Skip to main content

Magyar hadifogoly halottak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Véletlen folytán akadt kezembe egy a (nyugat)-berlini Evangélikus Akadémia levéltárából származó lista, amely megjelölése szerint német hadifoglyok nevét tartalmazza. Valamennyien az örményországi Leninakan hadifogolytáborában haltak meg 1945. októbere és 1947. decembere 20-a között. Ahogy végigböngésztem a neveket, mind makacsabbá vált bennem a gyanú, hogy az elhalálozottak legalább részben nem a Wehrmacht katonái voltak. Akadtak ugyanis a listán román, szláv, zsidó és a fenti kategóriáknál jóval nagyobb számban magyar nevek is.

A listát orosz vagy inkább német lágerírnok írhatta össze, s amikor megpróbáltam elkülöníteni a magyar neveket, immár azzal a szándékkal, hogy a leletet valamely illetékes hazai intézmény rendelkezésére bocsássam, nem volt könnyű dolgom. A legfőbb gond a német írásmód volt, amelyből nem mindig sikerült rekonstruálnom a név magyar megfelelőjét. Csak sejtem például, hogy Botos Danian János honvéd (született 1904-ben, meghalt 1947. március 26-án) középső neve Dániel lehetett, vagy hogy Bojás János honvéd (1900–1947. június 13.) bajtársai körében netán Bojár névre hallgatott. Valamelyest eligazított, hogy a német hadifoglyok majdnem mind a két keresztnévvel rendelkeztek, s így jegyezték be a nem németeket is. Ha például valakit keresztnevén csak Pálnak hívtak, ezt a nevet – esetleg német változatát – kétszer is odabiggyesztették a család neve után.

Magukról az elhunytakról a lista csak születésük évét és elhalálozásuk dátumát, valamint katonai rangjukat közli. Az általam azonosíthatónak vélt huszonkilenc halott közül húsz honvéd, a többi német rangmegjelölése: őrmester, főtörzs, káplár, altiszt, alhadnagy, hadnagy, s van köztük egy főhadnagy is. A két legidősebb az 1893-ban született Munkácsy István altiszt (meghalt 1945. október 11-én) és az ugyanazon évjárathoz tartozó Feik (Feyk?) András Miksa hadnagy (meghalt 1947. február 9-én). A legfiatalabb Karmen (Kármán?) András, 1923-ban született honvéd, halálozási dátuma 1946. november 22-e.

Eltűnődöm ezeknek az örmény földbe és német transzkripcióba temetett magyaroknak a sorsán. Gondolom, zömmel a társadalom alsóbb rétegeiből származhattak. Erre utal az a körülmény, hogy még az idősebb – nyilván az első világháborút végigharcolt – évjáratok képviselői sem vitték közülük sokra a ranglétrán. A talán Ludovikát látott Poór Antal Sándor főhadnagy (született 1892-ben, meghalt 1946. március 11-én) karrierjét sem lehet, feltehetően több évtizedes szolgálat után, fényesnek nevezni.

Nem tudom, ki tartotta magát közülük hősnek, és ki áldozatnak, mit gondoltak erről a háborúról, mit gondoltak azokról a felsőbb német és magyar hatalmakról, amelyek belehajszolták őket, miben hittek a sikerekkel dús kezdetekkor, és miben reménykedtek a reménytelen végnapokban. Valószínű azonban, hogy ott Leninakanban, ahol a győztes ország nyomorától szögesdrót választotta el őket, már csak a hazatérésre gondoltak. Semmiképpen sem alkalmasak tehát arra, hogy most, utólag velük igazolják egykori frontra küldőiket, vagy gyűlöletet ébresszenek akkori ellenfeleikkel szemben. Nem, azt hiszem, ezek a magyar hadifogoly halottak semmi másra nem „alkalmasak”, csak gyászra és intő emlékezésre.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon