Véletlen folytán akadt kezembe egy a (nyugat)-berlini Evangélikus Akadémia levéltárából származó lista, amely megjelölése szerint német hadifoglyok nevét tartalmazza. Valamennyien az örményországi Leninakan hadifogolytáborában haltak meg 1945. októbere és 1947. decembere 20-a között. Ahogy végigböngésztem a neveket, mind makacsabbá vált bennem a gyanú, hogy az elhalálozottak legalább részben nem a Wehrmacht katonái voltak. Akadtak ugyanis a listán román, szláv, zsidó és a fenti kategóriáknál jóval nagyobb számban magyar nevek is.
A listát orosz vagy inkább német lágerírnok írhatta össze, s amikor megpróbáltam elkülöníteni a magyar neveket, immár azzal a szándékkal, hogy a leletet valamely illetékes hazai intézmény rendelkezésére bocsássam, nem volt könnyű dolgom. A legfőbb gond a német írásmód volt, amelyből nem mindig sikerült rekonstruálnom a név magyar megfelelőjét. Csak sejtem például, hogy Botos Danian János honvéd (született 1904-ben, meghalt 1947. március 26-án) középső neve Dániel lehetett, vagy hogy Bojás János honvéd (1900–1947. június 13.) bajtársai körében netán Bojár névre hallgatott. Valamelyest eligazított, hogy a német hadifoglyok majdnem mind a két keresztnévvel rendelkeztek, s így jegyezték be a nem németeket is. Ha például valakit keresztnevén csak Pálnak hívtak, ezt a nevet – esetleg német változatát – kétszer is odabiggyesztették a család neve után.
Magukról az elhunytakról a lista csak születésük évét és elhalálozásuk dátumát, valamint katonai rangjukat közli. Az általam azonosíthatónak vélt huszonkilenc halott közül húsz honvéd, a többi német rangmegjelölése: őrmester, főtörzs, káplár, altiszt, alhadnagy, hadnagy, s van köztük egy főhadnagy is. A két legidősebb az 1893-ban született Munkácsy István altiszt (meghalt 1945. október 11-én) és az ugyanazon évjárathoz tartozó Feik (Feyk?) András Miksa hadnagy (meghalt 1947. február 9-én). A legfiatalabb Karmen (Kármán?) András, 1923-ban született honvéd, halálozási dátuma 1946. november 22-e.
Eltűnődöm ezeknek az örmény földbe és német transzkripcióba temetett magyaroknak a sorsán. Gondolom, zömmel a társadalom alsóbb rétegeiből származhattak. Erre utal az a körülmény, hogy még az idősebb – nyilván az első világháborút végigharcolt – évjáratok képviselői sem vitték közülük sokra a ranglétrán. A talán Ludovikát látott Poór Antal Sándor főhadnagy (született 1892-ben, meghalt 1946. március 11-én) karrierjét sem lehet, feltehetően több évtizedes szolgálat után, fényesnek nevezni.
Nem tudom, ki tartotta magát közülük hősnek, és ki áldozatnak, mit gondoltak erről a háborúról, mit gondoltak azokról a felsőbb német és magyar hatalmakról, amelyek belehajszolták őket, miben hittek a sikerekkel dús kezdetekkor, és miben reménykedtek a reménytelen végnapokban. Valószínű azonban, hogy ott Leninakanban, ahol a győztes ország nyomorától szögesdrót választotta el őket, már csak a hazatérésre gondoltak. Semmiképpen sem alkalmasak tehát arra, hogy most, utólag velük igazolják egykori frontra küldőiket, vagy gyűlöletet ébresszenek akkori ellenfeleikkel szemben. Nem, azt hiszem, ezek a magyar hadifogoly halottak semmi másra nem „alkalmasak”, csak gyászra és intő emlékezésre.
- Fül [6]