[1]
A szombat a Torgyán vezérelte kisgazda-nagyválasztmány gyűlésén a harag napja volt.
Megerősítették az elnök hatalmát, megbélyegezték renitens képviselőiket, és nagy garral megüzenték a miniszterelnöknek: január végéig kap haladékot, hogy elfogadja a kisgazdák feltételeit, különben kilépnek a kormányból.
A nagy ívű program
Legutóbb Torgyán József pártelnök pajzsra emelésekor foglalkoztunk e párt változatosnak látszó, de valójában eléggé egysíkú, azonos típusú botrányokkal telített belső életével. Emlékeztetőül: Torgyán tavaly áprilisban, illetve júniusban két lépcsőben buktatta meg a Kisgazdapárt előző vezetését, azt a vezetőséget, amely nem egészen fél évvel korábban Torgyánt buktatta ki a vezetésből. Eme, akár komikusnak is tekinthető fordulatok, kormányzó pártról lévén szó, hónapokig hátráltatták az ország számára égetően fontos gazdasági törvények meghozatalát.
Az azóta történtek igazolták akkori várakozásainkat: a párt továbbra is a permanens káosz állapotában van, és semmi sem várható tőle hangzatos szólamokon, émelyítő hintapolitikán és hatalmi helyezkedésen kívül. Nem csoda, hiszen eleve nem volt értelmes programjuk hajdani nagyságukon kívül, és ami volt, az is értelmeden ül, a tagságuk számára is elfogadhatatlanul valósult meg. Torgyán „vezér” felmagasztalása így nem volt más, mint egy önmaga értelmetlenségétől és tehetetlenségétől frusztrált politikai erő pótcselekvése. Ennek megfelelően az új elnök sem ígért mást, mint pártja megrendült önbizalmának helyreállítását, és megválasztása óta kitartóan törekszik arra, hogy új koalíciós alkut kössön, minisztériumi és gazdasági vezetői posztokat csikarjon ki legfőbb „koalíciós ellenfelétől”, az MDF-től.
Út a csúcsra – vagy a süllyesztőbe
A kisgazdák „dühös emberének” a koalíciós erőviszonyokat nem sikerült megváltoztatnia, viszont jelentősen kiterjesztette párton belüli hatalmát. Ellenfeleit kiszorította a vezetésből, a nevesebbeket a pártból is, és a mostani nagyválasztmányon keresztülvitte azt, amire az előző alkalommal még nem volt hajlandó a testület: a heves szónoklatokkal elhódított küldöttek – már akik még jelen voltak a késő délutáni szavazáson – a nagy harci mámorban módosították a pártalkotmányt, s lényegében teljhatalommal ruházták fel az elnököt és csapatát, egyszersmind megfosztották önmagukat a fontosabb döntési jogköröktől.
Az elnök tehát feljutott a párton belül elérhető legmagasabb csúcsra, de sajátos módon éppen ez politikai kudarcainak magyarázata is. Valószínűleg drága árat fog fizetni az „áruló” képviselők beáldozásáért, ezzel ugyanis beáldozta legfontosabb ütőkártyáját: a párt parlamenti frakcióját. Az új pártelnök féktelen ambícióitól megrettent képviselők (a 33-ak) és a „leváltott” miniszterek természetesen a miniszterelnöknél kerestek és kaptak menedéket. Torgyán a hűségnyilatkozat követelésével még azokat is elriasztotta, akik korábban nem voltak esküdt ellenségei. Antall pedig a kisgazdafrakció többségét maga mögött tudva rutinosan zátonyra futtatta az őszi koalíciós tárgyalásokat. Feltehetően most sem fog megijedni Torgyán ki tudja hányadik utolsó figyelmeztetésétől. (Sőt, valószínűleg szívesen megszabadulna Torgyántól és udvartartásától.) Torgyán aligha diktálhat a miniszterelnöknek a parlament legkisebb frakciójának fejedelmeként. A költségvetési vitában is hiába próbált a kitűnő emlékezőtehetséggel megáldott hegedűművész a mérleg nyelveként ingadozni, a kormány nem vele, hanem a 33-akkal tárgyalt, akik el is érték a kistermelők adókedvezményének növelését. Ezek után furcsa lett volna egy kisgazdaelnöktől, ha ezt nem szavaztatja meg követőivel, így a Torgyán-frakció végül is fogcsikorgatva, de engedelmesen nyomogatta a gombot. A látványos mellőzöttséget aligha feledteti, hogy Torgyán és Gerbovits dacosan és „elvből” nemmel szavazott a költségvetésre.
- Belföld [6]