Ahhoz, hogy megfelelőképp értékelhessük a menekültstátust kérelmezők számának ugrásszerű növekedését, figyelembe kell vennünk, hogy a fejlett európai országokba vezető szokásos bevándorlási utak lezárultak. Nincs szükség több olcsó munkaerőre az Európai Közösségen kívüli régióból, hiszen a közösségen belüli alulfejlett déli periféria bőséges és feltartóztathatatlan utánpótlást biztosít, így azok, akik egyébként bevándorlók vagy vendégmunkások lennének, ezekben az években a menekülteljárás szalmaszálába kapaszkodnak: az elbírálás hónapjai, esztendei alatt kísérelnek meg gyökeret ereszteni, remélve, hogy kérelmük elutasítása esetén humanitárius vagy családi okokból továbbra is a választott országban maradhatnak. Őket nevezik a nyugat-európai kormányhivatalnokok a menekülteljárással visszaélő személyeknek, akik ellen nemcsak a nemzeti jogszabályok szigorításával és könyörtelen végrehajtásával védekeznek – gondoljunk csak az Olaszországból hazatoloncolt albánokra –, hanem nemzetközi összefogással is.
Esélyek és egyezmények
1990 júniusában az Európai Közösség államai Dublinban elfogadtak egy – mindmáig hatályba nem lépett – egyezményt: ez alapján kívánják kizárni a többszörös eljárás lehetőségét, és próbálják meghatározni azt, melyik állam köteles eljárni egy kérelmező ügyében (és állni az azzal kapcsolatos költségeket). Hasonló jellegű egyezményt kötöttek a Benelux államok, Németország, Franciaország és Olaszország is – a még ugyancsak függőben levő, schengeni megállapodást. A menekülőket védő szervezetek az ilyen és hasonló célokat követő megegyezések veszélyét abban látják, hogy alkalmazásuk esetén egy nemzeti hatóság negatív döntése tizenkét, illetve hat államban érvényes lenne, megfosztva a menekülőt az újabb kérelem beadásának és így a hazaküldés alóli haladéknak az esélyétől.
A helyzet keserű és abszurd: a menekülők feltartóztatására, a státusukról folytatott eljárásra a nyugat-európai államok többet költenek, mint a végül menekültnek elismert személyek védelmére és segélyezésére, beilleszkedésük, továbbtelepülésük vagy önkéntes hazatérésük támogatására.
A nemzeti és nemzetközi jogalkotást a menekülés útjait újabb akadályokkal nehezítő gyakorlat egészíti ki. Csak néhány példa az arzenálból:
– a vízumkényszer kiterjesztése a potenciális menekültekre és a beutazási vízum megtagadása;
– a beutazási vízum nélküli utast szállító légitársaságok megbüntetése (Angliában pl. utasonként 2000 fontra);
– a repülőtéren menedéket kérőkkel szemben jogi fikciók alkalmazása, amelyek szerint a tranzitváróban tartózkodó utas nincs az országban, így nem is kell a kérelmét elfogadni sem;
– bizonyos államok (pl. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország) „biztonságos országgá” nyilvánítása; az ezekből az országokból érkezőkről eleve azt feltételezik, hogy őket nem érhette politikai üldözés hazájukban, ezért kérelmük eleve sommás eljárásban elutasítandó, s csupán egészen különleges esetekben vizsgálandó érdeme szerint;
– az ún. „első menedék országa” kategóriájának bevezetése, amelyben az átutazó vagy rövid ideig ott időző menekülőnek módja lett volna menekültstátust kérni, s ha ezt elmulasztotta, az általa választott országban, ahol kérelmét végül beadta, eleve elutasítható. (Így érvelnek a svéd hatóságok a Magyarországon átutazó, itt erőt gyűjtő romániaiakkal szemben, a finn hatóságok pedig a Szovjetunión keresztül érkező szomáliaiakkal szemben.)
Az újabb aknamező
A menekülő szemszögéből maga a menekültügyi eljárás újabb aknamező: sommás előzetes eljárásban „nyilvánvalóan megalapozatlannak” minősíthetik kérelmét (például Kanadában) határidők elmulasztásáért, magatartási szabályok megszegéséért (például a kényszerlakhely elhagyásáért Németországban), elutasíthatják kérelmét, kellő tolmácsolás, jogi képviselet hiányában képtelen lehet a kellő bizonyítékokat produkálni.
A szűrők kíméletlenül betöltik feladatukat. Az összes kérelmező közül Norvégiában 3,2 százalék, Svájcban 3,5 százalék kapott formális menekültstátust. Németországban a mintegy kétszázezer kérelmező 5,3 százaléka minősült konvenciós menekültnek 1990-ben, de Magyarországra is igaz, hogy a hivatalosan menekültnek elismert személyek száma nem éri el a négyezret 1991 decemberében, aminek részben oka csak, hogy 1989 októberét, a menekültügyi szabályok elfogadását megelőzően érkezett közel harmincezer romániai menekülőből csupán néhány tucat élt a státus pótlólagos elismertetésének lehetőségével. Mind Nyugat-Európában, mind nálunk az elutasítottak és a nem is pályázók kisebb-nagyobb hányada humanitárius alapon továbbra is meghosszabbíttathatja tartózkodási engedélyét, de – legalábbis az OECD-régióban – hatalmas tömegeket fenyeget vagy sújtott az eltávolítás réme. Nálunk a külföldiekre vonatkozó jogszabályok újraalkotásáig a helyzet jogilag teljesen labilis, minden az idegenrendészeti hatóságok (és nem a Menekültügyi Hivatal) (jó)indulatán múlik.
A hatóság által menekültnek elismert személy a menekülőnél sokkal védettebb. Az a politikai menekült, aki (az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet, tehát a Genfi Konvenció szavaival) „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz tartozása avagy politikai nézetei miatti megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja hazája védelmét igénybe venni, a nemzetközi menekültjog alapelveinek oltalmát élvezi. Ezek közül feltétlenül megemlítendő, hogy a menekült nem küldhető vissza olyan ország határára, ahol életét vagy biztonságát veszély fenyegeti, tilos a menekültek közötti bármilyen – akár a befogadó ország nyelvét beszélőket előnyben részesítő pozitív – diszkrimináció, s joga van arra, hogy (szűk) családjával együtt éljen.
Kereteken kívül
A genfi egyezmény kereteit azonban szétfeszítik az elmúlt két évtized tömegmozgásokat termő folyamatai mind Európában, mind azon kívül. A hazai hatóságoktól eredő személyre szóló üldözést és az erről a menedéket nyújtó ország szervei előtti egyéni eljárás során való tanúságtételt feltételező genfi egyezmény nem tud mit kezdeni a nemzetközi és polgárháborúk, az ember alkotta és a természeti katasztrófák tíz- és százezres – Irak, Afganisztán, Mozambik, Vietnam esetében milliós –, végtelenül elesett és a puszta túlélésért küzdő csoportjaival, a Jugoszláviából, Sri Lankáról, Libanonból, Etiópiából stb. menekülőkkel. Így van ez annak ellenére, hogy a földön számon tartott, a köznyelvben menekültnek nevezett 17 millió sorsüldözött 90-95 százaléka ebbe, a genfi egyezmény alkalmazásából kiszorított kategóriába tartozik. Közülük az afrikaiakra az Afrikai Egységszervezetben 1969-ben elfogadott speciális menekültügyi egyezmény, néhány esetben az ENSZ menekültügyi főbiztosának kiterjesztett mandátuma terjed ki, s azok a tudományos törekvések, amelyek – különösen az 1984-ben elfogadott cartagenai deklarációban vagy akár az 1991 tavaszán Budapesten tartott menekültügyi szeminárium következtetéseiben testet öltve – a menekültmeghatározás kiterjesztése mellett szálltak síkra. A nagy kérdés az, meg fogja-e hallani a magyar jogalkotó ezeket a hangokat, amikor mindeddig attól is elzárkózott, hogy a nem európai okok miatt menekülők számára egyáltalán megnyissa a menekültügyi eljárást. Nincs könnyű út, s a tét nem csekély: izgatott igazodásunkban Nyugat-Európához elfelejtjük-e, milyen volt (milyen lesz?) menedéket kérő menekülőként állni idegen országok és kultúrák hidegen mérlegelő hatóságai előtt?
(Szerzőnk nemzetközi jogász, az ELTE Jogtudományi Karának adjunktusa.)
Hivatkozott cikkek
- Ki-Betekintő [7]