1989 a forradalmak s áttörések; 1990 a nagy mámor utáni kábulat és feleszmélés éve volt. 1991-ben aztán nekilódultak azok a folyamatok, jók s rosszak, ígéretesek és vészterhesek, amiket „a nagy rendszerváltás” végül is kikerülhetetlenné tett. Aligha kell különösebb jóstehetség annak megjövendöléséhez, hogy még évekbe, ha nem évtizedekbe telik, amíg a világ a maga új működési módját, a majd fél évszázados korábbi rendet felváltó létezési módját kiizzadja. Konfliktusokkal, okos tervezéssel s a számításokat keresztülhúzó véletlenek, esetlegességek hadával…
1991 európai eseményei a „nagy könyv” szerint, szinte közhelyesen zajlottak. Képes s véres illusztrációját szolgáltatták annak a nem túl eredeti állításnak, hogy a kontinens nyugati felének egységesülését a keleti peremek széthullása, sőt szétzüllése ellenpontozza. Hogy a szovjet birodalmi akarat intézményes formáinak, a Varsói Szerződésnek és a KGST-nek vége, az már 1990-ben is nyilvánvaló volt. Az az állítás sem hatott az újdonság erejével, hogy a szabadabban lélegző nemzetek, népcsoportok s etnikumok első hörrenete az „önrendelkezés” és függetlenség lesz, megpecsételve, de legalábbis megkérdőjelezve a trianoni föderációk s az eurázsiai gyarmatbirodalom jövőjét s jelenét. Csupán e végzetszerű folyamatok sodrásereje kelthetett némi meglepetést: egy éve még senki nem gondolta, hogy a Szovjetunió története – alkalmasint néhány deliráló puccsista közbejöttével – már 1991 decemberére bevégeztetik.
Kevésbé tankönyvízűen alakult az Európán túli világpolitika. A tavalyi év kezdetén az Egyesült Államok még a történelmi igazság bajnokaként tündökölt. A magára maradt szuper szuperhatalom, amely majd nyugodt szóval s ha kell, hát erővel téríti észre a rendnélküliséget vélő, zavarosban halászó törpe diktátorokat. A rövidre zárt iraki győzelem, majd a jugoszláv válsággal kapcsolatos amerikai magatartás azonban némi kételyt keltett: lehet, hogy e glóbusz ismét nélkülözni kénytelen egy új, minden baját s gondját vállán hordozó, önzetlen Atlaszt? Lehetséges, hogy a győztes ne Grál-lovagként, de önös érdekeit követő, a belpolitikai hatóerőknek engedő, evilági politikai szereplőként viselkedjék? Bizony, bizony tanított 1991 – mindez nemcsak lehetséges, de természetes is…
Az egykor volt harmadik világ s a mai „minek nevezzelek” már inkább a várakozásoknak megfelelően teljesített gyorsan levetette a kelet-nyugati mintára (félre)szabott (kényszer)zubbonyát. Emitt felszabadult, amott elszabadult. És mi sem természetesebb: a „gazdagok” konfliktusa fegyelmezte, kordában tartotta s egyben vadította a „fejlődők” öntörvényű, törzsi-etnikai, politikai és gazdasági összeütközéseit. Korábban, a siker reményében, valamelyik oldal mellett hitet kellett tenni: palesztinok s izraeliek, fél-Angola, fél-Kambodzsa, fél-Korea, akárhányad-Libanon, a fehér Dél-Afrika itt, a másik fél amott. A külső bábáskodás belső radikalizálódáshoz vezetett: ha bármit teszek is, gazdám támogat, mert különben rés leszek a kommunizmus/antikommunizmus bástyáján. Akkor hát miért ne tenném odahaza azt, amit tennem jólesik? 1991-ben váltani kellett: ha nincs két „fehér”, kibékíthetetlen pólus, amelyek között választanom kell, vagy a győztes mellé állok, vagy – úgy hiszem – szabad vagyok, s öntörvényeim szerint cselekszem. 1991 színes illusztrációi mindkét magatartásformát szemléletesen ábrázolták.
Hosszú év volt.
Januárban rohamoztunk. Először szabad litvánokat, aztán az irakiakat. Tanulságos, milyen hamar napirendre tért a világ Gorbacsov litvániai vérengzése fölött. Az atlanti szövetség, külpolitikánk egyik pillére, akkor még a szabályozott szovjet széthullásban hitt: az ár, amit a litván tévét védő embergyűrű fizetett e téveszméért, akkor még elfogadható áldozatnak tűnt. Az önrendelkezés ideálja, derült ki később, hamis: ki rendelkezik kivel, milyen külső hitek s tévhitek közepette, milyen áron s milyen felhatalmazással?
Az iraki diktátor elleni támadás senkiben nem keltett kételyt. Volt egy aligha demokratikus, de független s olajban gazdag kis ország, amelyet Szaddám Huszein elfoglalni vélt. Erkölcsi kötelesség volt – Európán innen és túl – felzárkózni a szent cél mellett: kiűzni a gaz területfoglalót Kuvaitból.
Márciusra kiűztük – kis áldozattal (a némi hezitálás után kiküldött magyar orvosok napidíjával) és sok lelkesedéssel. Hát hogyne lelkesedtünk volna, ha fél évezred után végre győzelmesen szállhattunk szembe az ellenséggel! Nagy kár – nekünk s a győzelemben vitéz társainknak –, hogy a megérdemelt bukásra ítélt gonosz maradt; azóta is ép s egészséges, s a maga felségterületén változatlan hévvel pusztítja embertársait. Kurdok százezrei a tanúk arra, hogy egy geopolitikai térnyerés még nem egyenlő – ma sem – a minimális emberi jogok térnyerésével; hogy a győztesek a győzelemben, s nem a moralitásban érdekeltek. Kevésbe szárnyalóan: az érdek ma is érdek, függetlenül attól, hogy kinek van igaza.
Albánok tízezrei tanulták meg e leckét márciustól augusztusig. Olaszországból hazatoloncoltattak, Görögországból hazamenekültek, csak mert nyomorúságból, a jobb élet reményében, s – állítólag – nem politikai üldöztetéstől kényszerítve úsztak el hazájukból. Ki tudja, hogy mi a politikai üldöztetés ma Albániában; hogy ott mi számít „európailag” szalonképesnek, s mi nem? A menekülteket mégis visszatoloncolták vagy hazautálták. Az albánok – az európai „világpolitika” szemszögéből nézve – nem nagyon fontosak. Mégis fölmerül a kérdés: vajon a létbizonytalanság elől a létbizonytalanságba menekülők kevésbé menekültek, mint a nyílt politikai üldöztetés áldozatai?! Mintha elmosódott volna az európai gondolkodásban az a választóvonal, amely a kalandorokat a „kalandra” kényszerűltektől elkülönítette. Mintha Európa s Amerika 1991-ben megfeledkezett volna azokról az értékrendekről, amelyekkel a bevándorlók kétségbeesett igyekezete gazdagította történelmét.
Februárban megszűnt a Varsói Szerződés, noha a válás végleges kimondására csak júliusban került sor. Júniusban megnyílt a KGST sírgödre, jóllehet január-februárban még egyes döntéshozóink kacérkodtak a részleges megőrzés gondolatával. Igazából visszavonhatatlan volt a szovjet uralom intézményes formáinak bukása attól a pillanattól kezdve, hogy a Kelet-Európa fölött gyakorolt informális – tehát személyekhez kötött – és ideológiai hatalmuk megingott. A személyekhez kötött befolyásról nincs mit mondanom: az elszámoltatással kínlódik ma valamennyi utódállam jól-rosszul,
Márciusban – a pakraci összetűzésekkel – „hivatalosan” is kezdetét vette a délszláv polgárháború.
Az európai intézményrendszer a jugoszláv válság kezelése kapcsán látványos csődöt mondott 1991-ben. A helsinki-intézmények tényleges nyomás alatt hatástalanok s működésképtelenek. Az Európai Közösség – közös kül- s biztonságpolitika híján – szintén képtelen a tényleges szerepvállalásra: hosszas vonakodás után egy olyan kipróbált s kipróbáltan nehézkes, nem európai közszereplőre ruházta át a feladatot, mint az ENSZ. De talán nemcsak a tehetetlenség, de a józan megfontolás okán is helyesen cselekedett: vajon érdemes lett volna-e a közösség távlatosabb céljait egy perifériális konfliktus kapcsán, a közösséget alkotó nemzetállamok esetleges érdekütközéseivel veszélyeztetni? Aligha.
Áprilisban egy újabb föderációs válság, Csehszlovákiáé került reflektorfénybe a szlovák radikális, Meciar miniszterelnök menesztésével. A cseh s szlovák együttélés vagy szakadás egyelőre még belügy – minden józan érdekelt s érdeklődő örömére. Lehet, hogy a szlovákoknak rövid éltű „önállóság is elég lesz” ahhoz, hogy a csehekkel való együttélés előnyeire rájöjjenek. Így legyen.
Május az egykori „harmadik világ” hónapja volt. A dél-koreai zavargások nemcsak arra utaltak, hogy a bipoláris világ felbomlásával a korábban alárendelt szereplők „fegyelme” lazul, de arra is, hogy a fejlesztési diktatúrák, a „harmadikutas” modernizációs modellek előbb-utóbb nagyon is kemény korlátokba ütköznek, még egy az európaitól gyökeresen eltérő kultúrkörben is. A szovjethű Mengisztu bukása Etiópiában csak a nyitánya volt az egész Afrikán végigseprő demokratizálódási hullámnak: Szomália, Mali, Zambia, Zaire, Mozambik, Ruanda s Kenya következett a sorban. Igazából a dominóhatás érvényesült – tarthatatlanná vált a Kelet s Nyugat között lavírozó diktátorok helyzete. Bukásuk persze többnyire csak hatalomváltást hozott, nem változtatott azon a tényen, hogy a kilencvenes évekre Afrika, minden bajával, fejlődési, környezeti, egészségi gondjaival elfeledett kontinenssé vált. Képtelen önmagát megmenteni, s ugyanígy képtelenség, hogy a fejlett fehér világ támogatásától reméljen megváltást. Egyetlen józan reménye az a húzóerő lehet, amit a jogilag szentesített faji előítéletek szabta zsákutcájából végre kiszabadult Dél-Afrika gyakorolhat a térségre.
Afrika reménye Dél-Afrika, de mindmáig kérdéses, hogy az előbb vagy utóbb hatalomhoz jutó fekete többség, amelynek hangadói a hithű marxizmus utolsó zászlóvivői, képes-e ennek a történelmi szerepnek a vállalására.
Július a nélkülözhető s visszafordítható döntések s események hónapja volt, a hetek Londonban erkölcsi támogatásban részesítették azt a Gorbacsovot, akinek már láthatóan nem volt jövője. Mi több, Amerika aláírta a szovjetekkel azt a sok éve tárgyalt START-megállapodást, amely rövidesen jelentőségét veszítette: nukleáris fegyverek szerződéses csökkentése immáron érdektelen. Az „atomtudás” ellenőrizhetetlen ki- s szétáramlása az elkövetkező évek fő veszélyforrása? Közben a „mi” Pentagonálénk Hexagonálévá alakult, Lengyelország felvételével, tovább puhítva ezzel egy olyan szervezetet, amely minden szimpatikus s kellemes történelmi emlékeket ébresztő vonása ellenére nem mértékadó térségünk létkérdéseiben sem politikailag, sem gazdaságilag, mert kulcstagja, Olaszország, egy külgazdasági kérdésekben önálló kompetenciával nem rendelkező EK-tag. Miközben Európa keleti-délkeleti fele egyre inkább libanonizálódott, Libanonban – némi szír hódítás árán – véget ért (?) a másfél évtizedes polgárháború. A tanulság riasztó lehet, hogy külső hódítás vagy – finomabban fogalmazva – erős külső befolyás nélkül a „libanonizálódás” visszafordíthatatlan?
Ha augusztus, hát puccs. Mert vagy a Szovjetunió első emberei (Hruscsov, Gorbacsov), vagy a nyugati vezetők (lásd Csehszlovákia – 1968) vannak szabadságon. Puccs 1991 augusztusában is volt, a Szovjetunióban legalábbis állítólag ilyesmi történt, de a történet még feltárásra vár. Mert aligha hihető, hogy olyan hétpróbás szovjet vezetők, mint a puccs szervezői – mégoly jelentős mennyiségű vodkával a fejükben is ilyen homályos szándékkal s ilyen amatőr módon tébláboljanak a saját puccsukban. Akárhogy is volt, segítségükkel szeptemberre – formálisan – véget ért az unió agóniája, s az orosz kora télben megkezdődött az utódállamok pozícióharca. Mára már biztosan felismerték: az igazi adujuk a nagy osztozkodásban a hadsereg s annak nukleáris arzenálja. A nagybetűs Nyugat addig segíti az utódállamokat előrelépni a „demokrácia” rögös útján, amíg azok katonailag figyelembe veendő tényezők. A tegnap még szovjet-, ma orosz-, ukrán-, kazah-„párti” Amerika addig érdekelt az utódállamok jövőjében, amíg azok stratégiai fegyverekkel rendelkező, nukleáris hatalmak. Ha sikerülne őket e fegyverektől valamilyen úton-módon megfosztani, rögvest fontos, de másod- és sokadlagos szereplőkké töpörödnének mind az európai, mind a világpolitikában. Nem csoda hát, hogy belső érdekellentéteik már decemberre a hadsereg körül sűrűsödtek.
Októberben végre valami szívderítően unalmas is történt a közelünkben; olyasmi, ami végre a mi jövőnk szempontjából is pozitív kicsengésű. Az EK és az EFTA, Európa két meghatározó gazdasági tömörülése többéves tárgyalássorozat végére tett pontot az Európai Gazdasági Térséget létrehozó szerződéscsomag aláírásával. Nemigen figyeltünk fel erre az eseményre, pedig lehet, hogy ez a jövőnk: az EFTA, miután tagjai rendre közösségi tagokká válnak, egyszer csak kiürül, s ez a szerződés akkor a nem tag Európa és a közösség közötti kapcsolatok megszerzésének mintáját adhatja. Az a hiú remény, hogy rövidesen majd mi is a „tagság” páholyából tekinthetünk a kívül álló szerencsétlenekre, tovább halványult 1991 során, a visegrádi hármak társulási szerződéseinek novemberi aláírása ellenére. Végső soron jól van ez így: nem a formális tagság számít, hanem a valós közösségi szerepvállalásra való készség és képesség. Az, hogy tudjuk: önkorlátozást s függőséget vállalunk, vállalnánk azért, hogy nehogy függetlenségünk vigyen a bajba: a balkáni romlásba.
December végre meghozta az év eseményét – és ez nem a szláv nemzetközösség kikiáltása volt. A hollandiai Maastrichtban, az EK-csúcson felsejlettek egy európai gazdasági, pénzügyi és politikai unió körvonalai. Mindez viszonylagos csöndben s szürkeségben, majdnem elfelejthetően történt. De ez a kívánatos szürkeség és csend maga a kívánatos jövő, a szomszédból átszűrődő vad zajongás bölcs tagadása.
- Beszélő [6]