Párizsban történt, a hatvanas évek végén… Csengettek, bár senkit sem vártam. Kimentem ajtót nyitni. Azonnal ráismertem, bár nem ismertem őket. Rögtön tudtam, hogy Közép- vagy Kelet-Európa valamelyik fővárosából jöttek. Ismeretlen vendégeimnek csak egyetlen szót kellett kimondaniuk. Szélesre tártam előttük az ajtómat, s máris folytathattuk a soha véget nem érő beszélgetést a Jalta utáni Európáról…
Hogy miből ismertem föl azonnal ismeretlen látogatóimat? A válasz egyszerű: a tekintetükből – kendőzetlen, kétségbeesett pillantásuk sugarából, melyet megsebzett a totalitarizmus elvakító fénye…
Így ismertem fel évekkel később, 1983-ben Berlinben Konrád Györgyöt is. Felismertem a pillantását, amely pontosan ugyanolyan volt, mint látogatóimé. Ez a tekintet metafizikai ambivalenciát fejezett ki: egyrészt megértő gyöngédséget, másrészt hajlíthatatlan konokságot. Jobban mondva: hajlíthatatlan gyengédséget és megértő, derűs konokságot…
Konrád György szerint egy író számára egyetlen kötelezettség van csak a világon senkinek se nyújtson ideológiai szolgálatokat. Csak saját rejtett igazságának megfogalmazása mellett kötelezze el magát.
Ez a személyes tartás ad magyarázatot arra is, miért nem tanúsított soha marxista engedelmességet (milyen találó szó), annak ellenére, hogy ismerte Marx műveit, kapcsolatban állt Lukács filozófiai körével. Soha nem hajolt meg az uralkodó ideológia diktátuma előtt, épp azért, mert uralkodó volt, és egy önkényes és abszolút hatalmat legitimált.
Georg Wilhelm Friedrich Hegel bevezette a „megszüntetve megőrzés” szerencsétlen fogalmát, a marxizmus teoretikusai pedig megbűvölve e fogalomtól, elfelejtették, hogy a történelmi-társadalmi folyamat motorja nem az objektív ellentmondások meghaladása, hanem ellenkezőleg, ezek állandó és megszüntethetetlen, folytonosan megújuló, s ezáltal operatív működése. Ezért a politikai demokrácia – a formális és képviseleti demokrácia – az egyedüli ismert dinamikus rendszer. Folytonos válságban van, mivel a válság része működése normáinak, de folytonosan épül is. A demokrácia ugyanis olyan rendszer, amely felvállalja belső konfliktusait, s belőlük él, ezek kollektív, a polgári jognak megfelelő és áttetsző kezeléséből, tudván, hogy a konfliktusok nem szüntethetők meg. Konrád György gondolkodása a szokványos marxista–hegeliánus értelemben nem dialektikus. Nem ismer dogmatikai vagy doktriner gyökereket. Majdhogynem természetes módon fejlődik, fogalomárnyalása és gazdag esztétikai tartalma ellenére, és vitális, konkrét tapasztalatokból indul ki.
Végezetül szeretném idézni azt az írót, akit ma a Béke-díjjal tüntettek ki: „Egy igazságos, jónak felfogott, utópikus társadalom eszméje a második ezredforduló körül individualisztikus lesz és nem kollektivisztikus, komplex és nem monolit, decentralizált és nem központosított, heterogén és nem homogén, művészi és nem militáris. A fennálló társadalom számára az utópia nem lekicsinylő szó: az utópia csupán annyit jelent, hogy nem nyugszunk bele eltompultan a fennállóba, de nem is akarjuk a gordiuszi csomót karddal átvágni.”
- Kultúra [6]