Ezt a rovatot eddig ketten szignálták. Egy ifjú hölgy és egy agg liberális, aki előszeretettel húzódik hölgyszoknyák fedezékébe. Sajnos egyikőjük – persze hogy nem a vén, akinek illene, hanem Évike, a fiatal – mostanában sokat gyengélkedik, betegeskedik. Úgyhogy egy ideig egyedül vagyok kénytelen írogatni.
„Ahogy lesz, úgy lesz…”
Ami azt illeti, a mostanában előtolakodó témák közelébe teljesen egészséges fiatal leánykákat sem szívesen engednék. Vérgőzös tanulságok, bűn, bűnhődés ügyében keressék inkább Dosztojevszkijt. Megteszi bizony, agyonveri Raszkolnyikov is, de mindjárt delíriumba esik, megnyílnak az egek, Zétényinek, Takácsnak nincs helye a kifejletben. Katartikus, de sajnos nem a magyar életből vett példa! Utóbbiból a Zétényi–Takács-féle beterjesztés máris a képmutatás, álszenteskedés, mellébeszélés olyan áradatát fakasztotta, hogy még a veterán ’56-os, börtönviselt, igen sok szarságot látott Eörsi István is „undort” kiáltva vágta oda tollat a Népszabadság november 16-i számának 7. oldalához. Émelygése csak növekszik a szabad demokraták cselekedetei láttán, akik a fundamentális erkölcsi és politikai kihívásra mindössze a vállukat vonogatják, tartózkodnak, ami adott parlamenti létszámviszonyok mellett pilátusi magatartásnak számít.
Sorok írója, bár nem jogosult semmiféle döntésre, találva érzi magát. Ő is azok közé tartozik, akik Zétényi–Takács-ügyben beteget próbálnak jelenteni.
Erkölcsi szorultságában a színpadíró Eörsit kérdezi. Mi a helyes? Itt van két szcenárium. Az elsőben hősünk sokakat agyonver, nyomorékká tesz, házakat gyújt fel, majd pedig boldogan él, amíg meg nem hal. A második változatban, alig valamivel a végső függöny előtt, beront a jócskán elvénült, leépült szomszédság, igen nagyhasú, nyáladzó, fogatlan hősünket kirángatja az udvarra, és – jogállam! – félholtra püföli.
Eörsi undorát a második lehetőség váltotta ki. És az első? Az talán a gyerek épülését szolgáló történet?
Ebben a mostani túlnépesült világban nap mint nap ezrével pusztulnak, szenvednek ki a teljesen vétlen, derék, becsületes emberek. Halnak a horvátok, a szerbek, szép csendben még mindig az afgánok is, éheznek az albánok, a szudániak, az etiópok, menekülnek a kurdok, a tamilok és még ki mindenki. Ezrével, százezrével olyanok, akikkel az ember szívesen eltöltene egy-két órát, meginna egy-két féldecit. És nem csinál, nem is nagyon csinálhat semmit. A kezét mosogatja, tartózkodik a szavazástól.
Akkor miért éppen a továbbszolgáló ávósok, R-csoportosok, vérbírók képezzenek kivételt, akik kényszer nélkül, öntevékenyen kiiratkoztak a még emberinek mondható emberiségből?
Majd Sólyom úr, az alkotmánybíró megmondja, mi történjék. Ha azt hozza ki, megúszták ezek az urak, akkor megúszták, ha nem, hát nem. Ennél több érzelmi energiát nemigen érdemes erre az ügyre fordítani.
Gerenda a te szemedben…
A fiatalok, akik többnyire jólelkűek és a kibontakozást keresik, fenti érvelésünket akár fagyosnak és cinikusnak is találhatják. Vagy éppen semmilyennek. Mit mondunk az olyan Pilátusról, aki az elébe hurcolt Barabás vagy egyéb lator láttán nem jut tovább, mint hogy kezét mosogatja, majd hűs termei mélyére menekül? Az ilyen pipogya ember, akár római helytartó, akár másvalaki, még negatív előjelekkel sem szerez magának helyet a szent történetben.
Amiből azonban nem következik, hogy az eszeveszett magabiztosság viszont eleve belépő lenne a jó erkölcs szent történetébe. Gondolunk itt például Horn Gyulára, az MSZP elnökére. Horn – szörnyű családi tragédiák után – 1957-ben nem a keresztényi megbocsátás útját, hanem az R-csoportot választotta. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy globális morálkritikát gyakoroljon a magyar nemzet jelenlegi erkölcsi állapota felett. Már megint ott tartunk, hogy a feljelentgetők, spiclik, bérmegfigyelők országává váljunk – aggodalmaskodik a volt külügyminiszter.
Tiszteletlenség arra emlékeztetnünk, hogy évtizedeken át kik is fáradoztak e feljelentgető társadalom kialakításán? Tiszteletlenség lenne arra kérnünk Horn Gyulát, próbálja kiállni a sort, várja meg, amíg az erkölcsileg illetékesek tekergetik a magyar nép fülét, s csak azután foglaljuk el a porondot? Sorok írója ugyan mélységesen pesszimista, mégis hiszi, hogy a magyar népmorál meg a morális regeneráció ügye valahogyan majd az egykori R-csoportosok közreműködése nélkül is megoldódik.
Különösen, ha utóbbiak közreműködése abban merül ki, hogy önkritika helyett lespiclizik azokat, akik 35 év elfojtás, megaláztatás után meg merészelik nevezni apjuk, bátyjuk, feleségük apja, ideáljuk bátyja gyilkosait.
Micsoda önző, kicsinyes, udvariatlan áldozatok! Szinte kár volt az ólom beléjük.
Körkörös heccelődés
Kicsinyke ország, nem nagy bottal, de nagy ambíciókkal. Ez az ő nagy tragédiája! Így elmélkedett kis hazánkról Iliescu román, majdnem mondtam, nagyromán elnök.
Nem akarjuk tagadni, hogy Trianon után, de végeredményben még előtte is, a magyarok igen gyakran nagyobbat gondoltak, mint ameddig a köpönyegük ért. Az eredmény itt van előttünk.
Legutoljára azonban, ’89 végén azt gondoltuk, minden normális magyar azt gondolta, eloszlott a hosszú átok, utolértük magunkat, végre-valahára szabad magyarok szorongathatják dicsőséges forradalmukban felszabadult románok kezét! Tagadja valaki, hogy a romániai forradalom Tőkés László gyülekezeti háza elől indult? És túlnyomóan télen is kiskabátban didergő, cingár kis román tizenévesek sereglettek a magyar püspök védelmére – ezt sem feledtük el, és nem is fogjuk.
Óriási idők voltak! Kis nyitottság, kis bizalom, kicsit kevesebb önzés, és napok alatt évszázadokat lehetett volna behozni. Bukarest – Budapest közvetítésével – tán még soha olyan közel nem volt Bécshez, Münchenhez, Brüsszelhez, mint azokban a napokban, hetekben.
Iliescu elnöknek nem kis szerepe van benne, hogy másként történt. Fontosabb volt a nómenklatúra átmentése. Ami nem azt jelenti, hogy tagadnánk, sok mindenkinek, így az erdélyi magyaroknak is jobb ma, mint korábban. De azért a szépen induló forradalom elsikkadt, a remény elhamvadt. Ez az új tragédia, erről lenne érdemes beszélni, nem pedig a kis ország nyújtózkodásáról.
Nagy ország kis ambíciókkal
Calfa cseh–szlovák miniszterelnök viszont nem ordító egérként, de ordító oroszlánként igyekszik bennünket beállítani a szlovák szeparatisták előtt. Hagyják csak ott Prágát, majd nyakukon teremnek a hunok!
Az elmúlt évszázadokban jóformán mindig elvertek bennünket. Köszönet érte, hogy végre valakit nekünk is módunkban áll rémületbe kergetni. Ezzel együtt – akár válnak szlovák barátaink, akár maradnak, amit pénzügyi okokból a legmelegebben tanácsolni merészkednénk – nagy hirtelen mindössze három fenyegető követelést tudunk előterjeszteni. Először: hagyják Bőst a fenébe. Nincs itt már hajózás, nincs itt már termelés, nem kell energia, de még kellhet a jó szigetközi, csallóközi termőföld. Másodszor: ahol magyar a nagy többség, a helyhatóság, az iskola, ott hadd beszéljenek úgy, ahogy akarnak. Miért olyan nagy vész ez? Harmadik követelés: ha magyar síző siklik lefelé a Tátra lejtőjén, s netán jól seggre esik, ne röhögjék túlságosan ki. Sík vidéki nemzet vagyunk, de azért igyekszünk.
Vukovár
Nem tudunk róla, hogy ilyen kis város, ilyen kis véderővel, ekkora túlerővel szemben, ilyen hosszan tartotta volna magát. Nagy hirtelen csak ezt tudjuk üzenni a győzőknek: ha más okuk nincs, ezért bánjanak jól a legyőzőitekkel. A legújabb kor talán legvitézebb harcosai fogytak ki a munícióból. Most születeti meg az új Horvátország?
- A hét üzenetei [6]