Látva e gyászos eredményeket, már kevesen emlékeznek (vagy mernek emlékezni) arra az eufóriára, amellyel tavaly szeptemberben a törvény kínkeserves elfogadását kormányzati berkekben ünnepelték. Több száz módosító indítvány és az estébe nyúló – az ellenzéki javaslatokat rendre elutasító – szavazási procedúra után boldogan lélegzett fel a kormányzati többség: végre sikerült egy téglával hozzájárulni az MDF egyik, fő célkitűzésének – a széles kistulajdonosi réteg felvirágoztatásának, a magyar magántulajdon erősítésének – megvalósításához. „Én azt mondanám örömmel, hogy az egyik szemem nevet, a másik kacag – válaszolt így Eörsi Mátyás törvényt bíráló megjegyzésére Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter –, végre az Országgyűlés elé került az első komoly gazdasági törvény.”
Az ipari miniszter és a kormányzati többség e „komoly gazdasági törvény” miatti öröme azonban, mint az utóbbi egy év tapasztalatai meggyőzően mutatják, finoman fogalmazva megalapozatlannak bizonyult. Nemcsak az bizonyosodott be – amit már tavaly is sokan sejtettek az ellenzéki padsorokban –, hogy a törvény eredeti formájában végrehajthatatlan, de az is, hogy a magánvállalkozások ettől függetlenül bekövetkező és gyorsuló növekedése fényében talán felesleges volt ennyi munkát beleölni.
Az előprivatizáció gazdasági jelentősége ugyanis elhanyagolható, ha a privátszféra kereskedelmen belüli súlyával vetjük össze. A vállalkozások spontán növekedése – melynek során a kedvezőtlen körülmények ellenére 70 ezerre nőtt a magánkereskedők, 60 ezerre a magántulajdonú boltok száma, és ezrével jöttek létre a gazdasági társaságok a kereskedelemben – mellett eltörpül az, hogy néhány száz (esetleg pár ezer) üzlethelyiség bérleti joga magánkézbe kerül-e vagy sem.
A kezdetben hangoztatott 10 000 üzlettel szemben ugyanis az előprivatizációs törvény ennek csupán félére vonatkozik. A vállalatok által bejelentett 10 034 üzletből 2500 már eleve nem esett a törvény hatálya alá (pl. mert a magáningatlanban üzemeltek vagy mintaboltok voltak), mintegy 1600 üzlet szerződése pedig csak 1992 után jár le, és addig nem privatizálhatok. Végül az ÁVÜ az Ipari és Kereskedelmi Minisztériummal egyetértésben kb. 1000 boltot kivont a törvény hatálya alól, látva, hogy a törvény betű szerinti végrehajtása egyes szolgáltatások és üzletprofilok megszűnését, illetve egyes szervezeti egységek szétzilálódását jelentette volna. (Egy a törvény nyújtotta kiskapu erre jogi lehetőséget biztosít.) Többek között az Ofotért, a Patyolat, a Tüzép-telepek és a Gelka esetében jártak el így: ezek az üzletek a tervek szerint az adott vállalat átalakulásával együtt kerülnek privatizálásra.
Marad tehát (az ÁVÜ parlamenti beszámolója szerint) 5074 privatizálható üzlet, melyből idén 2536-ot kellene a tervek szerint értékesíteni. Szeptember 10-ig el is készült 2000 vagyonértékelés, és eladásra meghirdettek 1600 üzletet. Több mint ezer árverésre került sor, amelyeken átlagosan a kikiáltási ár 126,4 százalékára sikerült a vételárat feltornászni úgy, hogy kétharmadrészt csak az üzletek bérleti jogát bocsátották áruba. Ehhez hozzátartozik azonban az is, hogy az ÁVÜ – az árverések kudarcait látva – immár rendszeresen a vagyonértékelők által becsült érték alatt határozza meg a bérletek kikiáltási árát.
A központi probléma pont ebből, a bérleti jog eladásából adódik. Az előprivatizációs törvény azért nem válthatta be a hozzá fűzött kormányzati reményeket, mert az általa kínált lehetőségek elfogadhatatlanok a vállalkozni szándékozók többsége számára. Nem tűnik jó befektetésnek milliókért bérleti jogot venni akkor, amikor az önkormányzatok (5–7-szeresére) emelik a bérleti díjakat, és többnyire kidolgozatlan ezek jövőbeli megállapításának rendszere. A vállalkozók a nagyobb biztonság és kiszámíthatóság érdekében inkább olyan üzletekbe kívánnak befektetni, amelyeknek tulajdonosai lehetnek. Nem véletlen, hogy ahol az állami üzletek bérleti jogára még lasszóval sem lehet vevőt találni, ott sorra nyílnak magáningatlanokban a magánvendéglők és üzletek.
Albérleti jog tisztázatlansága mellett a kormányzat – bármennyire hangoztatta is a retorika szintjén – nem segítette elő kellőképpen, hogy szélesebb vállalkozni vágyó rétegek is eséllyel pályázhassanak egy-egy bolt vételekor. A kis tőkével induló vállalkozni vágyók segítése érdekében létrehozott „kedvezményes hitelkonstrukció” egyáltalán nem váltotta be a kisbefektetők reményeit. A bankok a tapasztalatok szerint 1,5–2-szeres vagyoni fedezetet kérnek a hitelfelvételnél, ami helyből kizárja azt, hogy a kispénzűek is eséllyel vehessenek részt a licitálásban. A tapasztalatok szerint azok, akiket a törvény maga is kedvező helyzetbe kívánt hozni (a bolti dolgozók közössége és a volt boltvezető) a már eladott hétszáz üzletből csupán néhány esetben tudtak bolthoz jutni.
Az eddigi tapasztalatok fényében tehát az előprivatizáció jövője egyáltalán nem kecsegtető, a törvény végrehajthatatlanságából adódó nehézségek várhatóan továbbra is szorongatott helyzetbe hozzák az ÁVÜ-t, amiből jelenleg csak egy megoldás kínálkozik: tovább kell csökkentenie a boltok bérleti jogának kikiáltási árait. Ezek után csak reménykedhetünk abban, hogy nem fog bekövetkezni az a nyugati privatizációs irodalomban jól ismert eset, amikor maga az állam fizet azért, hogy megszabadulhasson az állami vagyon egy-egy nemkívánatos részétől.
- gazdaság [6]