Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Ha minden igaz, napokon belül megnyílik az a kiállítás, amelyet ez év júniusában magam is láttam Poznanban. Nagyon jónak találtuk, és szerettük volna, hogyha ezt itt is látják, annál is inkább, mert Magyarországon nemigen tartják számon a poznani eseményeket. Hogy született a poznani kiállítás?

Brendel János: Először 1981-ben nyílt arra lehetőség, hogy az 1956-os eseményeket szabadon megünnepelhesse az ország, 1980-ban a poznani egyeztető bizottság döntött úgy a Szolidaritás Nagy-Lengyelországi Szervezetével közösen, hogy mindenképp megszervezik ezt az ünnepséget. Abban, hogy engem kértek fel a kiállítás megrendezésére, gondolom, nagyon nagy szerepet játszott, hogy magyar vagyok. 1981-ben csináltam Lengyelországban az első nyilvános, nagyméretű ’56-os emlékkiállítást, aminek nagy sikere volt, Lech Walesa Poznanba jött, a kiállítás össze volt kapcsolva az emlékmű avatásával.

Beszélő: Milyen anyaga volt a kiállításnak?

B. J.: Az ’56-os poznani felkelésről készült felvételek. Úgy terveztük, hogy ezt a kiállítást bemutatjuk egész Lengyelországban, először Szczecinbe vittük, utána átvittük Torunba, közben tárgyaltunk az amerikai követséggel, és úgy volt, hogy január végén kimegy az Egyesült Államokba a kiállítás. Három nappal a toruni megnyitó után bejelentették a hadiállapotot. A kiállítás eltűnt. Azóta próbáltuk megkeresni, de a belügy jó munkát végzett, teljesen nyoma veszett.

Beszélő: Hogy szerezték be, hogyan gyűjtötték össze ’81-ben a kiállításhoz a fotókat?

B. J.: Részben újságban hirdettük, hogy akinek van valami fényképe, az hozza el a Szolidaritás megyei irodájába, így jutottunk hozzá valamennyi fotóhoz. Néhány ember már akkor foglalkozott ’56 kutatásával, többek között Zofia Trojanowicz, aki az idén júniusban itt volt azon a tudományos konferencián, amit ’56-nak szenteltek. ’81-ben ő már írta a monográfiát az ’56-os poznani eseményekről. Neki volt egy nagy gyűjteménye. És ami érdekesség, hogy a lengyelországi ÁVO egyik volt munkatársa, nevezzük így, egy szép napon beállított, és hozott egy rakás fényképet, és nagyon borsos áron eladta a Szolidaritásnak. Az idén újból felkértek, hogy csináljam meg ezt a kiállítást…

Beszélő: Bocsánat, hogy félbeszakítom. Ugyanazok kérték fel, akik ’81-ben? Ugyanazok voltak a szervezők?

B. J.: Nem. Többek között azért nem, mert pl. Zukowsky professzor akkor Poznanban volt, most pedig Walesa személyes külügyi tanácsadója. Azóta nagyon sok változás történt. Talán az idén többen voltak az ’56-os események résztvevői közül ebben a bizottságban, mint akkor. Amikor idén felkértek, hosszú beszélgetések és tanakodások után úgy döntöttünk, hogy nemcsak a poznani anyagot mutatjuk be, hanem valamennyire a magyar forradalmat is, hiszen Poznan és Budapest, a magyar és a lengyel szabadságmozgalom ’56-ban oly közel álltak egymáshoz, és oly sok kölcsönös hivatkozás volt egymásra – Poznanban például mindenki emlegette, hogy vért adtak a magyaroknak. Két nehézség volt: az egyik gyakorlati, a másik az meritórikus. Én nagyon féltem attól – hiszen Poznan egy napig tartott, na jó, másfél napig. Hogyha ezt a kiállítást úgy csináljuk, hogy Budapestről vagy a magyarországi eseményekről csak egy kis fragmentumot mutatunk be, felborul az egyensúly, szóval történetileg nem lesz hiteles. Hogy lehet megoldani? Úgy, hogy érzékeltesse a magyar forradalom időben, áldozatokban, szörnyűségekben, minden tekintetben összehasonlíthatatlan volt Poznannal? Aztán eljutottunk oda, hogy Poznan súlya valahol máshol van. Poznan kezdte. Poznanban volt az első nagy kommunistaellenes lázadás. Talán ez kiegyenlíti az aránybeli különbséget. De maradt egy nehéz probléma. Honnan lesz magyar anyag? És akkor kiderült, hogy a magyar nagykövet Varsóban csodálatos ember. Engelmayer Ákos úrnak, aki hosszú évek óta, a 60-as évektől Lengyelországban él, itt járt egyetemre is, előzőleg nem volt szabad átlépnie a magyar nagykövetség küszöbét. Nagyon szoros kapcsolatai voltak a lengyel ellenzékkel, a magyar ellenzékkel évtizedeken keresztül. Ő részt vett az ’56-os eseményekben Budapesten, és volt egy óriási gyűjteménye. Ez olyan szerencse volt, hogy azt el sem lehet mondani. Ha nem lett volna Engelmayer úr, akkor erre a kiállításra abban a formában, ahogy csináltuk, eleve nem kerülhetett volna sor. Odaadta az anyagot, amit mi reprodukáltunk, felnagyítottunk, így született meg a kiállítás magyar része. Még néhány szó a lengyel, illetve a magyar anyag egészéről. Poznanban 1956-ban kevés embernek volt fényképezőgépe, és még azok közül sem mert mindenki fényképezni, tehát aránylag kevés kép készült. 1981 körül kezdtük el gyűjteni, és azóta nem sok új került elő. Mindebből arra következtetek, hogy valószínűleg ez a teljes anyag. Ennek az ellenkezőjét lehetne elmondani a magyar anyagról. Az teljesen esetleges, csak azt tartalmazza, amivel Engelmayer Ákos véletlenül vagy nem véletlenül rendelkezett. De ez nem baj. Tudniillik nem a mi feladatunk Poznanban, hogy kronológiai sorrendben teljes áttekintést adjunk a magyarországi eseményekről, vagy akár csak a budapestiekről. Még egy apró momentumra szeretnék kitérni. A kiállításon van két portré. Az egyik Mansfeld Péter portréja, a másik Romek Strzalkowskié. Mind a ketten fiatal gyerekek voltak 1956-ban. Romekkel az ÁVO poznani székházában végeztek, fejbe lőtték hátulról. Mansfeld Péterről pedig nem kell beszélnem. A két fiú a poznani, illetve a magyarországi felkelés szimbóluma. Majdnem e mostani kiállítás megnyitásával egy időben Engelmayer nagykövet úr utcatáblát avat, javaslatára ugyanis az egyik poznani utcát Mansfeld Péterről nevezik el, Budapesten pedig Romek Strzalkowski utca lesz. Csodálatosan sikerült, hogy Poznanban a Mansfeld Péter utca a Romek Strzalkowski utcából nyílik, ez egy zsákutca, amit az egykori poznani ÁVO, ma a rendőrség épülete zár le, az az épület, ahol Romeket agyonlőtték.

• ’56