„Az állami bevételeket elsősorban az állam adósságának törlesztésére kell fordítani.” Ezt a talányos hírt röpítette világgá a rádió az MDF hétvégi országos gyűléséről. Önmagában sok értelme nincs a kijelentésnek, de feltételezhető, hogy arra a vitára vonatkozik, amely a privatizációból származó állami bevételek fölhasználásáról folyik.
Az 1992-es költségvetés tervezete sem feledkezik meg erről a lehetőségről. Csak éppen mint utolsó lehetőséget kezeli, ha még marad valami. A törvényjavaslat 37 milliárd forintot kíván elkölteni ebből a bevételből. A „fennmaradó hányadot a Vagyonpolitikai Irányelvekben elfogadott célokra – köztük az államadósság törlesztésére – kell felhasználni”; olvashatjuk. (Egyebek között a Számvevőszék is kétségbe vonta, hogy jövőre lesz-e annyi állami bevétel a privatizációból, hogy akár a 37 milliárdos kiadás fedezetét biztosítsa.)
Az MNB adatai szerint november végéig a Vagyonügynökség 25 milliárd forintot fizetett be a költségvetésbe, s az év végéig még tízmilliárd forintos” bevételre számítanak, bár ez utóbbi realitását többen kétlik. Tehát 1992-ben ehhez képest jelentékenyen növekednie kellene az állami privatizációs bevételeknek. S hogy jut majd pénz az adósság törlesztésére? Egyre kevésbé valószínű, mert egyre több a jelentkező erre a forrásra.
Legutóbb a Bod Péter Ákos vezette ipari minisztériumban (IKM) készítettek olyan iparpolitikai tervezetet, amely szintén erre ácsingózik. Meglehet, ha a Bod Péter Ákos vezette Magyar Nemzeti Bank a monetáris irányítás szempontjai alapján ennek az elképzelésnek a megvalósítását nem akadályozza meg, akkor az adósságtörlesztésre alig jut jövőre valami.
Kikerülni a parlamentet
Iparpolitikai irányelveiben a minisztérium azt tervezi, hogy ahol úgymond a szerkezetváltást állami alapjuttatás vagy állami kölcsön utáni tartozás „akadályozza.”, ott „nagyobb lehetőséget kell biztosítani az adósság egy részének állami tőkerészesedéssé alakítására”. Ennek mértékére egy keretösszeget érdemes meghatározni, mert „így elkerülhető, hogy minden egyes esetben külön parlamenti döntést kelljen hozni”.
A tervezetből nem derül ki, meddig kívánja az ipari tárca a törlesztések elengedésével tovább serkenteni a szerkezetváltást. Az állami kölcsönök kamatbevételét idén 3,5 milliárd forintra tervezték. Az elmaradás félmilliárd forint, s jövőre még kisebb, 2,5 milliárdos bevételre számítanak ezen a címen. Az ok meglehetősen egyértelmű: a vállalatok fizetési nehézségei, illetve az, hogy már eddig is „tőkésítettek” állami hitelt. S mindehhez hozzátartozik, hogy ezek az állami kölcsönök s állami alapjuttatások általában rendkívül kedvezményesek voltak. Gyakori volt, hogy a hitelt olyan feltételekkel kellett – tíz-húsz év alatt – visszafizetni, hogy végül csak a kölcsön nominális összegét fizették vissza.
De ez csak egy lehetőség a sok közül. A nagy dobás egy régi eszköz fölelevenítése. „A struktúraváltás szempontjából meghatározó eszközként az IKM kedvezményes kamatozású szerkezetváltási hitelkonstrukciót javasol: a kedvezmény és hitelek kamata a mindenkori jegybanki refinanszírozási hitel alapkamatának (ma ez 22 százalék – a szerk.) 75 százaléka, melyre a hitelnyújtó legfeljebb 5 százalékot tehet rá, futamidő maximum 8 év, törlesztési idő 1-2 év.”
Mondhatni, hogy az elmúlt négy évtizedben szinte kizárólag struktúraátalakító hiteleket nyújtottak a vállalkozásoknak, ha a kedvezményes feltételeket nézzük. De nyilván nem gondolhatjuk, hogy az Antall-kormány, mondjuk, a Kádár-korszak kormányainak politikáját folytatja. De mi a különbség? Talán csak annyi, hogy nem azok, hanem ezek döntenek. Merthogy a döntési mechanizmus is hasonló. A javaslat egyik pontja szerint a kedvezmény odaítéléséről tárcaközi szakmai zsűri dönt. Nem a piac, nem a bankok, hanem az állami bürokraták. De mondom, a különbség nem elhanyagolható (főleg ezek számára).
De végtére is ki nyújtaná ezeket a hiteleket, s kinek a terhére? A kérdést ketté kell választani: ki nyújtaná a hiteleket, s miből finanszíroznák a kamatkedvezményt?
Az egyik változat szerint a bankok nyújtanák a hitelt. S jövőre „mintegy 20 milliárd forint fejlesztés lenne szükséges”, tehát ekkora nagyságban. A kamatkedvezmény csak 1992-ben 6 milliárd forintba kerülne, amely vagy költségvetési pénzből, vagy privatizációs bevételből fedezhető. Mivel a jövő évi költségvetési tervezetben egy árva kukk sincs erről, valójában egyetlen nyitott kiskapu marad: a később elfogadandó Vagyonpolitikai Irányelvek lehetőséget adhat arra, hogy a költségvetést mintegy kikerülve, a privatizációs bevétel egy részét elkülönítsék erre a célra. (Mellesleg ez durva megsértése lenne a költségvetés alapelveinek, az egységes és globális elszámolás elvének, de hát ez kit érdekel!)
Kényszerítik a bankokat?
Magát a hitelt a kereskedelmi bankok adnák saját vagy refinanszírozási forrásból (amit az MNB nyújt, általában kedvezményes kamatozással) a vállalatoknak. Arról, hogy a bankok kiknek nyújtsanak hitelt, a már említett tárcaközi zsűri dönt. Ilyen is volt már. A szervilis bankvezetők napja ismét fölvirrad. (Le sem ment.)
A másik változat megkíméli a pénzintézeteket. A hitelt a megalakítandó Magyar Befektetési és Fejlesztési Rt. biztosítaná. Ha nem telepednek rá a kereskedelmi bankok forrásaira, akkor az a kínos kérdés, hogy a kedvezményen túl magát a hitelt is finanszírozni kell. A javaslat itt megint csak a privatizációs bevétel elnevezésű fejőstehénhez nyúl. Tehát ebből kellene elkülöníteni a 20 milliárdnyi hitelt és a 6 milliárdos kamatkedvezményt.
Aligha hiheti bárki is, hogy jövőre a privatizáció állami bevételeiből biztosítható lenne ez az újabb 26 milliárd forint erre a célra. De meglehet, nem is ez a cél. Az elmúlt évtizedek szokásos módszere volt a „tervbe akaszkodás”. Irreális előfeltételezésekre alapoztak egyes beruházási döntésekkor. De ha már megkezdődött a beruházás, s kiderült, hogy annak sem fedezete, sem várható nyeresége nincs, és nem is lesz, akkor is „még mindig olcsóbb” – szólt az indoklás – befejezni a beruházást. Mint például a vízlépcsőt is!
De a 20 milliárdnyi hitel csak a legnagyobb falat az iparpolitikai elképzelésekben. Van itt mi szem szájnak ingere. Ilyen-olyan komplex programok, az importverseny korlátozása, az állami megrendeléseknél a hazai vállalatok preferálása s olyan árfolyampolitika, „amely az exportérdekeltség folyamatos fenntartását és az importverseny fékezését is megfelelően szolgálja”. Hogy pontosan értsük: ez éppenséggel ellentétes az MNB jövő évi monetáris irányelveivel: „a forint reál effektív árfolyamának kismértékű fölértékelődésével vagy szinten tartásával”.
S ha a jegybank élén olyan elnök állna, aki meg akarja valósítani az 1992-es monetáris irányelveket, oly határozottsággal utasítaná vissza a fenti elképzeléseket, amit leghitelesebben csak rajzzal lehetne bemutatni.
Az eminens diák
Mit tesz majd Bod Péter Ákos? Egyelőre eminens diákként bemagolta a Surányi György által jegyzett jövő évi pénz- és hitelpolitikai irányelveket, s fölmondta a parlamenti bizottsági üléseken. De mit tesz majd, ha jegybankelnökként szembetalálkozik az ismertetett ipari minisztériumi anyaggal, amelyet novemberben és december elején dolgoztak ki, az általa vezetett tárcánál? (Az előterjesztést név szerint László Jenő államtitkár jegyzi.) Lehetséges, hogy mire a Beszélő megjelenik, erre a meghitt találkozásra sor kerül. De arról is szó van, hogy az új miniszter még „átdolgoztatja” az anyagot.
Korábban úgy véltem, hogy Bod Péter egyik miniszteri erénye (s ennek köszönhető, hogy másoknál talán kevesebb kárt csinált), az, hogy annak ellenére, hogy kevéssé ért az általa igazgatott területhez, szürke maradt, nem akarta meghatározni az ipar fejlődését. (Utódjánál ettől a semlegességtől nem kell tartanunk.) Ez a semlegesség időlegesen ismét erénnyé is válhat, ha most az a (politikai) feladat, hogy bizonyítsák, az MNB továbbra is a monetáris szempontokat tekinti elsődlegesnek, s a forint védelme a központi feladata. E bizonyításra szükség is van, hiszen Surányi menesztése után elmaradt az angliai kötvénykibocsátás, s Németországban esik a magyar kötvények árfolyama.
Meg is fogalmazták már többen: rövid időn belül nem várnak változást a jegybank politikájában, a deformáció majd fél-egy év múlva kezdődik, lassú lépésekben, s a választási év közvetett finanszírozásában csúcsosodik majd. Az eminens diáknak tehát most talán van tere arra, hogy visszaverje az MNB céljaival ellentétes terveket – saját korábbi apparátusával szemben is.
De ellen tud-e állni tartósan az olyan nyomásnak, amely most például a privatizációs bevétel „túlelosztásában” jelenik meg nagyon markánsan. A költségvetési forrásokért folytatott harcban, a formailag (és ténylegesen is) mérséklendő deficit kényszere mellett ez az egyik egérút. Ha valakinek sikerül valamit „beterveztetni”, az a következő alkuban már jobb pozícióban indul. Csak sikerüljön befészkelődni, első lépésként ez a legfontosabb.
De a forrásokért való küzdelem nem pusztán adott pénzek újraosztását jelenti. A mi körülményeink között az erőviszonyok nemritkán a monetáris szigor oldását kényszerítik ki. (A Surányi vezette jegybank is megkötötte a maga kompromisszumait, mint például a 9 százalékos kamatozású, költségvetési hitelek példája is, vagy a korrekt információs rendszer kialakításának elodázása is bizonyítja.)
Hiszen a privatizációs bevételek előzetes „elköltése”, az erre való óriási igény várhatóan azt is eredményezi majd, hogy az államadósság törlesztésére aligha jut nagyobb összeg. De miért probléma ez, amikor ráadásul sokan úgy vélik, hogy az egész belföldi államadósság különösebb következmények nélkül leírható?
Ha sok a pénz
A forint védelme s az infláció mértékének csökkentése – leegyszerűsítve – azt is megköveteli, hogy a belföldi fizetőképes keresletet korlátozzák. A monetáris irányítás, a jegybank számára idén is éppen ez okozott roppant nagy gondot. A vártnál kedvezőbb gazdasági folyamatok egy része, például a kedvező folyó fizetési mérleg, azt is jelenti, hogy a belföldi szereplők, a vállalkozók, a lakosság fizetőképessége megnő. Túlságosan sok tehát a pénz, ami inflációs nyomást okoz. Ezt valamilyen módon semlegesíteni kell. A legszerencsésebb az, ha a megtakarításokban csapódik le a többletpénz, de ez általában csak részlegesen valósul meg.
Az MNB, a jegybank egyik beavatkozási lehetősége e semlegesítésre az, hogy korlátozza a belföldi hitelállomány növekedését. Tehát az MNB hitelnyújtását az korlátozza, hogy a forint védelmében mennyire lehet növelni a belföldieknél lévő hitelt, pénzt.
Általában meghatároznak valamilyen limitet e hitelállomány növekedésére. Ha az egyik nagy hitelfelvevő, pénztulajdonos – mondjuk az állam – elkezdi az adósságait törleszteni, az azt is jelenti, hogy az ő zsebében kevesebb pénz lesz. Ha tehát a jegybank nem kényszerül arra, hogy a költségvetési deficit finanszírozásával ezt más úton visszapótolja, akkor az állam kezében lévő pénz csökken a törlesztés miatt, így az eredeti limitet figyelembe véve a gazdaság többi szereplőjének, a vállalkozóknak több hitel nyújtható. Ahogy Ricke Werner a képviselők számára készített tanulmányában a dilemmát megfogalmazta: a pénzügyi rendszert becsapni nem lehet. Ha az államadósság nem csökken a lehetséges mértékben, akkor az üzleti szektor számára nyújtott hiteleket kell visszafogni.
Tehát annak a szektornak fognak kevesebb hitelt nyújtani (magasabb kamattal), amely pedig esetleg képes lenne egy másfajta szerkezetátalakításra. Másfajtára, mint amilyenre egy állami zsűri vezérletével mód nyílhat.
- gazdaság [6]