mindez valószínűleg a TIB számára ez eddigi legnagyobb kihívást jelenti, több okból is.
Az utóbbi évek propagandája, ha nem is volt képes a maga képére formálni a köztudatban a forradalom emlékét, arra képes volt, hogy elhomályosítsa fényét, különösen az ifjabb generációk szemében. Míg 1956-ban a mozgalom fő motorja az ifjúság volt (a ma élők jelentik tán a Fidesz legszilárdabb szavazóbázisát), addig a mai fiatalok ’56-tal kapcsolatos tudatlansága és közönye valóban megdöbbentő élménye lehet az akkori fiataloknak.
A történelmi emlékezet felélesztésének és fenntartásának hosszú távon egyetlen eszköze a tudományos feltárás. (Ezért nagy eredmény a középiskolai tankönyv megjelentetése.) Úgy vélem azonban, hogy a TIB e téren is komoly kihívásokkal fog szembesülni. A történeti kutatás buktatóira itt nincs mód kitérni. Az az ’56 egészét reprezentáló és érdek-képviseleti szerep, amit a TIB magára vállalt, a jelenlegi politikai erőtérben is korlátozhatja a kutatások kiteljesedését. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy később – nem politikai értelemben – vezethet a szemléleti és módszertani irányok beszűkülésére. Ma azok hozták létre az intézetet, akik az életüket tették ’56 eszméire, és akik kortársakként résztvevőként az események legautentikusabb ismerői. Hosszú távon azonban a TIB-nek számolnia kell azzal, hogy hármas szerepköre nem lesz együtt tartható, különben olyan kényszerpályára sodródhat, ahonnan nem tud kitörni.
- ’56 [5]