Sokak számára manapság világosodik meg a sokat idézett „stratégiai ágazat” kifejezés teljes értelme. A kormány programját lapozgatva még az oktatásügy kiemelkedő fontosságára és nagyarányú fejlesztésére gondoltak a pedagógusok. A költségvetési viták alatt még azt hihettük, hogy a szokásos politikai ígérgetés volt csak eme „stratégia”, hiszen már a második költségvetést terjesztik a parlament elé, mely nem változtat az örökölt költségvetési szerkezeten, s így az évek óta alulfinanszírozott oktatásügyet a válogatás nélküli restrikciós politika végképp lezülleszti.
Ám többen régóta látni vélik, hogy milyen cél felé halad váltott államtitkárokkal a minisztérium: „központosított állami oktatásirányítás, jól ellenőrizhető, centralizált tanügyi rendszer.”
Az Országos Köznevelési Tanács létrehívása jelezte azt a kabinetpolitikát, mely sem az önkormányzatokkal, sem á pedagógusok érdekvédelmi szervezeteivel nem kíván nyíltan egyeztetni. Még csak a politikai pártokkal sem – ami jelezhetné az oktatásügy pártpolitika feletti voltát –, hanem felkért és senki által nem ismerhető „titkos tanácsadókkal” alakítja e stratégiai ágazat ügyeit. A miniszter úr persze attól kér tanácsot, akitől akar, de miért kívánja e testületet törvénnyel legitimáltatni?
Még a nevelőtestületeket egyetértési jogától megfosztó alkotmánybírósági döntés előtt pár hónappal fontosnak tartotta a minisztérium kifejteni, hogy a pedagógusok közössége nem alkalmas az igazgatói kinevezés során a szakmai véleményformálásra. Majd e döntés után az önkormányzati intervenciótól félő iskolák megismerhették az MKM által létrehozandó Területi Oktatásügyi Központ, azaz a TOK nevét, melynek véleményét e kérdésekben illő és üdvös lesz figyelembe venni. Andrásfalvy miniszter úr persze „korántsem példaként”, de szükségesnek tartotta elmondani, hogy Németországban a miniszter nevezi ki az igazgatót.
Az egyházi iskolák kérdését kár lenne most említeni, bár a közoktatási törvény tervezete rendszeresen megkülönbözteti az egyházi fenntartású iskolákat az alapítványi, egyesületi és magániskoláktól, de ezzel csak néhány alapvető törvényt sért. Maradjunk a centralizációnál és a TOK-nál.
„Nem igaz, hogy centralizálunk” – hangzik az államtitkári válasz. „Az európai modellt követi a magyar oktatás” – egészíti ki az államtitkár-helyettes. Hiszen két nagy irányítási modell létezik – mondják –, a decentralizált észak-amerikai és a centralizált európai irányítás. A „tanácsadó testület” szakértői gyakran említik ezt az elméletet, amely persze igaz, ha a XIX. századi vagy a háború előtti Európát tekintjük. Ám több évtizede megszületett már az a felismerés a francia és a német szakértők körében is, hogy a rendszer egészére vonatkozó, nagy, átfogó reformok nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Nem segítik a minőségi változásokat, nem erősítik a leszakadókat, nem mozgósítják a meglévő energiákat.
Az „európai modellt” megvalósító országok húsz éve az iskolai autonómia erősítésén fáradoznak, az egyes intézmények önállóságának erősítésén, a kreativitás központilag nem szabályozható, de segíthető fejlesztését célozzák. Energiáikat arra fordítják, hogy az iskolák helyi társadalmi kommunikációját erősítsék, hogy mozgásban, aktivitásban tartsák az intézményeket, s azok vezetői, igazgatói képesek legyenek e kihívásokra az ott és akkor megfelelő válaszokat megadni. Erőforrásaik másik részét pedig leköti a centralizált rendszer lebontásának munkája.
A Területi Oktatásügyi Központok gondolata az új közoktatási törvény tervezetének egyik alappillére. E nyolc, a köztársasági megbízottak székhelyén működő „decentrum” a minisztérium meghosszabbított karjaként közvetlenül szólhatna bele az iskolák életébe, az igazgatók kinevezésébe, iskolafelügyelők révén a pedagógusok alkalmatlanná nyilvánításába, az önkormányzat és az iskola viszonyába, az új, helyi tantervek engedélyezésébe, kísérletek indításába stb. A törvényt jövőre vitatja meg a parlament, s amennyiben így fogadná el, akkor az európai fejlődéssel ellentétes irány mellett tenné le a voksát. A minisztérium azonban nem bíz semmit a véletlenre, s már januártól létre kívánja hozni a TOK-okat. Ehhez 450 millió forintot igényelt a jövő évi költségvetéstől. A sietség érthető, hiszen a Szalay utcában álló minisztérium állandó működési zavarokkal küzd. A több ezer önkormányzattal nem tudott értékelhető viszonyt kiépíteni, nem rendelkezik alapvető információkkal, törekvései az apparátusi káoszba fulladnak, s így persze állandó politikai támadások érik a pártok és a szakszervezetek részéről.
E nyolc új hivataltól remélik az oly hiányzó rendet és átgondoltságot, az önkormányzatokkal való kommunikáció megteremtését, a kötelező adatszolgáltatást. Az ellentétes törekvések régóta léteznek, a tanácsi időkben is jelen voltak.
Mit tehetne a minisztérium a valódi megoldások érdekében? Költségvetési igényét ne csökkentse, ám új hivatalok létrehozása helyett fordítsa ezt az összeget:
– a jelenleginél jóval intenzívebb jogalkotói munkára, melyben tisztázza az oktatás szereplőinek egymáshoz való viszonyát, a játékszabályokat;
– a gyakorló pedagógusoknak szánt színvonalas posztgraduális képzés kidolgozására;
– az igazgatók, vezetők sokirányú képzési rendszerének megteremtésére;
– a helyi döntésekben részt vevők tájékoztatására, állandó információs kiadványok segítségével megfelelő kondícióban tartására;
– az iskolafelügyelői vizsgálatok helyett az intézmények belső önértékelési rendszerének kialakítására, választható értékelési rendszerek tucatjainak kidolgoztatására s az intézményekhez való eljuttatására.
– az alapkészségeket mérő, standardizált feladatsorok kialakítására, a pedagógusok, igazgatók, önkormányzatok ezekkel való ellátására;
– a törvényességi felügyeletet ellátó testületek mellett dolgozó, oktatásügyekben jártas jogász alkalmazására;
– olyan kutatói, mérési rendszer kiépítésére, mely egy-egy terület oktatási helyzetét, egy-egy ismeretcsoport országos színvonalát vizsgáim képes.
E nyolc feladat ellátása előbbre vihetne a valóban létező problémák megoldásában.
- Oktatás [6]