Tavaly még sokkal több készárut vittünk a nyugati piacokra, mint amennyit onnan importáltunk. Idénre a konvertibilis fogyasztásicikk-külkereskedelem pozitív egyenlege azonban elolvadt és jócskán negatívumba váltott, mert az import a tavalyihoz mérten megduplázódott. Egyesek már meg is húzták a vészharangot. Sőt felvetődött a gyanú is, hogy a kereskedelmi irányítás politikai megfontolásokból „hagyta elfutni az importot”, hogy ezzel is bebizonyítsa: az export támogatása nélkül nincs kereskedelmi aktívum.
Akár így volt, akár nem, a fogyasztásicikk-import valójában nem szabadult el. A konvertibilis import hirtelen megnövekedéséért a fogyasztásicikk-import már csak azért sem tehető felelőssé, mert – és ez minden zűr, beszámítási gond és összemérhetetlenség ellenére megállapítható – a fogyasztási cikkek értéke a teljes importnak csakúgy, mint a külkereskedelmi passzívumnak nem több mint szűk egyötöde.
A kimutatott tetemes importnövekmény jelentős része csak látszólagos. Az importforgalom megduplázódása kisebbrészt árfolyam- és árszínvonalhatás, nagyobbrészt pedig a korábbi rubelimport átterelődésének (és számbavételi változásoknak) a következménye. Ha különféle becslésekkel megkíséreljük kiszűrni a zavaró tényezőket, marad a mintegy 35 százalék volumennövekmény, ami már egyáltalán nem egy ijesztő növekedési trend alapja, hanem főként a KGST összeomlása miatti egyszeri piacváltás természetes vonzata. Ezt támasztja alá a kiskereskedelmi forgalom alakulása is. Elszegényedik a társadalom, meredeken esik a vásárlóerő, új és új rétegek szorulnak ki a fogyasztásból. A csillogó kirakatok árubősége egykori nyugati kirándulásainkra emlékeztet. A kereskedők beszerzéseiben azonban csak kissé nőtt meg az importcikkek részesedése. Igaz, eközben a hazai beszerzés is, a kiskereskedelmi áruértékesítés is szakadatlanul csökken.
Fékkel vagy anélkül?
A külkereskedelem alanyi joggá válásával párhuzamosan megváltozott a fogyasztásicikk-import szabályozása is. A kormányzat a kvótarendszer bevezetésével sajátos féket épített a nyugati készárubeszerzés mintegy egyhatodának az útjába. Az első hét hónapi behozatal alakulása figyelemre méltó jelenségre utal. A liberalizált import (ami a fogyasztásicikk-importnak mintegy 60 százaléka) a korábbi évekkel ellentétben idén már lassabban nőtt, mint az engedélyköteles és a kvótás. Hogy is van ez: ha szabadon jön az Import, kevésbé, nő, mint ha korlátozzuk?
A kérdés csak részben válaszolható meg gazdasági érvekkel. A liberalizált körbe zömében olyan tartós fogyasztási cikkek tartoznak, amelyek egyszeri beruházást igényelnek, majd irántuk az igény egy adott jövedelmi szinten telítődik. (Megvettük a fagyasztót, aki tehette, beállította konyhájába a mikrohullámú sütőt, és már évekig nincs újra szüksége rá.) Az engedélyköteles import legnagyobb tétele a gépkocsi; a magas növekedési ütemet itt a tartós hiány magyarázza. Mennyiségi korlátozást azonban túlnyomórészt napi fogyasztási cikkekre vezettek be. Sajátos magyar paradoxon, hogy az élelmiszer-fogyasztáson belül növekvő tendenciájú a drága nyugati finomságok kereslete. A dobozos sör, a banán és a Milka csokoládé lett a kispénzű tömegek luxusa, azoké, akik lemondtak már a költséges nyaralásról, a napi autózásról és a legújabb divatról, de egy finom falatot még megengedhetnek maguknak. A kielégítetlen igények miatti egyszeri importlökés azonban a tapasztalatok szerint a stabil kínálat hatására egy idő után a napi fogyasztási cikkeknél is valamelyest lecsillapodik, és beáll egy bizonyos szintre. (A mikrohullámú sütő és a videó ma már éppúgy az üzletek polcain porosodik, mint a dezodor és a szemfesték.)
Az anomália – hogy az engedélyköteles import nőtt gyorsabban, nem pedig a liberalizált – mégsem magyarázható egyedül az áruszerkezeti adottságokkal. Arról a sajátos piaci pszichózisról is szó van, hogy ami van, az kevésbé kell, mint amit tiltanak. Amire engedély kell, kétszer annyit kérek belőle, hogy meglegyen – legfeljebb elvész az engedély fele. Így történt. S ha már van engedély, inkább készletre veszem, mint hogy elbukjam a befizetett illetéket. S lőn.
Mondhatja bárki, hogy a fék nélkül még több élelmiszerre, ruhára, cipőre adtunk volna ki devizát. Igaz. De a lakossági vásárlóerő és a monetáris restrikció mai színvonalán egy kiegyenlítettebb kínálat hatására alighanem rövid idő múlva kvóták nélkül is lecsillapodna a fogyasztás. Legalábbis erre utal a liberalizált import idei jelentős ütemcsökkenése. Van persze néhány jelentékeny keresletű élelmiszeripari cikk (italáru, déligyümölcs, konzerv, édesipari termékek stb.), ám ezek súlya az importban olyannyira csekély, hogy a liberalizált behozatal aligha veszélyeztethetné a mérlegegyensúlyt (inkább a hazai gyártókat állítana értékesítési nehézségek elé).
A hatóság idén kétségtelenül lazán kezelte a kvótás importot. Az új pályázati rendszerben az NGKM akkor is kiadta az első napi engedélyeket, ha a kvótát a pályázók többszörösen túljegyezték. Felvetődik a kérdés: ha nem kellett tartani az import elszabadulásától, miért volt akkor szükség arra, hogy a kormányzat egyes cikkcsoportoknál – még a viszonylatokat is meghatározva – erős fékeket építsen a kereskedők importbeszerzéseibe? Már nem kellett félni a régi mumustól, hogy túlságosan is sokat fogyaszt a társadalom. Csak nem azért volt szükség az importszabályozás módosítására, hogy amit az alanyi jogú külkereskedelem adott, rögtön vissza is vegye, és a vállalkozók ne higgyék, hogy a liberalizálás ürügyén azt csinálhatnak, amit akarnak?
Kvótakereskedelem
Két válasz lehetséges. Ha a külkereskedelmi tárca valóban attól tartott, hogy az Öböl-válság, a piacváltás, az aszálykár és a többi keresleti hatás úgy meghúzza a fogyasztásicikk-importot, hogy alapjaiban rendül meg az egész fizetési mérleg, akkor egészen egyszerűen „csak” egy tervezési hiba történt. Ez a számok nyelvén azt jelenti, hogy míg a mennyiségi korlátozásokkal körülbástyázott körben a kormányzat 630 millió dolláros forgalmat várt, a lakosság elnyomorodása miatt az év végéig alig kell többel számolnia, mint 450-500 millió dollárral. A kvótarendszerrel azonban a kormányzat két legyet is ütött egy csapásra: nemcsak lefékezi az importhevületet, hanem az úgynevezett kereskedelempolitikai és iparpolitikai érdek vonatában át is tereli a neki tetsző vágányokra. A rendszer ugyanis úgy van megszerkesztve, hogy egy ideig akadálytalanul engedik be az importot, majd – ha szükséges – lecsapják a sorompót. Alig hihető, de félévenként csupán egyetlen nap van, amikor az importőr azt kér, amit akar: ha ekkor észnél van, meg is kapja. Ezután működésbe lép a kvótafék, azaz akármit is venne a piac, a vállalkozó már csak azt hozhatja be, ami az adott kvótába belefér. A kvótákat pedig úgy határozzák meg, hogy megfeleljenek a ruházati ipari és mezőgazdasági, élelmiszer-ipari gyártók érdekeinek, és védjék az egyetemes exportérdeket.
Az idei szabályozás idei újítása – bár nyilvánvalóan tartalmaz némi előrelépést a sokat bírált szubjektív és időigényes egyedi engedélyezéshez mérten – megzavarja a piaci beszerzések természetes ritmusát. A ruha-, cipő-, bútor-, élelmiszer-, ékszerkereskedő – évi két naptól eltekintve – nem ott vesz árut, ahol a legelőnyösebb feltételekkel kínálják és amikor a piac igényli, hanem akkor, amikor meghirdetik a pályázatot, és ott, ahol belefér a megadott viszonylat kereteibe. Jaj neki, ha nem mérte fel kellő biztonsággal eladói és vevői piacait fél évre előre! Az már csak szépséghiba, hogy – hála a liberalizálásnak, no meg az elszegényedett lakosságnak – nem hiánypiac többé a magyar, ezért aligha lehet fél évre tervezni. A kereskedő befizeti a megpályázott fogyasztási cikkre az illetéket, és akkor is le kell kötnie az engedély szerinti árut, ha azt később valamilyen okból, például mert mások is fantáziát láttak benne, nem tudja könnyen értékesíteni.
Ha valaki ügyes, az áruval sem kell bajlódnia, nem kell drága bolthálózatot üzemeltetnie, bérleti díj miatt hadakoznia az önkormányzattal. A szabályozás az importnak az egy belföldi forgalmazó által megpályázható alsó és felső értékhatárát írja elő. Ezért a „botcsinálta” importőr is joggal számíthat arra, hogy vevőt talál a nagykereskedelmi vállalatok között. A „kvótagazda” rögtön túlad – persze busás haszonnal – az importárun, és évi kétnapos intenzív pályázati munka után pénze a bankban pihenve hozhat minden gazdasági tevékenységnél mesésebb profitot. Egyes kft.-k máris specializálódtak a „kvótagazda-üzletágra”. Van aki már a féléves pályázatok kiírásának másnapján nyíltan üzletel a slágercikkek piacán. Mert míg egyeseket – ezúttal valójában piacélénkítési megfontolásokból főként a nagyokat – diszpreferál a rendszer, másoknak többet juttat a kelleténél. Az igazi slágercikk vagy idénycikk importjára szakosodott vállalkozók akár kedvük szerinti felárral is megtoldhatják a kifizetett illetéket, úgy kell a fogyasztónak, ha megfizeti. Az inflációnak már úgyis adott egy másik pofont a relációs érdek védelme, hiszen az importőr az országkvóták mentén úgysem a legolcsóbb, hanem az exportérdekeknek megfelelő, olykor jóval kedvezőtlenebb piacon vásárol.
Pofon a likviditásnak
A kereskedőket pedig még az „ág is húzza”: szorítja a monetáris prés. Mondják, a vevő lassan ritkább, mint a fehér holló. Mégis nyilván van üzleti lehetőség, hiszen a kereskedők száma örvendetes növekedésnek indult, egyes részpiacokon megteremtve az oly sokat áhított piaci versenyt. Azonban zsugorodik a piac, a kisebb tortát többfelé kell osztani, és aki továbbra is jelen akar lenni, annak idén kevesebb forgóeszközzel nagyobb választékot kell készleteznie. Mivel a kereskedő kénytelen egy-négy hónapos előfinanszírozással befizetni az illetéket, törheti a fejét, hogyan tartsa fenn a fizetőképességét. Megpróbálja a honi beszállítók felé továbbhárítani a készletezés terhét, így a finanszírozási probléma nem a pénzügyi szférában oldódik meg, hanem – mint nálunk mindig – most is a láncban leggyengébb félre hárítódik tovább. És mivel a lakossági vásárlóerő gyönge, a finanszírozási teher inkább az iparvállalatokra nehezedik. El is mélyülnek a gyártók és forgalmazók érdekellentétei, hiszen tőke és technológia hiányában a gyártók egyáltalán nincsenek abban a helyzetben, hogy napi igényekre szállítsanak, maguk készletezzenek, és akár hónapokig ne lássanak semmit a már eladott áru ellenértékéből. Ma már – minél nagyobb a piaci túlkínálat, annál inkább – a kereskedelem diktál. Az új importszabályozás premierje tehát nem igazán mondható sikeresnek. Ahol makroökonómiai megfontolásokból is elfogadható az állami kontroll szükségessége (a fizetésimérleg-követelmények keménysége miatt), ott a reálfolyamatok nem tették szükségessé a beavatkozást. Ez magyarázza az illetékes tárca meglepő nyugalmát. Ahol viszont a szabályozás működésbe lépett, ott leginkább nem volt szükség rá. A hazai ruházati és élelmiszeripar kiemelt védelmét ugyanis aligha indokolja az a kormányzati érv, hogy a Közös Piac országai is kvótákkal védik e termékek piacát. Ugyanis az importkvótákkal védett ágazatok szállítóképessége többnyire messze kevesebb exportot tesz lehetővé, mint amennyit a nemzetközi kvóták engedélyeznek.
- gazdaság [6]