1730 táján szőlőművelő napszámosok telepedtek meg a mai Józsefváros közepe táján – ez volt Pest első külvárosa. A XIX. század elejétől pedig a mai Belső-Józsefvárosban, a későbbi Nemzeti Múzeum környékén, a város zsúfoltságával elégedetlen, ám a kialakuló központfunkciókkal kapcsolatot igénylő arisztokraták kezdtek kerteket-palotákat építeni.
Ha úgy vesszük, azóta se változott semmi, ez a kétféle mozgás határozza meg Budapest környékét mind e mai napig. Csak egyre nagyobb méretekben.
Az 1873-as városegyesítést követő néhány évtized után már új fejlődés indul meg a közigazgatási határon kívül: a meglévő Új-Pest után épülni kezd Erzsébetfalva, Lőrincfalva, Kispest, e század elejétől Csepel – Nagy-Budapest létrehozásáig (1950) ezek számítottak elővárosi agglomerációnak. Intenzív együttélés alakult ki a város és pereme között, lakás, foglalkoztatás, ellátás tekintetében, közös műszaki rendszerek épültek ki, mint a vízvezeték és a villamos.
Az „agglomerációs”, közigazgatási határon kívül fekvő térségek fejlődését alapvetően az olcsóbb telekárak ösztönzik. Ez ellen hat, hogy kiterjedtebb területen drágább az infrastruktúra – viszont ennek a kiépítettségi szintje mindig jóval alacsonyabb maradt. Hozzátartozik még a teljes képhez, hogy a főváros a saját területeivel nem gazdálkodott túl szerencsésen a századelőn sem, a kommunizmus évtizedeiben pedig különösképpen nem. A népesség fogadására sem készült föl kellőképpen. Például a letelepedési korlátozás, a lakásszerzési tilalom – együtt a területi politika Budapestet egyoldalúan erősítő, munkaalkalmat csupán itt teremtő sajátosságával – szükségképpen eredményezte a népesség feltorlódását az új közigazgatási határ mentén, és ezzel az új agglomerációs övezet kialakulását.
Eme agglomeráció körét a hatvanas években 43 településben határozták meg – az érdemi összefüggések viszont ennél jóval szélesebb körre terjednek ki. A kettős mozgásirány – vidékről az agglomerációba, innen esetleg a fővárosba –, illetve a fővárosból kifelé, az agglomeráció településeibe éppoly jellemző, mint 200 évvel ezelőtt. Persze a kétféle vándorlás célterülete jelentősen különbözik – a kivándorlás a fővárosból Buda felé irányul, a bevándorlás vidékről pedig főleg a délkeleti településekbe. Ez a területi különbség felel meg egyébiránt a térségek presztízskülönbségeinek is.
A főváros és agglomerációja közötti kapcsolatok jóval intenzívebbek és szerteágazóbbak, mint a századelőn voltak. Ennek dacára a közös műszaki és más rendszerek gyengébbek. A napi munkaerő-kapcsolatokat például a vasút biztosítja alapvetően, leszámítva azt a néhány elővárosi vasútvonalat, amelyek már a századelőn is készen voltak. A múlt rendszer egyik legtipikusabb jellemzője ez: ráfejlesztés meglévő adottságokra, újak kiépítésének az elmulasztása. És egyúttal az egyik legsúlyosabb örökség is, amivel most meg kell küzdeni.
A programjavaslat a „közösen megoldandó problémák” elvéből indul ki. Jellegük szerint ezeket három fő csoportra lehet osztani: a természet, a gazdálkodás és a műszaki rendszerek problémakörére.
A természet, az magyarul azt jelenti, hogy fák, bokrok, mókusok és katicabogarak, egy csomó olyasmi, ami voltaképpen fütyül miránk, emberekre, amiért viszont hálásaknak kéne lennünk, hogy vannak, ámbár e hálának nem sok (semmi?) tanújelét nem adtuk eddig. Persze lehet, hogy nem lesznek örökké, és mi végérvényesen legyőzzük a természetet, amiképp az ideológia ígérte volt hajdan. Különböztessük meg ettől a „környezet” fogalmát, ami esetünkben maga ez a „város” nevű akármi, ólommal, szén-monoxiddal, százhúsz decibellel, szeméthegyekkel, úgyhogy védenünk kell, a saját jól felfogott érdekünkben immár, mert ebbe simán bele lehet pusztulni. Az ügyek paradoxona az, hogy mindenki értelemszerűen oda szeretne menni, ahol ez a bizonyos természet/környezet még jó állapotban van – ellenben, ha mindenki tényleg odamegy, akkor a zsúfoltságtól magától kerül majd rossz állapotba. Ezért kétféleképpen kell védekeznünk a természetet/környezetet mindenütt védenünk kell, már csak azért is, hogy az emberek és különféle hasznos tevékenységeik ösztönzést erezzenek a helyben maradásra. Másrészt meg kell akadályoznunk, hogy túl sok mindenféle kerüljön a ma (még) kedvező természeti/környezeti állapotban lévő területekre. Sajnos, itt az egyik szelektáló elv az egyenlőtlenség: alaposan fizesse meg az ember/tevékenység, ha mégis oda akar települni. A program szerint tehát:
– védeni kell a piacgazdasággal ránk szabaduló beépítési dömpingtől a hegyvidéket;
– elviselhető emberi/természeti viszonyokat kell teremteni másutt is.
Ez utóbbinak a legfontosabb eleme a program szerint a „környezetkondicionáló zöldövezet”, („magyarul” green beit), amit a város körül kell kialakítani – még mielőtt shopping centerek gyűrűje venné körül az egészet.
Itt van tehát a következő probléma: a „gazdaság”. Az üzlet pénzt hoz, a zöld vagy más efféle korlátozás viszont ezt akadályozza. Félő, hogy ezért az ilyen védekező akciók hatástalanok maradnak majd az élet úgynevezett kemény tényeivel szemben. Egyet kell itt meggondolnunk. Az elviselhető környezet végső soron feltétele az életnek és ezen belül a gazdasági tevékenységnek is. Az ingatlanpiac is jobban áll elviselhető környezetben – tegyük tehát elviselhetővé, a legridegebb üzleti számítás alapján is. Ez lehet a lényege a program által javasolt „egységes gazdaságfejlesztésnek”.
Persze ennek feltételei vannak – mindenekelőtt az egységes rendszernek, amelyek a közös érdekeken alapulnak.
Ezen rendszereknek ma már mindenekelőtt a természetet/környezetet kell egységesen óvniuk – a levegő vagy a vizek védelme csak az egész területre együtt valósítható meg ténylegesen hatásos módon. De együttesen kell kitalálni valamit a városi hulladékok kezelésére, elhelyezésére is.
És a műszaki nagyrendszereket, a víz- vagy energiaellátást, a közlekedést is egységesen kell tekintenünk.
Itt jönnek azonban az öröklött problémák. Csak a kisebbek közé tartoznak a kialakult ellátatlanságok – az, hogy mint említettük, az elmúlt rendszer leginkább csak a valami meglévőre történő „ráfejlesztést” ismerte. Nagyobb baj ezeknél az a ráfordítás-érzéketlenség, ami e nagyrendszerek fővárosi működtetését hallatlanul pazarlóvá, deficitessé változtatta –, mert az agglomeráció települései szeretnék ugyan a szolgáltatások területi kiterjesztését, de a deficit kiterjesztése nélkül. Ráadásul: kétségtelen még az is, hogy – megegyezés híján – erre tényleges lehetőségeik is nyílnak majd, amikkel azonban a fővárosi helyzetet fogják súlyosbítani.
A legnagyobb baj azonban mégsem ez, hanem a bizalmatlanság. A bizalmatlanság, amit a „közös érdek” fogalmával kapcsolatosan olyan jól megalapozott az elmúlt rendszer. Ma ez a szó nem egyéb, mint a kitolás szinonimája.
(Van itt egy végzetes jogi zűrzavar is. Létezik ugyan magasabb és egyetemes érdek, ami alá kell rendelni az egyéni és részérdeket – de csak illő kárpótlás ellenében lehet. Ez az, ami a kommunizmus számára tökéletesen ismeretlen – például, „közcélra” kárpótlás nélkül igénybe vehető egy magán telek 25 százaléka. Persze nem akárkié.)
Ez a bizalmatlanság az, ami oly képtelenné teszi ma a háromezer autonóm önkormányzat együttműködését. Azok a szakmai-közigazgatási megoldatlanságok, amik az önkormányzati törvényben bőséggel vannak, csupán ennek a bizalmatlanságnak a lecsapódásai.
A programjavaslatnak kétségkívül a leggyengébb pontja az, ahol a tényleges együttműködés formáit igyekszik vázolni. (Szenvedett is ez ügyben a főváros már egy vereséget.) Hogy mi volt a háború előtt, vagy hogy miképpen intézi az efféle ügyeket Nagy-London tanácsa, az azért nem túl termékeny megközelítés, mert hiányzik belőle a társadalmunkat mélységesen átitató bizalmatlanság.
Úgy vélem különben, ez ma semmiféle módon nem oldható fel, nem léteznek tehát eszményi megoldások, és a saját kárunkon fogunk majd előrébb haladni. (Nem részletezem, milyen aggályaim vannak például a programban javasolt „agglomerációs tanáccsal” kapcsolatban.) Alig lehet több célkitűzésünk, mint a várható és elkerülhetetlen veszteségeknek – gazdasági, természeti, társadalmi veszteségeknek – a lehető legalacsonyabb szinten tartása.
Egy alapfeltétele van ennek az érintetteknek minél szélesebb körű egyetértését kell megvalósítani. Azt hiszem, hogy ez nem is annyira hatósági/intézményi, mint inkább információs kérdés lesz majd.
Bp. 1991. nov. 3-án
Hivatkozott cikkek
- Önkormányzat [7]