Könnyű ott piacgazdaságot csinálni, ahol amúgy is gazdag az ország, jól megy az embereknek, magas a nemzeti jövedelem! Lenne csak szegény és visszamaradott a fejlett Nyugat, majd ő is terv szerint gazdálkodna, államilag ellenőrizné az árakat, jegyre adná az eledelt!
Manapság, amikor a piac intézményéről szinte csak a vallásos áhítat hangján merünk szólani, tán még a legendásan maliciózus Galbraith professzor sem merészkedne fenti érvelését megismételni.
FÁK mentése
Az eltökélt moszkvai elnök, Borisz Jelcin év eleji piaclétesítő megmozdulása, egyszeri, grandiózus és brutális áremelése, tekintet nélkül minden egyéb gazdasági elő- és utófeltételre, maga is inkább hitbeli, nem pedig ökonómiai aktusra emlékeztet. A bolt ugyan nyitva áll, csak épp a jobb időkre spekuláló kínálat, az áru meg a pénz, a kereslet bújt el. Legutóbbi hírek szerint maga Jelcin és tanácsadói stábja is eltűnt, ismeretlen rejtekhelyre vonult vissza. Az sem lenne nagy csoda, ha többé már elő sem jönnének. Nehéz bölcsnek lenni, mikor tervezni, elosztani már nem lehet, s venni, eladni sincs mit. Ezt a szituációt, különösen télidőben talán még maga Galbraith professzor sem találná humorosnak. Hirtelenjében a Nyugat sem az agytekervényeiben vagy számítógépeiben keresi a megoldást, hanem inkább a szívére hallgat. Indul a légi híd, küldik a csomagokat. Megpróbálják átteleltetni az oroszokat, legalábbis rövidebbé tenni a legrosszabb nőnapjaikat.
Ez azért, ha belegondolunk, fantasztikus! We are the World – énekelték pár évvel ezelőtt a popsztárok. Senki nem hitt nekik; nem is hihetett, hisz atomrakéták ezrei meredtek egymásra, a légi hidakon át fegyvert, lőszert, kubai zsoldosokat fuvaroztak, s félő volt, hogy a nagyhatalmak előbb-utóbb pusztító baktériumtartályokat dobálnak egymás termőföldjére. S lám, nem a rossz, hanem a jó, a dal, a művészet diadalmaskodott, őt követi a nagyvilág. S hogy még ennél is szebb legyen, a világméretű szívcsodából nekünk, magyaroknak is leesni látszik egy kis üzletrész.
Antall és Bogárdi
Kinézne itt még több üzlet is, csak legyen, aki megelőlegezi. Az oroszok, ukránok, kazahok nyilván nem kívánnak a végtelenségig úgy szerepelni a statisztikákban, mint akik a legnagyobb egy főre eső termőföld mellett sem képesek gyér lakosságukat élelmezni és ruházni. Itt még a mi agrártudásunk is hasznossá válhat. A szlovéneknél, horvátoknál máris, s nemsokára szerbeknél is érdemes lesz körülnézni, hol s hogyan tudhatnánk besegíteni az újbóli felépülésükbe. Egyszer talán még a szlovák politikusok is felismerik, hogy történelmi nagyságuk nem kizárólag a Bős körüli földmunkák folytatásán áll vagy bukik.
Jelcinnel, Kravcsukkal, Tudjmannal és a többiekkel talán majd anélkül is meg lehet állapodni, hogy előzőleg a bábolnai gazdaság négyesfogatain, homokfutóin kocsik áztatnánk őket ide-oda. Kádár János erős – tán legerősebb, mert legfeudálisabb – vára idővel talán majd közönséges gazdasági szervezetté degradálódik.
Ma azonban még elég erős, elég jelképes és feudális erődítmény ahhoz, hogy az MDF az egyik legütőképesebb vezetőjét és agráremberét, Bogárdi Zoltánt küldje ki az elfoglalására.
Sorok írója az utolsók között lesz, akik magát az eseményt, a foglalási kísérletet kifogásolják. Ő ugyanis, még a rendszerváltás őshajnalán, úgy vizionálta a nevezetes váltást, hogy egyszer csak, mondjuk, egy szép tavaszi hajnalon megindul a „bogárdiak”, vagyis hát a kádári másod- harmadgazdaságban magukat bizonyítók, kisvállalkozók, bérlők, farmerek, kisiparosok, kis üzletemberek serege, megrohanják az amúgy is düledező államgazdasági falakat, kiteszik a régi kapitányokat (kíméletesen bár, de Pozsgay Imrét is, akinek jelenléte úgyszintén akadályozza a termelőerők fejlődését), s maguk között osztogatják, privatizálják, tőkésítik a hadizsákmányt.
Semmi baj, ha a vizionált bogárdiak élére az ostrom hevében a létező Bogárdi Zoltán keveredik! Mert ő szinte minden ideológiai elvárást kielégít. Mint népfi, parasztpolgár, Kertmagyarország kertmérnöke a népies várakozásokat. De mint kertbérlő, korai vállalkozó, felvilágosult technokrata az urbánus-liberális követelményekből sem lóg ki drasztikusan. S mint kiváló „ribizlistában”, az olyan kifinomult nagyvilági kultúremberek is örömüket lelhetik benne, mint Határ Győző, akitől a kifejezés származik.
Ha a „bogárdiak” úgy foglalnak, úgy törnek előre, ahogyan sorok írója egykoron vizionálta, alulról, oldalról, vagyis „népi demokratikusan”, akkor az államvezetésnek kisebb szó jut, mint amekkorának ma örvendezhet. Akkor a miniszterelnök, például, nem több, mint az ő „osztálymegbízottuk”. Akkor, ha üzennek is neki, nem több tisztelettel, mint ahogyan a híres orosz festményen, a zaporozsjei kozákok a szultánnal leveleztek. Akkor a kormányfő nekik, egykoron másod- harmadgazdaságban próbálkozó, mostani aktív polgároknak lenne köteles referálni az államügyek állásáról.
E zavaros vízióval teljes ellentétben dr. Antall Józsefet nem a Bábolnát és más állampárti várakat foglaló bogárdiak nevezték ki, nem is alulról vagy oldalról jutnak be az erődítményekbe, hanem felülről, állami megbízottként éppenséggel a miniszterelnök küldi ki Bogárdit. A végzett munkáról sem dr. Antall referál majd Bogárdinak, Bogárdi köteles beszámolni kiküldőjének.
Amiben nincs semmi szokatlan vagy rendkívüli, csak éppen kevesebb történt, mint amennyi talán történhetett volna. Megszoktuk már, hogy az állam élvez elsőbbséget gazdálkodó polgárával szemben. Egyszer azért, később, meg kellene már nézni, mi történik, ha megfordul a korszakos erőviszony?
Nagy Sándor és Horn Gyula
A szocialista vezérek nem kényszerülnek hasonló kalandos, homályos találgatásokra. Ők legalábbis úgy tesznek, mint akik biztosak a dolgukban. Ami Nagy Sándort illeti, csalhatatlan ösztönnel találta meg azt az egyetlen pártot, mely magára veszi a munkavállalók keresztjét. Nem kevésbé Horn Gyula! Ő ugyan azt állítja, az egész szakszervezeti galaktikát végigtávcsövezte, ám fénylő csillagot csak egyet talált, a Nagy Sándorét, az MSZOSZ-ét!
A villanásszerű, váratlan felfedezés nyomán mindjárt kezet is fogtak, szövetségei kötöttek.
Lenne csak két-három vagy akár csak egyetlen erőteljes szocdem, szociálliberális, demokratikus középbal politikai testületünk, mindjárt jót nevetnénk ezeken az erőlködéseken. Lenne csak egyetlen elfogadott demokratikus párt, amely mindenféle dialektika és mellébeszélés nélkül a munkavállalói érdekek fenntartás nélküli politikai képviseletét merné zászlajára tűzni! Amely megmutatná, milyenfajta dialektikával sikerül Nagy Sándornak és Horn Gyulának megőrizni a munkaadókhoz fűződő bensőséges kapcsolatát, s egyidejűleg a munkavállalók osztályharcának is élére állni?
Könnyű ezen gúnyolódni. Ami azonban nem változtat rajta, hogy ilyen középbal párt, testület, frakció ma nemigen létezik. És ebből még nagy baj származhat a magyar demokráciára.
- A hét üzenetei [6]