Salgótarján – 1956. december 8.
„Neve: Koós Béla
Született: 1931. április 4., Nógrád vármegye, Litke község
Vallása: római katolikus
Állampolgársága: magyar”
„Évát 1950-ben ismertem meg. Egy évig tartott a kapcsolatunk. Nagyon szerettük egymást… Aztán… úgy alakult, hogy mégis mást vettem feleségül. Éltem a hétköznapi emberek mindennapos életét, hétköznapi férjként. Egészen 1956. október 22-ig.
Forradalom
A budapesti forradalom híre felkavarta Balassagyarmatot. De nálunk nem „anarchia” volt, mint dr. Szomszéd Imre, a határőrségi párttitkárból koszorús történésszé avanzsált regeíró állítja, hanem mélységes felháborodás tört ki. Amit az váltott ki, hogy az október 24-én Budapestről érkezett egyetemistákat megkötözték, letartóztatták. A tömeg azonban kiszabadította őket a hírhedett Megyeháza alagútpincéjéből, és még ugyanazon a napon, vagyis október 26-án lerombolták a kórház kertjében álló szovjet emlékművet, s városszerte leverték a vörös csillagokat.
Miután az emberek ily módon kitombolták magukat, megválasztották a Forradalmi Nemzeti Bizottságot, melynek élére dr. Daróczy Gusztáv ügyvéd került, helyettese dr. Magyar Pál lett, ugyancsak ügyvéd. A rend biztosítására is megtalálták a megfelelő embert Bargár Ödön személyében. Tehát a városban a forradalom alatt rend és nyugalom uralkodott. Ahogy mondani szokás: még egy pofon sem csattant el. Itt nem volt Mosonmagyaróvár! Itt a határőrség katonái, tisztjei, tiszthelyettesei minden tiszteletet megérdemlő magatartást tanúsítottak.
Engem is beválasztottak a bizottságba, és mint vasúti tisztet azzal a feladattal bíztak meg, hogy szervezzem meg a MÁV Munkástanácsot. Miután október 27-én megalakult a munkástanács, másnap már a nemzetőrség szervezésében vettem részt. A városban és a környező községekből több száz fiatalt toboroztam. Mikor ezzel végeztem, azt a megbízást kaptam, hogy László Aladár rendőr hadnaggyal és Horváth László határőr főhadnaggyal fegyverezzük le a pártbizottság apparátusát és őrségét. Ez is viszonylag könnyen ment, mert a bentlévők annyira féltek, hogy minden apelláta nélkül megadták magukat. Pedig mi csak tízen voltunk, ők meg háromszor annyian.
Menekülés
Mikor az oroszok megszállták az országot, ezt a kisvárost is megroppantotta a félelem. Én is féltem. Aztán november 11-én délelőtt beállított hozzánk Hemrei Gyula zöldávós határőr: „Öcsi, pakolj és menekülj, mert éjszaka jönnek érted! Ki akarnak nyírni!” Ennek az embernek köszönhetem az életem. Meg azoknak a vasutasoknak, akik végigutaztattak a fél országon, hogy aztán Körmendnél átszökjek Ausztriába.
Két hetet töltöttem a menekülttáborban, amikor megtudtam, hogy másnap indul egy transzport Angliába. Jelentkeztem, és felvettek a névsorba, így kerültem el egy angol bányavárosba, ahol tizenhét évig éltem, megnősültem és családot alapítottam. Aztán 1973-ban útra kerekedtem. Armadale városban kötöttem ki, Ausztráliában.
Hazafelé
Egyszer kezembe akadt egy magyar újság, a Nők Lapja. Abban olvastam, hogy működik egy társkereső szolgálatuk, amely segít az embereknek abban, hogy megtalálják a másikat. És nekem ez a másik – Éva volt. Őt kerestettem mindenhol és mindenkivel: a Nemzetközi Vöröskereszttel, a Máltai Szeretetszolgálattal, hátrahagyott barátaim segítségével. Így aztán írtam a Nők Lapjának is. Aztán vártam. Mígnem 1990. május 25-én kaptam egy levelet a lap főszerkesztő-helyettesétől: arról értesített, hogy megtalálták Évát… Egy évig leveleztünk már, amikor egy levélben megkértem a kezét, és ő igent válaszolt… Emlékszem, hogy amikor leszálltam Ferihegyen, és megláttam Évát, nagyon sírtam… Harmincöt év után az ő levele adott bátorságot ahhoz, hogy visszajöjjek a hazámba.
Szemben a Hivatallal
Október elején Egerben, ahol Éva lakik, bementem a polgármesteri hivatal anyakönyvi osztályára, hogy bejelentsem a házassági szándékomat. Vittem magammal minden okiratomat. Nálam volt a születési anyakönyvi kivonatom, az 1956 óta megőrzött személyi igazolványom, az ausztrál papírjaim és persze az útlevelem. Tehát minden, amivel a létezésemet bizonyítani tudom.
Hárman voltak az irodában: két fiatalabb meg egy idősebb hölgy az én korosztályomból. Ő hátrébb ült, külön íróasztala volt. Velem a fiatalabbak foglalkoztak. Nincsenek rendben a papírjaim, mondták, mert kell a szüleim anyakönyvi kivonata; aztán az előző házasságaimat meg a válást igazoló okiratok, és ha mindezt beszerzem, minimum három példányban, akkor jöjjek vissza. Aztán kijelentették, hogy az ausztrál irataimmal sem tudnak mit kezdeni, merthogy angolul vannak, és ezt le kell fordítani magyarra. Felajánlottam, hogy ott helyben lefordítom, de ezt elutasították, mondván: hivatalosan kell lefordíttatnom, mégpedig a budapesti Országos Fordítói Irodán. Miután továbbra sem értettem, hogy miért csinálják velem ezt a megalázó hercehurcát, szégyellem, de kiborultam. Elmondtam, hogy akit feleségül akarok venni, negyven éve nem láttam, és most, hogy harmincöt év után hazajöttem, ugyanazzal a magabiztos bürokráciával találom magam szemben, mint annak idején! Pedig ebben az országban rendszerváltás történt, ha még nem vették volna észre?! És hogy ’56-ban nem gyávaságból hagytam el a hazámat, hanem a túlélés ösztöne vezérelt!
És akkor az az íróasztalos nő, aki egész idő alatt valamiféle papírokban matatott, rám ordított: „Mi a fenét pattog maga itt?! Maga nem is magyar! Magát távollétében megfosztották az állampolgárságától!” Dermedten álltam. Én nem tudtam, hogy megfosztottak az állampolgárságomtól! Bámultam a papírjaim, azokra, amikben az áll, hogy én Litkén születtem, és… hogy magyar vagyok… Tudod, úgy éreztem, mintha egy kicsit meghalnék… Mintha nem is ember lennék… hanem egy halom szemét.
Koós Béla november 18-án érkezett dísztávirata: „Éva Karvay and Béla Koós – ANNOUNCE THEIR MARRIAGE – 14. November 1991. South Kensington, London.”
Karvay Éva és Koós Béla tudatják, hogy házasságot kötöttek. Londonban.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]