„Kezdődik!” – sóhajt rezignáltan, de persze szorongással is a sokat látott, idős komszocos, többször is átbetűzve a Zétényi–Takács-féle törvényről leírtakat. „De milyen érdekes!” – magyarázza a fiának. „Milyen könnyű megbocsátani, feledni, amnesztiát ígérni, amíg nincs kezedben a rendőrség, a sereg meg a bíróság. És milyen nehéz, amikor már a kezedben van.”
„Ezért magyaráztam én Grósz Karcsinak, hogy eresszen beléjük egy-két sorozatot. Tudtam én, hogy ez jön! – teszi hozzá a vérmesebbik, ma is osztályharcos öreg.
Mi magunk meg, ahogy már múlt héten is írtuk, igen szívesen homokba dugnánk a fejünket. Szép lett volna teljesen tiszta táblán, teljesen hófehér kesztyűben jogállamkodni. Viszont tényleg bele eresztettek, kötelet vetettek a nyakába, muzsikká gumibotozták vissza. Mármint a népet, a saját népüket, annak idején. Hivatkozván egy működésre képtelen agyrémre, de persze, főleg csak hatalmi élvezetből, vagyis a nagy semmiért. Ezért a teljesítményért talán tényleg elegendő 35 évnyi köztisztelet, megtoldva némi kiemelt bérezéssel.
De legyen elegendő megfordítva is! Ami ezzel a törvénnyel kezdődni látszik, mindjárt a befejezés is legyen! Lesznek nyilván, akik nem tudnak vagy akarnak megállni, akik szívesen elhalászgatnak a félelem levében, még akkor is, ha völgymenetbe viszik bele az országot. Nekik szembesülniük kell majd vele, hogy a jóérzésű magyarországi demokraták, minden látszat ellenére, nem teljesen harcképtelenek.
Az igazság terei
1956 nem merült ki abban, hogy az oroszok leverték, itteni bérenceik meg csúnyán megtorolták. Ha csak egy-két napra is, de győzött a szabadság, a szabadságharcosok. Ők, a veteránok, most alaposan kiünnepelhették magukat. Mentek is, zarándokoltak reggel, délben, este, egyik térről, harci álláshelyről a másikra, egyik emléktáblától a másikig. Kezdetben felvidultan, ifjonti lendülettel, aztán egyre inkább megzavarodva, megszomorodva. Mert láthatóan senki más nem tartott velük. Vagy csak igen-igen ritkán. A pártok, politikai testületek borzasztóan félnek, hogy Pongrátz Gergely, Rácz Sándor vagy valaki más esetleg, hogy is mondjam… nem teljesen jól, nem a kor szellemében fejezi ki magát. S valaki észreveszi, hogy ők ott voltak, hallgatták. De a szépreményű magánifjúság sem jött, hogy közelről megnézze magának Wittner Máriát, ne adj’ isten, megráncigálja Pongrátz hatalmas bajuszát, Bocskay József atillájának zsinórját. Ugyanígy nem vagy alig a helyi pártszervezetek, a helyhatóságok emberei, az iskolák, a dalkórusok, a vonósnégyesek. Nehogy már megtiszteltnek, boldognak érezzék magukat a zarándokok! Legközelebb, akár annak árán is, hogy kevesebbet riogatjuk a kommunistákat, jó lenne kicsit a szabadság harcosaira is odanézni.
Viszonylagos történelmi mitológia
Ami azt illeti, az egykori revizionista „elit”, a szorosan vett Nagy Imre-hívek is eléggé lógó orral toporogtak vasárnap délután a Gyorskocsi utcai börtönsaroknál. Dr. Antall József emlékbeszéde kevés kétséget hagyott, hogy a forradalom kivégzett miniszterelnöke épp csak hogy befér, ha nem öleti meg magát, talán be sem fér a mai miniszterelnök vasszorgalommal építgetett nemzeti panteonjába. Antalit az az egyébként helyeselhető törekvés mozgatja, hogy ’56 nem kommunista politikusai, Tildy, Bibó, Kéthly Anna meg a többiek is méltó helyükre jussanak. Sok vita van itt még hátra. De talán ezt a kérdést, mint Kádár mondaná, tényleg nem kéne „kivinni az utcára”.
Tisztelet a Szovjetunió népeinek
A szovjet nagyvárosok polgármesterei megtiltották, hogy november 7-ét az utcákon ünnepeljék. Mi viszont – merthogy ma már nem kötelező, sőt – most akarjuk leróni tiszteletünket. Nem ugyan november 7-e, hanem az orosz meg az egyéb szovjetunióbeli népek előtt. A puccs után mindenki arra gondolt, hogy azonnal egymásnak ugranak, barbár öldöklések kezdődnek, cárevicseket keresnek maguknak, csodatevő pópák és feketeszázak zászlaja alá sereglenek. Egy ilyen nagy országban ugyan mindig történik valami, de azért mindez inkább nem történt meg. Ha egyáltalán épül ott valami, akkor az inkább demokráciára, nem pedig cárizmusra emlékeztet. Az a bizonyos, rettegett sokmilliós menekültáradat sem indult meg. Igaz, még a tél előtt vagyunk, és a tél nem lesz könnyű. Szergej barátom, november 7-e alkalmából fogadjátok szívélyes demokratikus üdvözletünket!
Vukovár, Banja Luka
Ők viszont, a szerbek, horvátok mintha mindenki más helyett is harcolni akarnának. Láthatóan nem képesek önerőből abbahagyni. A hírek szerint küszöbön áll a hősiesen védekező Vukovár bevétele. Egyebekben vegyes lakosságú város, ahol tudomásom szerint egy évvel ezelőtt még vígan keresztbe-kasul házasodtak a szerbek meg a horvátok. A város életét a horvátok majd valahol másutt torolják meg. Most már jobbak az esélyeik, mert nehézfegyvereket szereztek ők is, melyeket a hírek szerint haladéktalanul be is vetettek a szerb civilek ellen.
Közben, nem a horvátok, be-beütnek Magyarországra, láncos bombákat dobálnak, elzárják az Adria-vezetéket, rápuskáznak a Dunán úszó hajókra. Lassan ott tartunk, hogy miközben Európa azon töpreng, elrendelje-e a blokádot velük szemben, ők szinte már blokád alá is vettek mibennünket. Ennek ellenére nem szabadna szorgalmazni semmiféle viszontblokádot, kiéheztetést, még több szenvedést hozó akciót. Szinte rejtély, hogy miért, de visszatérő tapasztalat, hogy a szerbek, magyarok, horvátok, szörnyű öldöklések után, békeidőben egészen jól kijönnek egymással. Így lesz ez most is, csak ki kell várni a vész elültét.
Kisgazdák
Bárhogyan is, az odaáti sógorovicsok, -vityok eléggé rémesek. De meg kell hagyni, bátrak. A jugoszláviai harcokkal egy időben megindult kisgazda-háborúskodás viszont egyszerűen csak rémes. Mióta dr. Torgyánt mint fészekbe keveredett „kakukktojást” vélték leleplezni, kisgazdáéknál olyan események kergetik egymást, amelyek leginkább az egyetemes politikai pszichopatológia érdeklődésére tarthatnak számot. Tényleg felvetődik a kérdés, mennyiben köteles a magyar adófizető ezeket a műveleteket szponzorálni. Igen ám, de mi a gyors megoldás? „Az égerfákon átjött és húzott el…” Ezt ugyan nem mi mondjuk, hanem Gottfried Benne, és a szalonkáról. De azért a kakukkra is alkalmazható kívánalom. Csak aztán minél előbb és minél gyorsabban.
- A hét üzenetei [7]