A totalitarizmus agressziójának legelemibb megnyilvánulási formája a nyelv. A totalitárius nyelv le akart szoktatni bennünket a gondolkodásról, lelkileg terrorizált, el akart hülyíteni, és igyekezett olyan kategóriákat belénk sulykolni, amelyek lehetetlenné teszik, hogy megértsük azt a világot, amelyben élünk. Nem véletlen, hogy azokban az időkben eleve antitotalitárius tevékenységnek számított a nyelv elemzése. Kötelező olvasmánynak tekintettük Victor Klemperernek, a Harmadik Birodalom analitikus nyelvészének és George Orwellnek, a nevezetes „új nyelv” analitikusának műveit. A lengyel irodalom egyik vonulata, az úgynevezett „új hullám”, az újságnyelvvel folytatott polémáit tekintette kiindulópontjának: e szerzők a kommunista „új nyelv” hazug vagy homályos mondataiban elrejtett igazság felfedését tűzték ki célul. Az elnyomás lényegében több száz olyan kifejezést kényszerített a nyilvános beszédre, amely gátolta a szabad gondolatcserét, és gondosan misztifikálta a politikai realitást. Soroljunk fel néhány példát. Az „osztályszemlélet” mint igen ravasz kategória azt volt hivatva kifejezni, hogy a realitásról alkotott képet mindig eltorzítja a véleményalkotó osztály perspektívája, szemlélete. Voltak jó és rossz, pozitív és negatív, haladó és reakciós osztályok. Az úgynevezett „proletár nézőpont” képviselte a helyes osztályszemléletet. Ez a szemlélet arra vetemedett, hogy a humán kultúra összes kincsét hivalkodó hazugságnak bélyegezze, s kijelentse: a kultúra nem egyéb, mint afféle fügefalevél, amely elleplezi az osztályelnyomást és kizsákmányolást.
Vagy ott volt egy másik fogalom: az „antiszociális elem”. Antiszociális elemnek számított az, aki semmibe vette az emberi együttélés legelemibb szabályait, veszélyeztette mások biztonságát, megsértette az igazság normáit, a rendet, az államérdeket. Az „antiszociális elem” kifejezést olykor a „zavart keltő”-vel helyettesítették. Az első és a második között nincs nagy különbség, ugyanakkor más volt a címzett, akihez ezzel az elnevezéssel fordultak. Az antiszociális elem külső ellenség volt, kívülről jelentett fenyegetést, s mint ilyen integrálhatta a kommunista párt fellázadt seregeit. A „zavart keltő” címkével az egész társadalmat riogathatták, mert ha a társadalmat nem is érdekelték a szocialista doktrína titkai, ám mindenki biztonságot kívánt önmagának és hozzátartozóinak, mindenki félt az utcai zavargásoktól, összetűzésektől, a rablásoktól és a társadalmi megrázkódtatásoktól.
Ha ez az „antiszociális elem” vagy „zavart keltő” a tömegtájékoztatási eszközök támadásai következtében kellően ismertté vált, akkor felkerült a neve a nyugati sajtó hasábjaira, s ezzel „lengyelellenes kampány elindítójává” vált, elég volt csupán ártatlan bíráló megjegyzéseket tennie a kommunista kormányra vagy rendszerre. Az ilyen persze nem volt igazi lengyel, hanem a nemzetközi imperializmus szövetségese vagy szócsöve, tehát a korszaktól függően vagy „hazátlan kozmopolita”, vagy „álcázott cionista”. Esetleg nevezhették nacionalistának is, ha például bírálta, hogy a varsói Nemzeti Színház műsoráról levették Mickiewicz Ősök című művét. Ha a kritika a nyugati sajtóban látott napvilágot, akkor a kritikus „szovjetellenes nacionalistából” villámsebesen „hazátlan kozmopolitává” vagy „cionistává” alakult át. Aki ráadásul arra sem képes, hogy fölfogja a tudományos világnézet alapvető törvényeit. A tudományos világnézet ugyanis nem más, mint a valóságról és annak megismeréséről alkotott „fölszentelt” tudomány, olyan alapvető szabályok gyűjteménye, mint amilyen az ábécé vagy a szorzótábla. Amely alapján az is mindenki számára nyilvánvalóvá válhat, mire szolgál a sajtó, a tömegtájékoztatási eszközök. Nem arra, hogy tájékoztassanak vagy felmutassák az igazságot, hanem arra, hogy osztályszempontok szerint megmagyarázzák a helyes világnézetet, hogy a zavart keltő elemek és a hazátlan kozmopoliták ellenében megszervezzék a nemzeti egységet.
De hol van már a tavalyi hó!
Kártyavárként omlott össze az egész kísérteties szó- és szitoképítmény, és ma már úgy tetszik, egy teljességgel felszabadult világban élünk, ahol – vélhetnénk – szitkok és átkok nélkül szót tudunk érteni egymással. De vajon valóban ilyen jól állnak a dolgok?
Victor Klemperer a III. Birodalom nyelvezetéről írt munkája elé egy Franz Rosenzweig-idézetet illesztett mottóul: „A nyelv több, mint a vér.” Ez a mottó jut eszembe, amikor mostanában a szerb és a horvát sajtót olvasom. Ezekre a szavakra gondoltam, amikor a hosszas fejtegetéseket olvastam arról, hogy a horvátok tömeggyilkosok, hogy a szerbek barbárok. E szavak éveken át az ellenség képében tüntették föl a másik nemzetet, míg végül a szavakat a vér festette vörössé. Hogy az embert fizikailag elpusztíthassuk, előbb a szavak segítségével kell megsemmisítenünk, előbb meg kell fosztani emberi mivoltától, embertelen teremtményként kell ábrázolni, akinek elpusztítása így már nem gaztett, nem üldözendő tett.
A lengyel újságokat olvasva olyan szavakra és fogalmi szilánkokra bukkanok, amelyek akaratlanul is önvédelmi reflexeket ébresztenek bennem. Az alkotmányról folytatott vita során például lépten-nyomon olyan meghatározást lehetett hallani, hogy Lengyelország a „lengyel nép katolikus országa”. Mit jelent ez a meghatározás? Azt, hogy a Lengyel Köztársaságban előnyt élveznek a lengyel nemzetiségűek a többiekkel szemben, valamint, hogy Lengyelországnak katolikus doktrínák alapján szerveződő országnak kell lennie annak ellenére, hogy nem minden állampolgára katolikus. S aki ezt nem fogadja el, az kirekeszti magát a lengyel nemzetből, sőt akár azzal is vádolhatják, hogy a katolikus egyház ellensége. S vajon ki merné ezt a kockázatot vállalni?…
Ugyanígy zsarolásnak tűnhetett az is, amikor az oktatási törvényről folyó nyilvános vita során olyan kijelentések hangzottak el, hogy az iskolának a keresztény értékeket kell szem előtt tartania. Ezek szerint van valaki, aki mindenkinél jobban tudja, melyek is az igazi keresztény értékek? Igen: az oktatási hivatal. A keresztény értékek iránti tisztelet ily módon könnyen átalakulhat a politikai és ideológiai elnyomás eszközévé, amely kiváltságossá tesz egy bizonyos állampolgári csoportot vagy gondolkodásmódot.
Az abortuszellenes törvény megvitatása során hallottam egy olyan véleményt, amely szerint az, aki szót emel az abortuszt végző orvos és az abortuszt kérő nő börtönbüntetése ellen, az a halált választja az élet ellenében. Ki akarná a halált választani az élettel szemben? Amikor azt ajánlották egyesek, hogy ezt a dilemmát – büntetni vagy nem büntetni – népszavazással döntse el a társadalom, akkor válaszképp elhangzott, hogy a népszavazást követelők azokhoz hasonlatosak, akik a koncentrációs táborok védelmében emelnek szót. Ki szeretné, hogy a koncentrációs táborok védelmezőjeként megbélyegezzék?
Amikor olyan érvek hangzanak el, hogy az európai normák – elvégre Európába igyekszünk – a legkevésbé sem helyeznek kilátásba büntetőszankciókat az abortusz elvégzése esetén, és a büntetőjogi törvények megalkotásakor nem a keresztény világnézetet tekintik normának, akkor becsmérlő éllel mondják: „a mi eruopéereink”…
Az „európai” lassanként gúnynévvé válik, olyasmivé, ami miatt szégyenkezni kell, lassanként olyan megbélyegző lesz, ami nyugtalanítóan hasonlít a tegnapi „zavart keltőre” vagy „kozmopolitára”. Lassanként Európa már nem a parlamentáris demokrácia, a piacgazdaság, a jóléti államok, a kulturálisan nyitott társadalom toleranciáján alapuló rend szinonimája. Európa az abortusz és a pornográfia, a narkotikumok és válások, a dekadencia, az egyház és az állam szétválásának szimbóluma. Európa nem más, mint az idegen minták áradata, amelyek elől nagy gonddal igyekeznek óvni a lengyel társadalmat. Az „idegen minta” pedig nem más, mint művi úton, kívülről beszüremlő rothadás. A viták e tárgyban mindinkább a zsarolásmentes szabadság és a zsarolás szabadsága között csapnak össze. Egyesek úgy vélik, bizonyos kulturális, vallási, politikai álláspontok eleve idegenek a lengyel hagyományoktól, ám ahelyett, hogy tárgyilagos, szakszerű vitát indítanának minderről, a párbeszéd helyébe a zsarolás lép.
Mindehhez jó illusztrációként szolgálhat az antiszemitizmus kérdéséhez való viszony. 1968 óta a kommunista propaganda ezt a témát is a zsarolás eszközéül használta. Lengyelországot és a lengyel népet a világ zsidósága állandó agressziójának kitett alanyként ábrázolta. Azt hangoztatta, hogy a nemzetközi zsidóság bizonyos politikai köröket antiszemitizmussal vádol, és ezzel sérti a lengyel nép érdekeit. 1968 után mindenkit, aki e témában szót emelt, megzsaroltak. Aki azt állította, hogy Lengyelországban a múltban volt és jelenleg is tapasztalható az antiszemitizmus, az a kommunista doktrína szerint csatlakozott a nemzetközi zsidóság agresszív lengyelellenes propagandájához.
Maga az a megállapítás, hogy a lengyel múltban vagy a jelenben létezett vagy jelen van az antiszemitizmus, elegendő volt ahhoz, hogy az illetőt nemzetkárosító tevékenységgel vádolják. Ma is konokul vissza-visszatér ez a téma. Egyfelől azt halljuk, hogy védjük meg Lengyelországot a nemzeti kisebbségek és a nemzetközi zsidó körök ellen, másfelől pedig azt halljuk, hogy Lengyelországban sosem volt antiszemitizmus, és a zsidókra vonatkozó kritikus észrevételek csak a lengyelellenesség reakciójaként jelentkeznek. Ezzel kapcsolatban ismét felmerül a kérdés: mit szolgáljon a média? Igen nagy tekintélyek szájából halljuk, hogy a sajtónak a keresztény értékek terjesztését kell szolgálnia. Elegendő a „nacionalizmus” szót használni, hogy kozmopolitizmussal vádoljanak, elegendő a „klerikalizmus” szót használni, hogy egyházellenes tevékenységgel vádoljanak.
Korunk, amely új szavakat, kifejezéseket vezetett be, egyben annak jelét is előrevetíti, hogy ezek a szavak miként formálják a jövőt. Az „osztályellenség” behelyettesíthető a „baloldalival”, az antiszociális elem” helyébe lép az „egyházellenesség”. A „tudományos világnézet” helyébe lépett a „keresztény világnézet”, amely éppolyan feltétel nélküli, és éppannyira alkalmatlan a nyilvános megvitatásra. A „kozmopoliták” és a „cionisták” új köntösben mutatkoznak: ők az „európaiak”. A kommunista pártnak az alkotmányban is rögzített vezető szerepe feletti vitát most a keresztény értékekért folytatott vita helyettesíti. Csak az „idegen minták” maradt a régi. Ami idegen, az undort, félelmet és elutasítást kelt. A régi idők idegengyűlölete egy új minták szerinti idegengyűlöletté alakult át.
Nem árt az emlékezetünkbe vésni, milyen agresszív erőt rejthet magában a nyelv. A nyelv valóban több, mint a vér.
- Esszé [6]