Hogy gyorsabban égjen, ráöntöttem a maradék vegybenzint. A felcsapó lángok tetején, elkeveredve a korom meg a pernye közé, még mindig ott táncolt néhány égetlen papírdarabka. Nem baj, indulhatunk! Sűrűn hull a hó, öt perc múlva szép fehér lesz itt minden…
A lányok odabent már rég eltakarítottak, eltűntek. „Hát akkor, kezitcsókolom, mi is mennénk, nagyon köszönjük a vendéglátást, nagyon finom volt a fánk!”
A hosszúkás buszpályaudvar előtt ráfordulunk a főútra. Most akár már el is kaphatnak, nem tudják kisütni, honnan jövünk.
„Hu, b… meg!” – dől hátra Demszky Gábor. „Kezdünk felnőni a maffiához. Szerinted ez a néni most mit gondol, mi volt ez az egész?”
On Liberty
Márczi Kitti még kisiskolás sem volt, mikor már mindenki tudta róla, rajzművésznő lesz belőle. Verebet, kacsát, libát, tévében közvetített jégrevüt, mindent lerajzolt. Kicsikét, igaz, rá is kényszerült, hogy elfoglalja magát. Egyetlen szem gyermeke volt apjának, aki főkönyvelő, anyjának, aki munkaügyi előadó volt az érdi áfészirodában.
A szülők, bár korábban nem sok közük volt a művészetekhez, örömmel vették a kislány passzióját. Legalább rajzból sikeres az egyébként eléggé visszavonult, túlságosan is csendes gyerek! Még versenyeket is nyer, még a nyári, papszigeti táborba is elküldték, ahol a híres szentendrei mester, Deim Pál korrigálta a gyermekrajzokat.
Nem volt hát benne semmi meglepő, hogy az elemi után Kitti a képzőművészeti gimnáziumban folytatta a tanulmányait.
Amikor odakerült, a hetvenes évek legelején, a képzős gimnáziumban – így beszélik – még elég keményen tartották magukat a konzervatív, kései szocreálos tanárok.
A kevéske szabadelvű mester, akik, mint Pásztor Gábor például, azon lettek volna, hogy a növendékek megismerjék, meghódítsák a saját személyiségüket, kisebbségbe szorultak. A tanulók, persze, megint másként látták. Egy ilyen iskola folyosóin megannyi tizenéves Pollock, Warhol, Beuys, Kondor Béla tízóraizik.
„Ilyen lökött gyerekek lettek azok mind” – meséli Kati néni, Kitti édesanyja az osztálytársakról. „Lelógó hajjal, atillákban jártak! Lányom, hogy le ne maradjon, felvette a nagyanyja vasárnapi kendőjét, abban járt az iskolába.”
Nyilván nem ezért, de valami tényleg történt Kitti körül. Mire leérettségizett, teljesen összezavarodott, minden önbizalmát elveszítette. Nem mert nekivágni a főiskolai felvételinek. Rajz helyett, tán hogy az időt húzza, festeni kezdett. Sebbel-lobbal férjhez ment egy tizenéves gyerekhez, majd gyorsan el is vált tőle. Közben azért a megélhetésre is gondolnia kellett. Kirakatrendezői tanfolyamra iratkozott be. Mire elvégezte, meghalt az édesapja, valóban megszűnt a család anyagi biztonsága.
Ezek után Márczi Kitti kirakatot rendezett itt, dekorált ott, bedolgozott amott. Közben egyre jobban szenvedett a hivataltól, a rossz ízlésű főnököktől. És mind nagyobb keserűséggel gondolt rá, hogy amikor meg lehetett, nem mert nekivágni a szabad, független művészéletnek.
Később összejött egy iparművésszel. Aki ugyan hol az ég legtetejéről, hol a pohár fenekéről mentette az ihletet, s ha valamit nem talált elég esztétikusnak, egyszerűen kihajította az ablakon, Kitti előtt mégis a menekülés útját csillantotta fel. Műfajt vált bőrtárgyakat, táskákat, cipőket, szandálokat, öveket készít, maszek kivitelezésben főnöki felügyelet nélkül!
Nekilátott, reggeltől estig nyers bőröket munkált meg. Történeti, néprajzi könyveket tanulmányozott. Hogyan bujtatták a marhaszíjat az anatóliai törökök, hogyan indázták a kelták? És egy szép napon a mester már nem azonnal vágta ki az ablakon, amit csinált.
Emlékezetes siker volt, de megélni a bőrkészítésből sem nagyon lehetett. Akármennyire utálta, megint el kellett helyezkednie. El is helyezkedett mint modellező egy helybeli, érdi szövetkezetben, a Textelektrónál. Közben újra meg újra felvételizett az iparművészeti főiskolán, és újra meg újra ugyanaz a balszerencse érte. Évről évre bekerült a finisbe, az első hat jelölt közé. A végül kiválasztott két személy közé sosem.
Akkor hát, egye fene, papír nélkül is önálló lesz. Elhatározásában megerősítette hogy újból összejött régi jó barátnőjével képzős osztálytársával, Molnár Beátával.
Beáta nem érdi, hanem budapesti. Nem grafikusnak, hanem festőnek készült. Barna nem pedig szőke. Más azután nem is igen különbözteti meg Márczi Kittitől. Visszavonult magányoska kislány, aki mindent megfest, amit lát. Ha bántják vagy valami baj éri, egyik könyvébe temetkezik.
A képzős gimnázium után, mintha csak Kittit utánozná, elmegy az önbizalma összeomlik, nem tanul tovább. Van Gogh Gauguin sem az iskolában tanulta, amit tudott – vigasztalja magát.
A délszigetek, Tahiti, Hiva Oa helyett azonban ő csak a maga csendes kis melankóliájába tud visszahúzódni. Fülét sem veszíti, egyéb testrészei is a helyükön maradnak. Még nagyon is! Ha akar, nyugodtan elmehetett volna velük manökennek. Türelmetlen tisztelői nem is sokáig engedték hogy átadja magát a saturnusi lehangoltságnak.
A filmgyárban, bábszínházban vállal dekorációs munkákat. Miként Kitti, ő is korán férjhez megy, és korán el is válik. A hivatalt még annyira sem viseli, mint a barátnője. Térképész, műszaki rajzoló lesz, mert azt otthon is lehet csinálni. Azután már minden egyebet is elvállal, prospektusokat rajzol, takarít, éjszakai bérmunkában cukornyalókákat készít, sálakat fest. Képeket bizony már nem nagyon.
Cipőkkel, szandálokkal, táskákkal, sálakkal fognak üzletelni – határozzák el az egymást meglelt barátnők. Járják a piacokat, vásárokat, mutogatják a portékájukat. Viszik Szentendrére, Vácra, Gödöllőre, a Balatonhoz, meg ki tudja még, hova. Csakhogy gyámoltalanok, ügyetlenek, nem megy az eladás. A butikosok meg külön kaszt, zárt világ, nem vesznek újoncoktól. A lányok csak ténferegnek a boltok előtt, nem tudják, kit mennyi pénzzel kéne lekenyerezni.
Egy nap aztán Beáta előáll vele: próbáljanak valami mást! Amit otthon lehet csinálni. Jó! Ahol nincs főnök. Még jobb! Ami kicsit rázós, kicsit veszélyes, de ha megvan, a főnökök, nagyokosok, zsűrielnökök a falra másznak tőle… Legjobb!… Szálljon be hát Kitti a szamizdatba!
Beáta, persze, már rég beszerveződött. Könnyen mozduló, kötetlen, igénytelen, eszményi munkaerő. Elég neki egy rövid üzenet: holnapután „észak”! Semmi visszajelzés, ott lesz Csobánkán. Hétfőn „délnyugat!”. Beáta már vette is kisdiákos hátizsákját, hálózsákját, már váltotta is Zamárdiba a másodosztályút.
Márczi Kitti azonban rendelkezett valamivel, ami több mint a hátizsák, a kötetlenség, mozgathatóság. Háza, lakrésze, műteremszerűsége volt, ahol dolgozni lehetett. A néhai szamizdatos számára ez a csendes, ismeretlen nyomdahely, a félreeső, elhagyott kis bűntanya volt a vágyak netovábbja. Ez volt az abszolút szűk keresztmetszet, mindig, mindenkinek ez hiányzott.
Ez mindjárt szépen meg is mutatkozott. Pár héttel azután, hogy Márczi Kitti a kertkapun beengedte az első feketerakományt – maga még nem dolgozott, csak a helyet adta –, a rendőrség felfedezte a Beszélő dunabogdányi nyomdáját. Viszont a nyomdász, Orosz Pista is felfedezte, hogy felfedezték! Az alkonyi félhomályt kihasználva minden mozdíthatót átpakolt a szomszéd hátsó udvarára. E tán együgyű, de csodás szabadulás után a mentett javak szép csendben Érdre vándoroltak.
Alig fejezte be tehát Márczi Kitti az utolsó szandálját, és máris a demokratikus alvilág központjába került. Erről szerencsére csak néhányan tudtak. Beátán, Demszkyn, a Beszélő stábján kívül jószerint csak a későbbi Katalizátor Irodát alapítók, Modor Ádám, Rózsa Gábor, Balassa János, Nagy Zsolt, Simkó Mária, Marosi Judit. Ők járogattak ki Érdre dolgozni, ők tudták volna leginkább eligazítani Kitti portáján a rendőrséget.
Kittinek azonban nem is egyszerűen a rendőrség volt a legnagyobb aggálya. Ha megállt egy kocsi a kerítés előtt, nem is annyira azt nézte, van-e kék lámpa a tetején, egyenruhások érkeztek-e. Ettől is rettegett, persze. Mit szólnak a szomszédok, hogy lesz neki Érden maradása, ha ez megtörténik?
Igazából azonban azért szorított Kitti, csak ne akkor jöjjenek a rendőrök, amikor itthon van az édesanyja! Pedig a mama majdnem mindig itthon volt, hiszen itt, a házban lakott ő is. Ez különböztette meg az érdi nyomdát a többitől. Azokban vagy senki nem lakott, vagy mindenki nyomtatott.
Anyák és lányok
„Én nem tudtam, mi ez, nem tudtam mindjárt! Hanem akkor kaptam Beátától egy ilyen nagy, sárga fedelű szamizdatot. Akkor azt hogy elolvastam úgy kétségbeestem, hogy eldugtam; átlöktem a szekrény tetején, hogy mögé beesett.
Engem olyan sok csapás ért már, úgy meg voltam viselve! ’76-ban meghalt a férjem, ’77-ben az apám, ’79-ben az anyáin, ’81-ben a húgom meg a sógorom; kihalt a család, szó szerint! És akkor ez itten, hátul; az SZTK-ban jöttek, mentek az emberek ideláttak. És akkor nekem megmondták, hogy nem szabad senkinek sem megmondanom, hogy ők itt dolgoznak! És mondom a Kittinek: kislányom, én vettem teneked függönyt, hát miért nem teszed fel? Hogy ne lássanak be! Este is dolgoztok, idelátnak, látják, mit csináltok! A gépet tekeritek.
…Aztán már megpróbáltam lebeszélni. Mondtam neki, Kittikém, én tisztességben megöregedtem, tudod, hogy kulákok voltunk, megúsztuk, tudod, hogy a nagyapa sem volt bezárva! Mert az én apám nem ült egy napot sem – igaz, hogy a család többi tagja általában ült, meg meghurcolták őket; mert ha csak elvitték is, meg megverték is, az is elég! De az én apámat, azt nem! És akkor már nem élt apám, de ennek ellenére mondtam neki: kislányom, megúsztuk, én nem szeretnék öregkoromra börtönbe kerülni, akkor, amikor tisztességgel megöregedtünk… Én mindig mondtam a Kittinek, hogy soha nem voltam büntetve, úgyszólván még bíróságon sem voltam – egyszer voltam, tanúként, amikor betörtek az áfész-nél –, semmi egyéb nem volt sosem, úgyhogy én féltem a bíróságtól, meg a gyereket féltettem, hogy a jövője tönkremegy… És erre azt mondta a Kitti, hogy nem lesz szigorú büntetés, hogy akit elvisznek, egy-két pofont adnak neki, vagy pénzbüntetésre büntetik, de azt meg ezek kifizetik helyette… Hát ebből én nem sokat hittem el, én nem hittem, hogy ez lesz a büntetés! Mert akinek priusza volt, az elkísérte!
Olyannyira jól tudták, ki kicsoda, hogy amikor egyszer apámat beidézték az Aradi utcába, és én akkor Pesten dolgoztam, és mondtam, ne a papa menjen, majd én bemegyek. És bementem az Aradi utcába, megmutattam az idézést, és mondtam, hogy az apám beteg, én jöttem. És beengedtek, rám zárták az ajtót, egy rendőr elkísért a másik ajtóhoz, ott megint rám zárták. Amikor már vagy negyedszer rám zárták, mondtam magamban, hogy ide csak bejöttem, de hogy megyek ki? És akkor bevittek egy rendőrtiszthez, az leültetett, és azt mondja: »Maga most melyiknek a felesége: a könyvelőnek vagy a molnárnak?« Így tudták kívülről! Így tudta rögtön az a tiszt! Ennyire tisztában voltak ezek mindennel!
Ezért én nem hittem el a Kittinek, amit mondott; csak vigasztalt ő engem ezzel! Törögetett a frász, hogy becsukják őt jó pár hónapra, jól megverik. Mondtam neki: jól megvernek, azt sem veszi le rólad senki! A másik meg, hogy a jövőd teljesen tönkremegy!
De ő mindig csak azt hajtogatta, hogy nem fogunk lebukni.
De én már láttam magam előtt, hogy idejönnek, házkutatást tartanak. Én már lelkileg készen is álltam arra. Pedig minálunk, a férjemmel, soha nem volt házkutatás! Apáméknál, mivel apám kulák volt, minduntalan! Őneki eredetileg hat pár lova volt, azzal fuvarozott, meg annyi földje, amennyi az állatnak kellett, takarmánynak. De amikor már csak két lova maradt, ha vett a lovaknak kukoricát, valaki meglátta vagy feljelentette – mert mindig voltak jóakarók –, akkor már egy óra múlva jöttek a rendőrök, és akkor már forgattak, kerestek… A Kittinek is mondtam, hogyha netán házkutatást tartanak, akkor nézni kell a kezüket, nehogy fegyvert tegyenek valahová…
…És amikor a Kitti azt mondta, hogy el kell a gépet vinni a Katiékhoz, meg fél füllel hallottam, hogy feltartóztatták őket Diósdnál, amikor vitték az anyagot, akkor én kerek perec kijelentettem nekik, hogy most már legyen befejezve, nálunk most már elég régen volt!
Akkor, ugye, mindig éjjel hozták a dolgokat, éjjel vitték az anyagot, és kint tüzelték a rossz lapokat, és tele volt az egész kert ilyen papírlapokkal, ami olvasható volt, tehát ott volt a bűnjel… És ezért én kértem őket, hogy most legyen befejezve! Jó, akkor nem jönnek, és amikor visszajövök a Balatonról, már megint itt dolgoznak!
És akkor már nem tudtam mit csinálni, mondom neki: »Kittikém, tönkreteszed a jövődet!« – »Ne törődj vele, én ezt vállaltam!«
…És akkor már mit tehettem? Ha jött valaki, akkor voltam mindig frászban. Mindig zártam az ajtót, nem engedtem be olyat, akitől tartottam. Aki szimpatikus vagy nem fél tőle az ember, annak, ugye, azt mondja, hogy gyere be, ha velem akarsz beszélni! De akkoriban úgy igyekeztem nem beengedni az embereket. Mert olyan hangos volt hátul az a gép, hogy borzasztó!
…A szomszédoktól azért úgy nem nagyon féltem… bár itt volt az áfésziroda szemben. De ezek nem tudták, miért vannak ezek itt; azt hitték, a Kittinek a haverjai az Egyetemi Színpadról… Úgy egy kicsit arra kentem én is! Mert amikor a főnökünk – a régi barátunk is volt – azt mondja, megint jött valaki hozzád. …Ja, mondom, biztos a Kittikének a haverjai az Egyetemi Színpadról!… Jó szomszédok voltak, hát sokan rokonok is, de hogy magukban mit gondoltak, azt én nem tudom… Hát végső soron fedeztem őket, mert amikor a Kitti elment Pestre lakni, ide meg mások jöttek dolgozni, akkor én úgy csináltam, hogy keveset mentem át, de azért hogyha sütöttem valamit, vittem át nekik… vagy a Kitti is főzött nekik, akkor kint ültünk a kertben, ott ettek ezek a fiúk, a Modor Ádám, akkor akinek nem tudom a nevét, mindig csak Lónak hívták, egy földrajztanár, akkor a Rózsa Gábor – hát ezek annyit voltak itt minálunk, hogy sokat! Így kora tavasszal, amikor kiültünk, beláttak a szomszédok, nem tudom, mit gondoltak végeredményben…
…Hát ezek szimpatikus gyerekek voltak mind egy szálig, hát ha volt valami olyan, én mindig kínáltam őket… Amikor készen lettek a munkával, én szoktam kérni egy példányt tőlük, én elolvastam, amit csináltak itten… Tetszett végső soron, én helyesnek tartottam ezt, hogy a föld alól piszkálják a dolgot,… csak ne nálam lett volna! Szóval, én egyetértettem vele, ha azt mondják, hogy ötven forint, biztos megvettem volna ötven forintért is… de hát azért mindig csak drukkoltam, féltettem a gyerekem jövőjét…
…Én még többet is megtettem volna, annyira féltettem a kislányomat! Mert amikor azt mondta, hogy el kell vinni a gépet, én magam betettem a Trabantba, és én vittem el a Viszlai Katihoz. Akkor akik hozták az anyagot, a papírt estefelé, engem kerestek, nem a Kittit, mert én voltam elöl, nem a lányom. Akkor én már tudtam, hogy mi van; csak fedeztem őket, mert féltettem a gyerekemet.
…Vagy ha olyan idegen pofa, nem jó ismerős jött be, akkor itt, ezen a csövön szoktam nekik átkopogni… de nem jártak ide olyan sokan, a Joli egyszer-kétszer egy héten ha átjött, akkor bekapcsoltam a tévét, jó hangosra, akkor nem hallották annak a gépnek a zaját. Ha mondjuk a Lajos átjött, vagy az Annuska – ritkán, nagyon ritkán jöttek különben –, akkor addig nem dolgoztak odaát. Olyankor a Kitti átjött szétnézni, a keze fekete volt, a tálja, amiben a gépet mosták, mert mindig beragadt nekik, még tavaly is ott volt…
…A végén még hozzá is edződtem, tudja, hogy van, még eleinte nagyon féltem, és azután meg is szoktam, hogy azért nem kell annyira félni, mert még eddig nem buktak le, és úgy nem is izgultam a végén már annyira. Csak amikor veszélyesnek találtam a dolgot, akkor mondtam, hogy most mehetnétek valahová máshova! De már a vége felé nem izgultam úgy, mert láttam, hogy olyan nagy probléma nem volt, eddig megúszták. Most meg már véglegesen! Ez most már, ha visszanézek, elégedettséget okoz! Hát gondolhatja!”
Angyalhaj
Beáta és Kitti egyszer sem bukott le. Ebben nyilván a szerencsének is része van. De meg annak is, hogy ők másképpen álltak hozzá. A legtöbb szamizdatos először tiltakozó íveket írt alá, spicliktől hemzsegő találkozókra járt, együtt vigadozott demokrata bajtársaival. Vagyis, először jól feljelentette magát, azután megpróbált eltűnni.
A művésznők nem! Ők profi módon viselkedtek. Nem vagy alig-alig jártak ellenzéki társaságba, nem adták ki a nevüket, nem telefonáltak. Kitti, akinek a lakása örökösen tele volt bűnjelekkel, akihez nem lehetett csak úgy beállítani, arra is vigyázott, hogy kapcsolatai, úgy értem, a férfiakkal, kellően felszínesek maradjanak.
Mígnem megjelent egy határozottabb, dinamikusabb fiatalember. Maga is művészféle. „Megmondom őszintén, nem nagyon csíptem ezt az egész ügyet. Mármint a tiétekét” – nyilatkozta a krónikásnak ez a férfiú. – „Hogy nekem azzal jöjjön a barátnőm, várjak, amíg engedélyt kap rá a felsőbb kapcsolatától!” Hozzáfogott, hogy kivezesse Kittit a politikából, vissza a civil életbe, vagyis a művészetbe. Ma újra rajzol, grafikai lapokat készít, kiállítóhelyek után szaladgál.
A közlekedőedények szabálya azonban Érden ugyanúgy áll, mint másutt. Az említett férfiú addig depolitizálta Márczi Kittit, mígnem ő maga politizálódott el alaposan. Ma ő a helyettes érdi polgármester.
Molnár Beáta viszont valami spirituális bodybuilding-termen, úgynevezett „keleti masszázs”-szalonon töri a fejét. Ilyet szeretne nyitni. Ez, félreértés ne essék, nem kupler, hanem valami rosszabb, mert csak tömjénfüstöt és misztikus ráolvasást kap benne az ember.
Mindenki megvan, senki sincs nagyon rosszul tehát. Ezért is gondoltuk karácsonyra ezt a történetet.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]