„Társadalmunk jelen állapotában, struktúrájában kiválóan alkalmas az árvíz elleni összpontosított védekezésre, s ugyanakkor eléggé akadozva működik békeidőben, nyugalmi állapotában.” Ezeket a sorokat Csurka István írta az 1970-es nagy tiszai árvíz után A győzelmes 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulsága című cikkében (Élet és Irodalom, 1970. szeptember 12.). Az árvíz, mondja Csurka, katonás rendbe szervezte és mozgósította az országot. A győzelemhez azonban az akarat és az odaadás kevés lett volna. Az is kellett hozzá, hogy készen legyen a társadalom nagy szervezete, amelynek hierarchiájában mindenkinek megvan a maga helye, a feljebbvalója, aki megmondja, mikor mit csináljon, amelyben mindenki tartozik valahová, s így mozgósítható. Most már csak az kellene, hogy az a hadi struktúra ne csak a végveszélyben működjön, az ország ne csak rövid időszakokra égjen a feladat lázában, hanem mindig. „Tudniillik béke van.”
Mindazok, akik hittek abban, amit Csurka István forró szavai oly vonzónak mutatnak, mindazok, akik úgy vélték, hogy a társadalom egy hadsereg függelmi viszonyai között tud a legeredményesebben működni, abban is hittek, hogy az ostrom vagy a roham felfokozott állapota mímelhető és gyakorítható. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke – akár a Csurka által húsz éve megálmodott „eszmei brigád vezető” – az óév utolsó napjaiban hadiállapotot vezetett be az Országgyűlésben. A parlament és a kormány apparátusa két-két órát alhatott székben, fotelben vagy a szőnyegen. Szünet nélkül működtek a fénymásolók, a szavazógép felmondta a szolgálatot. A dezertáló kormánypárti képviselőkért szigorú paranccsal autót küldtek éjszaka, azonnal be kell jönniük, hogy a Ház határozatképessége az ellenzék kivonulása ellenére is megmaradjon. A büfé megállás nélkül dolgozott, a képviselők pálinkával, pezsgővel nyugtatták és hevítették magukat, mint huszárok a Sturm előtt. Kéri Kálmán, a 90 éves katona órákig állva szavazott, hogy el ne aludjon a székében, Szentágothai János, a világhírű akadémikus holtra váltan hevert le a folyosói kanapén, hogy kibírja a hátralévő órákat… Ennyi áldozat, ekkora erőfeszítés, ilyen kitartás felemelő és lenyűgöző lenne, ha a haza volna veszélyben, ha Eger várát kellene védenünk vagy Buda várát bevennünk… De hát mindenki tudta, hogy erről nincs szó, hogy kész az átmeneti jogszabály, hogy össze lehet hívni a Házat akár január 2-ára, és néhány nap alatt kényelmesen, mérlegelve, mindenki megelégedésére el lehetne fogadtatni a költségvetést. Mindenki tudta, hogy nem a hazát kell megmenteni, hisz az nincs végveszélyben, csak az ellenzéknek kell megmutatni, hogy az történik, amit a kormány, amit Antall József akar. Ezért kell letörni az ellenállást, áttörni a józan érveken. Most Szolnok, Nagysalló következik? És utána mi jön?
Nagy kockázat ez az országnak, hogy olyan párt kormányozza, amely a végveszélyben érzi elemében magát, s képzeletét a végekbeli dicsőség képei töltik be. Nagy kockázat az országnak, hogy olyan ember összpontosít a kezében mind nagyobb hatalmat, aki a hajthatatlanságot tekinti a legfőbb politikusi erénynek, s a „megmutattam nekik” mámorában érzi erejét nőni és kiteljesedni.
- Fül [5]