Bush, Reagan, Carter, Ford, Nixon, Johnson, Kennedy… Az elnökök, szép sorban. A tengerentúli sajtóban ugyan minden egyes választás után felteszik a kérdést: működik még egyáltalán az amerikai demokrácia? Hogyan lehetséges, hogy egy ekkora országban, ennyi Nobel-díjassal, nem találtak jobb elnöknekvalót?
Egy dologban azonban láthatóan nem ismernek tréfát az amerikai választók. Nyúlánk, előrehaladott korban is karcsú, sportos személy legyen, aki a Fehér Ház felé igyekszik. Ha kicsit, nagyon kicsit is, de emlékeztessen az alapító atyákra, akik puritán, rossz étvágyú, nagycsontú tengerésznemzetségekből származtak el.
Az elmúlt hét magyar belpolitikai hősei, dr. Tölgyessy, Nagy Sándor, na meg persze dr. Torgyán kevéssé emlékeztetnek Lincoln Ábrahámra. Sűrű, vaskos, kemény léptű, nagyakaratú férfiak a legújabb magyar politikai reménységek. Az is a dolguk, hogy húzzanak, mozdítsák a bennragadt szekeret, ha nem erre, hát arra. Erőt, energiát a csüggedteknek, irányt a tétováknak, biztonságot a szorongóknak. Ezek nem valami jó jelek, szerintünk. Mert tényleg növekvő bizonytalanság, szorongás, tétovaság sejlik mögöttük.
Egyszerű megoldás
Dr. Torgyán esete persze nem hozható morálisan közös nevezőre a többiekkel. Mögötte mindössze a demokrácia intézményes bizonytalansága érzékelhető. Nem lehet eliminálni, pedig nagyon kellene már. Az ő mozgási görbéjét nyilvánvalóan az határozza meg, hogy minél később kényszerüljön átvenni a dr. Antall irodájában várakozó bizonyítványát, valamint annak szöveges mellékleteit. Inkább kerüljön az északi sarok délre, a déli északra, a szárazföld a tenger fenekére, a víz a felhők tetejére. Egyszer már, mint ő maga ismertette, nehéz élethelyzetében az ideg- és elmekórtan segítette ki. Másodszor is járható út, dr. úr!
Szocialisták
Az első számú szocialista politikus ma nem Horn, Pozsgay, Vitányi, hanem Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke. A nyár és az első őszi hónapok kicsit megingatták talán, de már újra a régi, újra ő támad, ő teszi a kormány torkára a késpengét. Már nem is tudni, hanyadszor húzza ki fejét a hurokból, hanyadszor kerüli ki a szakszervezeti és parlamenti cselvetéseket. S miközben bele-beletapos a törvény ágyasába, magát a belügyminisztert, a köztársasági elnököt invitálja, nézzék csak végig, amint a lelkesült tagság újból elnöki székbe emeli.
Sorok írója nem csodálója a kapitalizmusnak. Legfeljebb azért várja már nagyon a tőkéseket, hogy őket szidják az elégedetlenek és kisemmizettek, ne pedig helyettük a demokráciát és a jogállamot. De ugyanígy várja már azokat a fiatal; előzmények nélküli szocialistákat vagy szocdemeket, akik alulról, legalulról, az esztergapadok, dinamók, szövőgépek mellől kezdik újjáépíteni a Munka önvédelmét.
Akkor talán valami mást is írhatnánk Nagy Sándorral összefüggésben, mint amit ki tudja, hányszor leírjunk már. Sosem mondtuk, nem is gondoltuk, hogy általában nincs igaza abban, amit követel, amit a kormány mellének szegez. Ki védje a munkahelyet, a maradék életszínvonalat, ha nem a szakszervezet?
De miért mindig úgy védi a szakszervezet, hogy vagy az egyik, vagy a másik bukik, miért mindig csak a legvégén, a legfelsőbb szinten, nem pedig odalent, a kisszervezetekben jönnek elő a konfliktusok. Miért nem a munkavállaló, a független szakszervezeti tag születik újjá, ébred újfajta öntudatra, öltözik vasba az osztályharc hevében? Miért mindig csak Nagy Sándor újul meg állandóan a munkavállalók helyett is. Gondoljátok ezt meg, proletárok, fiatal szocdemek, szocialisták, szociálliberálisok! És legfőképpen csináljatok független szakszervezeteket!
Önmagát leváltó demokratikus ellenzék
Ha valaki, úgy a 80-as évek elején, azzal állít be a magyar, a cseh vagy akár lengyel ellenzékiekhez, hogy a szovjet típusú diktatúrának kevesebb van hátra, mint nekik személyesen, legfeljebb kesernyés vigyort, legyintgetést csalt volna ki belőlük. Adam Michnik, aki pedig legendásan szakadt, trottyos öltözékében már ’80-ban, ’81-ben egészen magas állami helyekre jutott be, alig győzte mondogatni, olyan történelem, ami körülötte folyik, igazából nincs is.
Azt viszont már végképp el nem hitte volna egyetlen ellenzéki sem, hogy miután, égi beavatkozás nyomán, elhunyt a szovjet atomdiktatúra, más politika is lehetséges, mint erőltetett menetben importálni, átmásolni a Nyugaton honos liberál-demokratikus szisztémákat. Termelékenységben, jólétben, szabadságban, emberiességben annyira nyilvánvalóan a mostani nyugati társadalom a világtörténelmi csúcs, hogy az ellenzékiek, ha rajtuk múlik, akár „sokkterápiával” is gyorsították volna a bevonulást e szépséges új világba.
Ezzel szemben, például, Václav Havelnak ma tojást vágnak a fejéhez, ha nem tiszteli elég ájtatosan az őt évekig börtönben tartó nagy szlovák hazafit, Gustav Husakot. Azt, hogy Tiso elnököt ne tisztelje, már meg sem kísérli. Egy teljesen másfajta, nem annyira új, mint inkább régi, szép világ, az identitás okozta gyönyörök virágkertje tárta ki szirmait. Ez a gyönyörűség, mint a jugoszláviai események mutatják, olyan nagy, hogy érte akár ölni is érdemes.
Ezek a fejlemények alaposan fejbe kólintották, mondhatni terápikus mellékhatások nélkül sokkolták a néhai ellenzékieket. Ezzel a bódult állapottal függhet össze, hogy szombaton és vasárnap az egykori demokratikus ellenzék színe-java különösebb ellenkezés nélkül letette a fegyvert a fiatal és ambiciózus Tölgyessy doktor előtt. Mintha Ő tudna valamit, amit a régiek nem tudnak.
Pedig minálunk senki nem vagdos még tojásokat senkinek a fejéhez. Túl korán és döntő ok nélkül repült a törülköző a lába elé. Persze, igazából nem dr. Tölgyessy, hanem jó kuruc Bálint bátyám lába elé.
Kedves bátyám, ha úgy adódik, hogy a politikába megy, nagy hirtelen nemigen tud mást mondani, mint hogy „óh, haza, óh hon!”. Meg hogy nagyon kéne már egy új Rákóczi, hogy jól kupán vágja a csiszlikeket. Meg hogy becsületes ember pap nélkül nem szívesen megy a sárga földbe. Túl sokáig kizárták, kinyomták a politikából, hogy azonnal más dolgok is eszébe jussanak.
De ezek nem annyira borzasztó, megrögzött dolgok, hogy mindjárt törülközőt kelljen dobálni. Nevelni, türelemmel átnevelni tessék az öreget meg a lemenőit, mert különben nemhogy egy, de két menetben sem jutunk el ama híres-nevezetes Európába. Nagy vész azért nincs, egy esztendő nem a világ, ellenzéki komák!
- A hét üzenetei [6]