A város mintegy százötvenezer állandóan bejelentett, külföldi állampolgárságú lakosából (a lakosság 24 százaléka) vagy százhúszezren vagyunk választójogosultak, s ebből több mint huszonnégyezren (20 százalék) sétáltunk el a szavazóhelyiségekhez, hogy megválasszuk a Külföldiek Kommunális Képviseletet. (A részvételi arány jobb, mint a kisbéri választókerületben, körülbelül a szerencsi első fordulónak felel meg, de hát itt nem volt pénzügyminiszter a jelöltek között, s összehasonlíthatatlanul visszafogottabb volt a kampány.)
Külföldiek Kommunális Képviselete
A szociáldemokraták és a zöldek hosszabb ideje követelik az NSZK-ban, hogy szűnjön meg az országban letelepedett külföldi állampolgárok politikai jogfosztottsága. A nyolcvanas évek második felében a szociáldemokrata-zöld koalíciós kormányok két tartományban is megadták a külföldieknek a választójogot az önkormányzati választásokon. Elvégre az önkormányzat ugyanúgy él a külföldiek adóbevételeiből, mint a német állampolgárokéból, döntései ugyanúgy érintik a külföldi, mint a német állampolgárokat. Indokolt, hogy ugyanúgy beleszólhassanak a város ügyeinek intézésébe, mint a németek.
Németországban csak szélsőjobboldali politikai erők táplálják az idegengyűlöletet, csak ők terjesztik az „Erst Deutschland, dann Europa” (előbb Németország, s csak azután Európa) jelszavát. A parlamenti pártok egyetértenek abban, hogy a külföldiek munkája nélkül nem lett volna német gazdasági csoda, és nem alakulhatott volna ki a jelenlegi jólét. Minden parlamenti párt tartós állapotnak tekinti németek és külföldiek együttélését.
A CDU–CSU számára azonban ebből nem következik, hogy az „auslandischer Mitbürger”, a külföldi polgártárs vagy inkább társpolgár választójogra is igényt tarthat. A CDU az Alkotmánybírósághoz fordult, amely alkotmányellenesnek minősítette a külföldiek önkormányzati választójogát, mondván: a népképviseletet a nép választja, népen pedig a német népet kell érteni, amelynek nem tagjai az itt élő idegen állampolgárok.
Az ellen viszont senki nem emelhet kifogást, ha a frankfurti városháza mellett érdekképviseleti és tanácsadó testületként megalakul a Külföldiek Kommunális Képviselete. Az ötvenegy képviselő részt vesz majd a városi önkormányzat ülésein, ott fel is szólalhat, csak szavazni nem lesz joga.
Huszonhárom lista közül választhattunk, melyek egy része nemzetközi volt – a nemzetközi szociáldemokrata, szabad demokrata, polgárjogi listák –, más része pedig vallási vagy nemzeti, mint az iszlám lista, az olasz; görög, horvát, török, marokkói, kurd vagy szerb lista. (Magyar vagy lengyel lista nem volt, az itt élő kelet-európai bevándoroltak ugyanis általában állampolgárságot is szereztek. Az itt élő dél-európaiak vagy ázsiaiak, afrikaiak viszont őrzik nemzeti identitásukat.) A leadott szavazatok erősen megoszlottak, a huszonhárom lista közül huszonegyről bejutott valaki a képviseletbe. Minthogy itt nem kormányalakításról van szó, ez az eredmény inkább előny, mint hátrány, hiszen a frankfurti külföldiek minden rétege, irányzata hallathatja majd szavát a helyi politikában.
Külföldi társpolgárok
Miért mondom el mindezt? Az, hogy ez idő szerint állandó lakásom van Frankfurtban is, és ezáltal magyar állampolgár létemre itt is választhatok, magánügy, amely aligha tarthat számot a Beszélő olvasóinak érdeklődésére. Amin érdemes elgondolkodnunk, az az a tény, hogy Frankfurt és általában Nyugat-Európa tartósan berendezkedik a „külföldi társpolgárok” jelenlétére.
Hazánk a századforduló óta évtizedeken át az emigráció országa volt. A tízes-húszas-harmincas évekre a gazdasági emigráció, míg a negyvenes-ötvenes évekre a politikai emigráció volt a jellemző: míg korábban a megélhetés, a második világháború előtt és után a túlélés kényszere kergette a határon túlra a magyarok százezreit. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években keveredett a két motívum.
Több neves személyiség hívta fel a németek figyelmét: legyenek büszkék arra, hogy hazájuk, amely a második világháború előtt szintén az emigráció országa volt, a bevándorlás fogadó országa lett. Mit mondhatunk mi, magyarok?
Befogadó Magyarország
Ha Magyarországon tartóssá válik a gazdasági hanyatlás, s ha – ettől nem függetlenül – újfajta, jobboldali elnyomás váltja fel a kommunista elnyomást, akkor azzal kell számolni, hogy visszaáll a huszadik századi állapot, a tovább folyik az emigráció. Úgy tűnik, hogy a gazdasági indíttatású emigráció a politikai rendszerváltás óta sem állt meg, csak a korábbi disszidálás helyett a külföldi munkavállalás formáját ölti. Ugyanakkor megjelent a gazdasági és politikai indíttatású bevándorlás. Ha Magyarország megőrzi relatív előnyeit Kelet-Közép-Európában, ha néhány év múlva valóban gazdasági fellendülés váltja fel az évek óta tapasztalható hanyatlást, ha Magyarországon még évek múlva is több lesz a szabadság, mint a szomszédos országokban, akkor azzal kell számolnunk, hogy Magyarország – Nyugat-Európa országaihoz hasonlóan – tartósan befogadó országgá válik.
Úgy tűnik, mintha a kormány mindezt nem gondolta volna végig. Abból, ahogy egy évvel ezelőtt, az önkormányzati választási kampányban az engedély nélkül itt tartózkodó külföldiek ellen indított akciót, ahogy idén ősszel a keleti és külföldiek munkavállalását, ahogy a vízumkényszer bevezetését fontolgatja a kínaiak vagy az oroszok esetében, az derül ki: kormányunk az „Erst Ungarn, dann Europa” szűk látókörű álláspontján áll. Pedig látnia kellene: ha valaha valóban olyan európai ország leszünk, mint amilyenek ma Nyugat-Európa országai, akkor nekünk is be kell rendezkednünk a külföldiek, köztük románok, oroszok, arabok és kínaiak tartós jelenlétére.
Ez egyébként nem is ellentétes gazdasági érdekeinkkel, hiszen a betelepedők többsége munkaképes korban van, szaktudással érkezik, s többnyire nem azoktól a magyaroktól veszi el a munkát, akik elvesztették vagy el fogják veszíteni állásukat. Ezt mutatják a német s általában a nyugat-európai tapasztalatok.
És túl ezen: a külföldiek kezelése Európa-szerte mércéje annak, hogy mennyire jutott el egy ország a modern liberális demokráciába.
- Külföld [6]