Mit mondhat s mit nem mondhat egy közhivatalnok? Bizonyára sokakban felmerült mostanában ez a kérdés. Rejtvényünk is erre felel a maga módján, hiszen a téma egyik klasszikus megfogalmazását idézzük.
Átvilágítás vagy felvilágosodás?
Kormányellenes elfogultsággal nem vádolhatja senki a szerzőt. Azt persze felróhatják neki, hogy rövid ideig orosz uralkodót is szolgált, ám mielőtt az egyetemi oktatókra is kiterjedő átvilágítási törvényt rá is alkalmazni kívánják, fontolják meg, hogy érdemes-e ezt egy XVIII. századi gondolkodónál kezdeni. (Persze ez nem teljes abszurditás: a Bulgakov által is megénekelt, s kissé műveletlen költő, Hontalan Iván is lágerbe szerette volna zárni „hatodik istenbizonyítékáért”.) Noha tagadhatatlanul bűnös bizonyos liberális eszmék kifundálásában, de a neve kapcsán inkább felvilágosodást, s nem átvilágítást szokás emlegetni. Szerzőnk e szövege először 1784-ben jelent meg.
Maga 1724-ben született egy nyergesmester fiaként. Családját ő még skót származásúnak tudta. Szülővárosa iskoláit végzi, majd egyetemre is itt járt, filozófiát, matematikát és különféle természettudományokat tanult. A diploma megszerzése után házitanító, majd korábbi egyeteme tanára, ahol élete végéig tanít. Bár ifjúkorában van egy időszak, amikor ragyogó társalgónak, világfinak ismerik, mégis inkább a rigolyás professzor emlékét őrizte meg a hagyomány. Kétszer is házasodni szándékozott, de oly hosszan meditált, hogy a jövendőbelinek kiszemelt hölgyek megunták a várakozást.
Zsebkendő az ellenkező sarokban
Általában sem jellemző rá a sietség. Tény, hogy a nagy sikert meghozó műve, mely a filozófiatörténet halhatatlanjai közé emelte, csak 1781-ben jelent meg. Igaz, a gondolati áttörés termékenységgel is párosult. Életében közzétett, s tíz kötetre kitevő művei közül nyolcai utolsó húsz évében írt. Frissességéhez bizonyára hozzájárult a naponként rendszeresen ismétlődő séta, melyet városa lakói időjelzésre is használtak: még nem lehet hét óra, mert a professzor még nem járt erre. Az egészségre állítólag különösen sokat adott, így zsebkendőjét mindig a szoba munkaasztalával ellentétes sarkába tette, hogy ha használni kívánja, fel kelljen állnia: ép testben ép lélek. A felesleges és haszontalan időtöltést azonban mélyen elítélte. Nevezetes pl. a harisnyalehúzást megkönnyítő találmánya: a harisnyakötő szalag a zsebben végződött egy csipeszben, amelyet megnyomva a ruhadarabot egy mozdulattal le lehetett húzni. E nagy jelentőségű találmány képe azonban sajnálatosan elhalványodott a háládatlan utókor emlékezetében.
Eszünk nyilvános használatáról
„Restség és gyávaság okozza, hogy az emberiség oly nagy része… szívesen kiskorú marad egész életében, s azt is, hogy másoknak oly könnyű ezek gyámjává feltolni magukat. Kiskorúnak lenni kényelmes. Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, s egy orvosom, aki megszabja étrendemet stb., akkor igazán nincs szükségem arra, hogy magam fáradozzam. (…) Az egyes embernek nagyon nehéz tehát a szinte természetévé vált kiskorúságból kivergődnie. Valósággal megszerette, s egyelőre Valóban képtelen arra, hogy a saját fejével gondolkodjék…
Ám, hogy egy közösség váljék felvilágosodottá a maga erejéből, az sokkal inkább lehetséges, sőt, ha szabadságot engednek neki, majdnem elmaradhatatlan… E felvilágosodáshoz semmi egyéb nem kell, csak szabadság, annak is a legártalmatlanabb fajtája: nevezetesen az ész minden kérdésben való nyilvános használatának szabadsága. De már hallom is mindenfelől a kiáltást: ne okoskodjatok! A tiszt így szól: ne okoskodjatok, hanem gyakorlatozzatok! A pénzügyi tanácsos: ne okoskodjatok, hanem fizessetek! A pap: ne okoskodjatok, hanem higgyetek! (…) S ez a szabadság megannyi korlátozása. De melyik korlátozás akadályozza a felvilágosodást, melyik nem? – Felelek: az ész nyilvános használatának mindenkor szabadnak kell lennie, mert egyedül ez képes megvalósítani az emberek között a felvilágosodást; az ész magánhasználatát azonban többször nagyon is korlátok közé lehet szorítani… Saját eszünk nyilvános használatának azt nevezem, ha egy tudós az olvasók teljes közösségének színe előtt gondolkodik. Magánhasználatának azt, amit egy bizonyos rábízott, polgári tisztségben vagy hivatalban tehet az eszével. Némely közérdekű ügyben szükség van egy bizonyos mechanizmusra, miáltal a közösség egyes tagjainak pusztán passzívan kell viselkedniük, hogy a mesterséges egyetértés segítségével a kormányzat közös célokra irányítsa vagy legalábbis visszatartsa őket e célok megzavarásától. Ilyenkor nyilvánvalóan megengedhetetlen az okoskodás, itt engedelmeskedni kell. Amint azonban a gépezet e része egyben az egész közösség, sőt, a világpolgári társadalom tagjának tekinti magát, tehát tudósi minőségében, aki írásaival fordul valamely szoros értelemben vett közösséghez, mindenesetre okoskodhatik anélkül, hogy ezzel károsodás érné azokat az ügyeket, amelyekben neki jórészt csak a passzív résztvevő szerepe jut. Így meglehetősen romboló lenne, ha egy tiszt, akinek feljebbvalója valamilyen utasítást adott, szolgálatban hangosan tűnődnék e parancs célszerűségén vagy hasznosságán; engedelmeskednie kell. Ám nem méltányos megtiltani neki, hogy mint tudós megjegyzéseket tegyen a hadiszolgálat fogyatékosságairól, s ezeket megítélés végett közönsége elé terjessze. A polgár nem habozhat a rárótt feladatok elvégzésében, sőt, ha kotnyelesen bírálgatja ama megbízatásokat, akkor ez olyan botrány, amelyért (mivel általában törvénytelenségekre ösztönözhet) megbüntethető. Ugyanő azonban ettől függetlenül nem cselekszik polgári kötelességei ellenére, ha tudósként nyilvános véleményt mond az előírások szerencsétlen vagy igazságtalan voltáról. Azonképpen köteles a lelkész katekizmus-tanítványainak és gyülekezetének az általa szolgált egyház hitvallása szerint prédikálni, hiszen e feltétellel alkalmazták. Ám tudósként teljes szabadsága, sőt elhivatottsága van arra, hogy a közösség elé tárja gondolatait ama hitvallás hibáiról, s javaslatokat tegyen a vallás és egyház megjavítására. S ebben semmi sincs, ami összeütközésbe kerülhetne a lelkiismerettel. Mert amit hivatalából kifolyólag, mint egyháza képviselője tanít, azt olyanként teszi, akinek e tekintetben nincs szabad keze arra, hogy saját vélekedése szerint tanítson, hanem az a megbízatása, hogy előírás szerint, más nevében beszéljen. Ezzel szemben… esze nyilvános használatában korlátlan szabadságot élvez arra, hogy a maga fejével gondolkozzék, s a maga nevében beszéljen. Mert értelmetlenség, hogy a nép gyámjai (szellemi dolgokban) maguk is megint kiskorúak legyenek, ez csak a képtelenségek örökkévalóságát eredményezhetné.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]