A hivatásos politikus

[Kisbali László] [1]

Liberális – határhelyzetben

Lapunk barátai közül mostanában bizonyosan sokakat foglalkoztat a kérdés, milyen tulajdonságokkal kell bírnia a (hivatásos) politikusnak. Ezért nem érdektelen felidéznünk a szociológia klasszikusának a politikus legfontosabb személyiségjegyeit elemző írását. A szöveg önmagában is érdekes, ám bizonyos aktualitást is nyerhet, ha tudjuk, hogy szerzőjét egyik életrajzírója így jellemezte: liberális – határhelyzetben.

Szerzőnknek, aki 1864. április 21-én Erfurtban egy nyolcgyermekes családba született, igen korai benyomásai lehettek a politikusi hivatásról, hiszen jogász apja a porosz parlamentben képviselte a nemzeti liberális pártot. Erőteljes pragmatizmusával éles ellentétben állott a hugenotta családból származó anya mély vallásossága. A gyermek azonban elsősorban a tudományok iránti korai érdeklődéssel tűnik ki. Érettségi után Heidelbergben, Göttingenben és Berlinben tanul, jogtudományt, nemzetgazdaságtant, de teológiát és történelmet is. Korai tudományos munkáiban a középkori kereskedelmi jogról és a római birodalom agrárviszonyairól értekezik.

Már heideibergi professzor, amikor 1897-ben súlyos vitába keveredik apjával, aki az ezt követő héten meghal, anélkül hogy kibékültek volna. A fiút nagyon megviseli az eset, olyan súlyos lelki és fizikai állapotba kerül, hogy fél évtizedre gyakorlatilag munkaképtelenné válik. A nagybátyjától örökölt vagyon lehetővé teszi, hogy kilépjen a nehezen viselt egyetemi munka kötelékéből, s ezt követően szabadúszó tudós és közíró. 1904-től részt vesz az egyik legtekintélyesebb társadalomtudományi és szociálpolitikai folyóirat szerkesztésében, amint tudományos tevékenységének súlypontja is a szociológiára helyeződik át. E tudomány módszertanát taglaló írásai mellett különösen nagy jelentőségre tettek szert azok a művei, amelyekben a világvallások gazdasági etikáját elemzi, de talán kevesebben tudják, hogy a zeneszociológia egyik első művelője is.

Gondolkodását jelentős mértékben meghatározta a vilmosi Németország tekintélyelvű intézményeivel szembeni ellenérzése. Korán barátságba kerül a századforduló liberális politikusával, Freidrich Naumann-nal (akinek a nevét ma a Magyarországon is sikerrel működő alapítvány viseli). Szerzőnk politikai aktivitása az első világháború végén erősödik, szoros kapcsolatban áll a német demokrata párttal. Tudományos és politikai tevékenységét azonban korai halála félbeszakítja. 1920 júniusában egy későn felismert tüdőgyulladás vet véget életének.

A hivatásos politikus

„A politikai pálya mindenekelőtt a hatalom birtoklásának érzését nyújtja. Az emberekre való ráhatás, hatalomgyakorlásban való részvétel tudata és főként az az érzés, hogy történelmileg fontos események egy idegszálát tartja a kezében, emeli a hivatásos politikust a hétköznapok fölé, még ha formálisan szerény pozíciót tölt is be. A kérdés mármost csak az, milyen tulajdonságok által remélheti, hogy képes lesz bensőleg felnőni ehhez a feladathoz (legyen ez egyéni esetben még oly szűken körülhatárolt is), és ahhoz a felelősséghez, amelyet e hatalom birtokosaként viselni tartozik. Ezzel az etikai kérdések mezejére léptünk. Ez az a terület ugyanis, ahova a következő probléma tartozik: milyennek kell lennie annak az embernek, aki a történelem menetébe beavatkozhat?

Minden jel arra mutat, hogy főként a következő három tulajdonság döntő egy politikus számára: szenvedély, felelősségérzet és arányérzék. A »szenvedély« kifejezésen szenvedélyes ügyszeretetet értünk, szenvedélyes odaadást az »ügy«, az Isten vagy a Démon iránt, attól függően, hogy melyiket tiszteli valaki uraként. Nem a belső felindultság azon értelmében, melyet néhai barátom, Georg Simmel »meddő izgalmi állapotnak« nevezett, és amely különösen jellemző az orosz értelmiségiek egy bizonyos típusára (semmi esetre sem mindegyikükre). Ez az, ami oly nagy szerepet játszik értelmiségünknél ebben a forradalom büszke nevével feldíszített karneválban: az »intellektuális érdekes« üres romantikája az ügy iránti minden felelősségérzet nélkül. A puszta szenvedély, bármilyen mély és őszinte volt az érzés eredetileg, önmagában nem elég. A puszta szenvedély senkit sem tesz politikussá. Ehhez ugyanis az kell, hogy az ügy szolgálatába állított szenvedély az ugyanezen ügy iránti felelősségérzetet tegye a cselekvés vezérlő csillagává. Ezért van szükség arányérzékre, és a politikus döntő pszichológiai tulajdonsága: a képesség, hogy belső lelkierővel és nyugalommal hagyja a valóságot hatni önmagára, vagyis bizonyos távolságból vegye szemügyre a dolgokat és az embereket. A »távolságtartás hiánya« minden politikus számára az egyik legsúlyosabb bűn. Olyan tulajdonság, melyet ha értelmiségi utódainkba belenevelünk, akkor ez alkalmatlanná teszi őket a politizálásra. A probléma az, hogy miként kovácsolható eggyé a forró szenvedély és a hűvös arányérzék egy lélekben. A politikát fejjel »csinálják«, nem más testrésszel vagy lélekkel; bár a politikai elhivatottság, ha nem haszontalan intellektuális játék, hanem valódi emberi cselekvés, születhet és táplálkozhat kizárólag szenvedélyből. Csak a távolságtartás megszokásával – a szó mindenfajta értelmében – lehetséges a lélek szigorú megzabolázása, ami a szenvedélyes politikust teszi, és megkülönbözteti a »meddő izgalmi állapotban« levő puszta politikai dilettánstól. Egy politikus elsősorban e tulajdonságok birtoklása folytán válhat »erős személyiséggé«.

Ezért nap mint nap, óráról órára le kell győznie önmagában egy egészen hétköznapi – túlságosan is emberi – ellenséget: az egyszerű hiúságot, az »ügyért« való odaadás és mindenfajta távolságtartás – ebben az esetben önmagával szembeni távolságtartás – halálos ellenségét.

A hiúság nagyon gyakori tulajdonság, és talán senki sem mentes tőle. Akadémiai és tudós körökben a hiúság egyfajta foglalkozási ártalom, de pontosan a tudósok esetében – bármilyen ellenszenves formában nyilvánul is meg – nem sok kárt okoz, abban az értelemben, hogy rendszerint nem zavarja a tudományos munkát. A politikus esetében egészen más a helyzet. Számára a hatalomért folytatott harc elkerülhetetlen eszköz, ezért a »hatalmi ösztön« – ahogy mondani szokás – normális tulajdonságai közé tartozik. Mégis ott követ el bűnt hivatásának emelkedett szellemével szemben, ahol ez a hatalomért folytatott harc már nem valamilyen ügy melletti elkötelezettségből fakad, hanem egyszerűen valamiféle nárcisztikus mámor tárgyává lesz, ahelyett hogy az »ügyet« szolgálná. A politika terén kétfajta súlyos bűn létezik: az ügynek való elkötelezettség hiánya és – ami gyakran, de nem mindig azonos vele – a felelőtlenség.”

???

• Ki beszél? [6]