Körkörös adatvédelem

Neményi László [1]

Nyugat-Németországban igen korán felismerték, hogy az automatizált adatfeldolgozásban nemcsak lehetőségek, hanem veszélyek is rejlenek. Különféle állami (és társadalmi) intézmények a számítógépes korszak beköszönte előtt is gyűjtöttek ugyan személyi adatokat, de a computerek révén a különböző célokból létrehozott kartotékrendszerek adatbázisokká nőtték ki magukat, amelyek, egyfelől, összekapcsolhatóak, és amelyekből, másfelől, másodpercek alatt lehet információkat a távolból is lehívni. Ezáltal a személyi adatokkal való visszaélés veszélye új dimenziókra tett szert. Az 1977. január 27-én elfogadott Szövetségi Adatvédelmi Törvény (Bundesdatenschutzgesetz – BDSG) – amely a világ első, valóban átfogó adatvédelmi törvénye volt – ezt a veszélyt kívánta minimalizálni.

A törvény célja az állampolgárok magánszférájának védelme. Abból a poroszos hangulatú, de ebben az esetben igen liberális alapelvből indul ki, hogy a személyre vonatkozó adatok gyűjtése tilos, kivéve ha ezt a törvény vagy az érintett személy kifejezetten megengedi. A BDSG érvénye mind az állami, mind a magánszektorra kiterjed, vagyis egyformán köti meg az állam és a magánszektor (vállalatok, tudakozók, közvélemény-kutató intézetek stb.) kezét. (Az amerikai szabályozás az államnak kevesebbet, a magánszektornak többet enged meg, mint a német BDSG.) A hatóságoknak az általuk gyűjtött személyi adatok jellegét nyilvánosságra kell hozni; a magánszektorhoz tartozó szervezeteknek értesíteniük kell az érintetteket arról, hogy személyi adataikat tárolják. Az állampolgároknak pedig mind az állami hatóságoktól, mind a magánszektorhoz tartozó szervezetektől joguk van megtudni, hogy milyen adatokat tárolnak róluk.

Figyelemre méltó az is, hogy milyen szektorra nem terjed ki a törvény érvénye. (Remélendő, hogy ezt a magyar parlament is figyelemre méltónak fogja találni.) A BDSG – egyetlen rendelkezés kivételével – nem vonatkozik a sokat pocskondiázott „negyedik hatalmi ágra”, a nyomtatott és elektronikus sajtóra. A sajtónak szabad saját publicisztikai céljaira személyre vonatkozó adatokat gyűjtenie, és a sajtótörvények által felállított keretek között hasznosítania. De – és a törvénynek ez az a rendelkezése, amely a sajtóra is vonatkozik – gondosan kell bánnia az összegyűjtött adatokkal: nem szabad, például, kíváncsi hatóságok rendelkezésére bocsátania.

Egy igazán fontos német törvényről azonban csak akkor derül ki, hogy mit is jelent pontosan, mekkora is a jelentősége valójában, ha az Alkotmánybíróság az alaptörvény fényében értelmezi. A Szövetségi Adatvédelmi Törvényről a karlsruhei főbíráknak 1983-ban egy másik törvény, az 1982-ben a Bundestagban egyhangúan elfogadott népszámlálási törvény kapcsán volt alkalmuk véleményt nyilvánítaniuk.

Számolhat-e népet az állam?

A nyugatnémet szövetségi kormány 1983-ra népszámlálást tervezett. A népszámlálás ellen különféle parlamenten kívüli csoportok polgári engedetlenségre szólítottak fel. Kifogásuk az volt, hogy a népszámlálás során az állam túl sok dolgot tudna meg polgárairól, és hogy az így szerzett információkkal visszaélhet. A bojkott leghangosabb szószólói – az alkotmány, a demokratikus alaprend iránti hűségükben igencsak ingatag – szélsőbaloldali csoportok voltak, amelyek a népszámlálás ügyét ürügyként használták fel, és abban reménykedtek, hogy tér nyílik parlamenten kívüli, tettleges politizálásra. A saját lábukra állt politikusok éppen ezért a népszámlálási törvénnyel kapcsolatos minden kifogást lesöpörtek az asztalról. Csakhogy huszonhat nyugatnémet polgár – mindegy, hogy elvhű demokraták vagy nem – az Alkotmánybírósághoz fordult.

Karlsruhe, a parlamenti pártok meglepetésére, az alkotmányos panaszt nem minősítette eleve frivolnak, és hajlandó volt megtárgyalni. Az alkotmánybírák egyfelől úgy vélték, hogy a népszámlálási törvény a lakosságnak azokban a részeiben is nyugtalanságot váltott ki, amelyek lojális állampolgárokként respektálják az államnak azt a jogát és kötelességét, hogy az ésszerű és tervszerű állami tevékenységhez szükséges információkat megszerezze. Másfelől pedig egyszerűen kényszerítve érezték magukat, hogy az adatvédelem alkotmányjogi alapjait átfogóbban megvizsgálják, mivel ez ügyben ez idáig csak hiányos alkotmánybírósági törvényértelmezés létezett – ami meg is látszik a népszámlálási törvényen.

Személyiségjog és adatvédelem

Az Alkotmánybíróság természetesen nem dobta ki szőröstül-bőröstül a népszámlálási törvényt. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a törvény nagyjából-egészében megfelel az alkotmány követelményeinek. De részleteiben nem mindig. Ezért javasolta a törvény egyes rendelkezéseinek módosítását és pontosítását. Más rendelkezéseknek pedig pótlás nélküli törlését írta elő.

Az Alkotmánybírák tehát úgy találták, hogy az állam néhány vonatkozásban túlságosan kíváncsi volt, más vonatkozásokban pedig nem szögezte le (nem akarta leszögezni) elég precízen, hogy mire akarja felhasználni a birtokába jutott személyi adatokat. A technikai részletek ismertetésére ebben a cikkben nincs hely, de az alkotmányos törvényértelmezés elvi mozgatórugóit szeretném érzékeltetni.

Az Alkotmánybíróság az állami kíváncsiság megengedhető mértékét a német alaptörvényben rögzített általános személyiségjogi garanciával mérte. Érvelésük szerint a német alkotmányos rend középpontjában a személy értéke és méltósága áll, aki önmagával szabadon rendelkezve hat egy szabad társadalom tagjaként. Az általános személyiségjog eddigi törvényes konkretizálásai nem jelentik azt, hogy az általános személyiségjog véglegesen katalogizálva van. Ha a személyiséget új veszélyek fenyegetik, új védelemben is kell részesíteni.

Az általános személyiségjog – folytatják az alkotmánybírák érvelésüket – az egyénnek azt a jogosítványát is magában foglalja, hogy önmaga döntse el, életének mely tényeit közli a külvilággal, és melyeket nem. Ez a jogosítvány az önrendelkezés gondolatából következik, és védelmezendőségére az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben már utalt. Most pusztán fokozott védelmét rendeli el, mert az új körülmények között – a számítógépes adatfeldolgozás körülményei között – fokozott védelemre szorul. A computer lehetővé teszi teljes személyiségképek előállítását, de az érintett nem tudja ellenőrizni ennek a személyiségképnek sem a helytállóságát, sem pedig azt, hogy adott esetben mire használják fel. Ha az egyén nem tudhatja, hogy milyen ügyben és melyik hivatalban ki, mit és mikor tud róla, szabadságában lényegesen korlátozva van. Ha valaki számol azzal, hogy részvételét egy tüntetésen hatóságilag regisztrálni fogják, és hogy ebből hátrányai származhatnak, akkor esetleg le fog mondani megfelelő alkotmányos jogainak gyakorlásáról.(Nincs tudomásom arról, hogy Kohl kancellár azzal vádolta volna meg e fürge gondolat miatt az alkotmánybírákat, hogy „szabadságért ordítoznak”. – N. L.)

A fentiekből az következik – vonják le a végkövetkeztetést az alkotmánybírák –, hogy a személyiség szabad kibontakozásának feltétele az egyén védelme személyi adatainak korlátlan felmérése, tárolása, felhasználása és továbbadása ellen. Ennélfogva ez a védelem az alkotmány által garantált jog. Természetesen a német alkotmánybírák szerint az egyén információs önrendelkezése sem korlátlan. Ezért is hagyták nagyjában-egészében jóvá a népszámlálási törvényt.

Rangos ügy

Az mindenesetre biztos, hogy az adatvédelem Németországban rangos ügy: az alkotmányosság rangjára emelt ügy. Ennek megfelelően rangos és szerteágazó intézményrendszere is van. Szövetségi szinten a szövetségi adatvédelmi meghatalmazott” ellenőrzi az adatvédelmi törvény betartását. A szövetségi adatvédelmi meghatalmazottat a szövetségi kormány javaslatára a Bundestag választja, és a szövetségi elnök nevezi ki öt évre, az egyszeri újraválasztás lehetősége mellett. Csak olyan okokból lehet elbocsátani, amely okok egy véglegesített bíró elbocsátásához is elegendőek.

A jelenlegi szövetségi adatvédelmi megbízott május 16-án hozta nyilvánosságra évi rendes „tevékenységi jelentését”. Ebben a jelentésben súlyos adatvédelmi kihágásokért „feljelentette” a belügyminisztert (aki történetesen főnöke), a honvédelmi minisztert, a közlekedésügyi minisztert, a postaügyi minisztert és a városfejlesztési minisztert. A belügyminisztert horribile dictu azért, mert a felügyelete alatt álló hírszerzés és alkotmányvédelem törvénytelen eszközökkel próbált kémet fogni. Ez idáig még nem váltották le, nem követelte senki a leváltását, nem vádolta senki sem azzal, hogy rossz hírbe hozza az országot és demokratikusan választott kormányát. Sőt, Fritz Walter, az aranycsapatunkat verő nyugatnémet válogatott üdvöskéje sem nevezte árulónak.

Lehet ezt érteni?

• Belföld [7]