Dalos György

Nyomtatóbarát változat

1976-ban összesen nyolc verssort sikerült közrebocsátanom, egészen pontosan némi utánjárással elértem, hogy az Élet és Irodalom című hetilap publikálja Hasonlat című költeményemet, amelyet az olvasó utólagos engedélyével teljes szövegében idézek:

Az a géprabló, aki felkel
és elindul, de lőni nem mer,
inkább dadogó kérelemmel
fordul a pilótához: Ember,
engedje, hogy egyetlenegyszer
oda menjünk, ahová nem kell,
megfizetek az életemmel
– az a géprabló én vagyok.

A Hasonlat volt az utolsó közlésre szánt versem. Ekkoriban már búcsút vettem a költészettől, rímes-ritmikus műveket csakis személyes (szerelmes vagy tréfás) célzattal vetettem papírra, és legalábbis szándékom szerint kisebb-nagyobb prózai alkotásokba kívántam gyömöszölni gondolat- és érzelemfölöslegemet. Belefáradtam a versekkel való házalásba. Pedig nem is ez, hanem ez előző, 1975-ös év volt számomra a legsoványabb tehén esztendeje – akkor éppenséggel egy kanyi verssort se tudtam átverekedni az egyébként nem létező cenzúrán. És meg kell mondjam: egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben.

Irodalmi kirekesztettségemet sohasem tudtam megemészteni. Az 1968-as pert követő tiltás politikai indíttatásához nem fért kétség, ám a főhivatású elutasítók majdnem kizárólag szakmai érvekre hivatkoztak. A hivatalos kiközösítés nem volt százszázalékos: például tagja maradhattam az Írószövetségnek és a Művészeti Alapnak, és személyi igazolványomban is az „író” szó szerepelt foglalkozás gyanánt. Csak éppen az irodalmi miliő nem fogadott be. Bizonyos, hogy ebben az elutasításban ifjúkommunista költőként való felfedeztetésem is megbosszulta magát. 1956 után az irodalmi köztudatban a kommunista író a karrierista szinonimája lett, ellenzékivé válásom pedig a mértékadó körökben úgy csapódott le, hogy lám, nem futotta többre a tehetségéből, „lement” szamizdatba.

Akkortájt nős emberként és egy hároméves leánygyermek atyjaként tengettem életemet, a tárgyévben leginkább a Szovjetunió, valamint a Lányok-Asszonyok (Szovjetszkaja zsenscsina) című folyóiratnak, valamint a Kossuth, a Gondolat, a Zrínyi és az Európa Kiadóknak fordítottam cikkeket, illetőleg könyveket. Ez utóbbiakra nem voltam különösebben rátarti – csak utólagos kedvcsinálónak említem, hogy Dmitrij Volkogonov A szovjet tiszt etikája című könyve, Tuhacsevszkij marsall hadtörténeti tanulmányai, Csujkov marsall emlékezései és ha jól emlékszem, az Osztályharcok Nagy-Britanniában ma című, nyugatnémet szerzőtől származó brosúra tartoztak napi penzumaim közé. Ezekből a fordításokból, ha nem is gazdagodtam meg, de tisztesen meg tudtam élni, mértéktelenül ehettem és ihattam, sőt éppen 1976-ban kétszobás lakásunk festésére és a gázfűtés bevezetésére is tellett a családi költségvetésből.

Két lapot járattunk, az egyik a Népszabadság, már akkor is az ország legnépszerűbb napilapja, a másik pedig a Magyar Nemzet volt. Szombatonként, mintegy ízesítőül a Film Színház Muzsikát olvastam a reggeli tejeskávéhoz (amelyet Omniából főztem Karaván készüléken). Az akkor indult Új Tükröt meg az ÉS-t az utcán vásároltam, az irodalmi folyóiratokat az Írószövetség könyvtárában böngésztem. Tájékozódás céljából viszont leginkább már kissé elöregedett VEF táskarádióm gombjait nyomogattam, München és London magyar hangját keresgélve az éterben. Volt ezen felül egy használt fekete-fehér televíziós készülékünk, amely elé vacsora után telepedtünk, leginkább az Ötszemközt, a Jogi esetek és (szégyellem, de bevallom) a Kék fény kedvéért. Olykor a sorozatokat is megnéztük, annál is inkább, mert némelyiket, például a Stirlitz-dossziét vagy Az árnyak délben tűnnek el címűt én fordítottam. Látszatra tehát konszolidált életet éltem, valójában a legteljesebb belső forrongás állapotában leledzettem.

Íróasztalom fiókjában, mint már utaltam rá, félig-meddig kész prózai művek lapultak, amelyek egyikét-másikát akkori némettudásomnak megfelelően lefordítottam, hogy megmutassam őket Hans Magnus Enzensbergernek, aki 1971-ben már közölt tőlem néhány rövid írást Kursbuch című folyóiratában, s akit megfellebbezhetetlen irodalmi tekintélynek fogadtam el. Verejtékes munkám eredményét, mintegy hatvan gépelt oldalnyi prózát valakivel kicsempésztettem hozzá, és mert Enzensberger Nyugat-Berlinben lakott, úgy gondoltam, hogy szabad szocialista útlevelemmel az NDK-ba utazom, telefonon áthívom őt a Falon túlról, és megkérdezem tőle: van-e értelme annak, hogy ezekkel a művekkel házaljak a szabad világ nyilvánossága előtt.

Enzensberger valóban átjött a Falon, és az Unter den Linden Szálloda halljában rendkívül diplomatikusan, de őszintén megmondta, hogy a hozzá eljutott műveket nem találta túl meggyőzőeknek. Ugyanakkor azonban megígérte, hogy amennyiben kiérleltebb szövegekkel jelentkezem, támogatni fogja a publikációt. Így is történt: első német nyelvű könyvem (Helyzetem a helyzetben. Versek és kisprózák) az ő közreműködésével és részben német nyelvű adaptálásában jelent meg három évvel később. Akkor azonban meglehetősen keserű szájízzel vettem búcsút tőle a kelet-berliniek által Tränenpalastnak, azaz a Könnyek Palotájának nevezett friedrichstrassei határátkelőhelynél.

Irodalmi ügyintézésem híre alighanem eljutott a hatóságokhoz, mert hazatértemkor a ferihegyi repülőtéren alapos vámvizsgálatban részesítettek: a félrehívásos, különszobás fajtából. A vámtisztek egyenesen azzal fenyegetőztek, hogy ha nem vallom be, hol tartom a titkolt csempészárut, akkor ollóval vágják szét egyetlen télikabátom bélését. Vállat vontam: tegyék, amire elálltak e nagyszabású tervtől. Ma sem tudom, mit kerestek, az okot azonban sejtem. A Gauck-hatóságnál talált egyik jelentés szerint a III./III. közvetlenül elutazásom előtt figyelmeztette a Stasit, hogy műveim NSZK-beli kiadását forgatom a fejemben, s ezért kérik az elvtársakat, hogy ottani tartózkodásomat kísérjék figyelemmel.

Különben azt hiszem, nem nagyon titkoltam szándékomat, hogy előbb-utóbb áttöröm a hazai publikációs blokádot, de még ha titkoltam volna is: nagyszobánkban közvetlenül az ajtó mellett állt az ebédlőasztal, amelynél külföldi vendégeimmel beszélgettem. 1991 januárjában a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársai ezt az asztalt tolták félre, hogy a szegélyléc mögül kivegyék az oda 1969-ben beszerelt lehallgatókészüléket.

Valami észrevehetően megmoccant akkor a magyar szellemi élet peremén. Én, aki e peremnek is a szegélyén foglaltam helyet, ezt abból vettem észre, hogy hirtelen kibővült az ismerősi köröm. Addig jobbára Petrivel, Harasztival, Jánossy Ferkóval, Betlen Jánossal, volt maoista társaimmal és néhány fiatalkori barátommal, köztük leginkább Kovács Andrással, Vida Jánossal folytattam intenzív beszélgetéseket a világ állásáról, s majdnem mindenkivel külön-külön. 1976-ban egyszerre ismerkedtem meg Bence Györggyel és Kis Jánossal, Heller Ágnessel és Vajda Mihállyal, Erdélyi Ágival és Ludassy Marival. A találkozások helyszíne is változott: az Ifjú Művészek Klubjából mindinkább magánlakásokba helyeződött át. Maguk az összejövetelek pedig, szemben a hetvenes évek elejével, nem annyira filozófiai szemináriumra, mint inkább szalonra emlékeztettek.

1976-ban hétköznap délben azért indultam el a Vörösmarty téri irodaházba, amelyet a népnyelv „elizélt palotának” becézett, mert a második emeleti étteremben majdnem mindig találkozhattam valakivel, akivel eszmét lehetett cserélni az aktuális helyzetről. Ha véletlenül nem akadt volna társalgópartnerem, akkor elindultam a Váci utcán, és legkésőbb a Nárcisz-tanszéknek nevezett presszóban vagy mellette, az antikváriumban beleütköztem valakibe, akivel kölcsönösen megosztottuk híreinket. Végszükség esetén pedig benéztem az Akadémiai Könyvtárba, de azt hiszem, alig volt olyan nap, hogy ne beszéltem volna valakivel politikáról vagy irodalomról. Voltak azután maratoni, hét-nyolc órás beszélgetések. Az idő hasonlított a pénzre: nem volt konvertibilis, nem kellett vele különösebben spórolni.

Főleg Kisre és Bencére figyeltem. Marc Racovski álnéven írott politológiai tanulmányukat (A marxizmus, különös tekintettel a szovjet típusú társadalmakra) már két évvel korábban olvastam németül a nyugat-berlini Merve Verlag tanulmánykötetében, ám a szerzők kilétét csak ekkor fedte fel előttem Haraszti hétpecsétes titokként – azt hiszem, nem sikerült megdöbbentenie az információval.

A Racovski-páros gondolatmenetéből megértettem, hogy a kelet-európai szocializmus történelmi erőforrásai kimerültek, a rendszer válságba jutott, és magától, masszív külső nyomás nélkül képtelen a megújulásra. Az elemzők akkor még nem vontak le ebből közvetlen cselekvésre sarkalló konzekvenciát, s ettől a mű úgy hatott rám, mint matematikai érdeklődésű diákra az elegáns egyenletmegoldás. A magánbeszélgetésekből kiderült, hogy Kis és Bence valójában már messze jár ettől a tisztán elméleti magatartástól, és a politizálás valamilyen formájára készül. Utólag az az érzésem, hogy a társas élet fellendülése, az egymástól elszakadt, elszigetelődött hatvannyolcas nemzedéki csoportok fokozatos egymásra találása az ő művük volt.

Rajtuk kívül gyakran látogattam meg Konrádot a Szilágyi Dezső téri lakásban és a csobánkai harangozólakban. Nagy élet zajlott nála, avantgárd nyüzsgés, hölgykoszorú, rengeteg tea, bor, cigaretta, mindenki mondhatta a magáét, de senki se vette magát túl komolyan, afféle bohémakadémia volt, légies parlament, könnyű köztársaság. Kevés figyelmesebb, mármint odafigyelőbb emberrel találkoztam akkoriban. Voltak hosszú beszélgetéseink, amelyek során Konrád szinte csak kérdezett, én meg válaszoltam, utólag mégis mintha az ő válaszait vittem volna magammal az én kérdéseimre.

Májusban épp a szigligeti alkotóházban dolgoztam valamely aktuális szovjet remekmű konzseniális magyar változatán, amikor egyszer csak vendégként berobbant Duczynska Ilona. Kis Volkswagenjén érkezett Bécsből. A császárvárosban, gyermekkora színhelyén aprócska lakást tartott fenn, abban szállt meg a kanadai Pickeringből Magyarország felé tartva. Szigligetre alighanem Vezér Erzsébet és Pilinszky János kedvéért jött, az ő kedvéért viszont Konrád, Haraszti, Kis és Bence rándult oda, majd biciklin Füredről Heller, Fehér és Vajda és Háber Judit.

A magyar baloldal matriárkája 1897-ben született, tehát Lorca, Remarque, Majakovszkij kortársa volt. Tisza Istvánnak engesztelhetetlen ellenfele, 1918-ban háborúellenes propagandáért elítélték, 1934-ben a bécsi munkásfelkelés résztvevője, a második világháború idején már mint brit állampolgár kapott pilótakiképzést, egyébként pedig foglalkozására nézve matematikus volt, férje, Polányi Károly pedig világhírű társadalomtudós. E két lábon, illetőleg a már említett bogárhátún járó legenda egyidejűleg kapcsolódott a magyar szellemi élet legkülönbözőbb, sőt merőben ellentétes köreihez; egyszerre barátkozott Aczél Györggyel és Konrád Györggyel, Gyurkó Lászlóval és Vajda Mihállyal, Juhász Ferenccel és Haraszti Miklóssal. Mindamellett szíve szerint leginkább a népi írókat szerette volna Nyugaton propagálni.

Igaz, e sokféleségen belül a hetvenes évek eleje óta valamelyest eltolódtak az arányok. 1973-ban Rajk Júliával és Andrássy Katinkával együtt tüntetőleg megjelent a Darabbér-per tárgyalásán, ő csempészte ki és fordította le angol nyelvre Lengyel József betiltott regényének, a Szembesítésnek a kéziratát, és nyíltan azonosult az állásvesztésre ítélt Lukács-tanítványokkal. Aczélék tisztában voltak Ilona idevágó nézeteivel és ténykedésével – még így is megérte nekik, hogy ezt a fényes adut, akárcsak Károlyinét, kijátszhatták az ötvenhatos emigránsokkal szemben. Azok, például Kéthly Anna, Duczynskát természetesen kriptokommunistaként bélyegezték meg.

A dolog valójában bonyolultabb volt: Ilona a halál küszöbén (hiszen alig két éve maradt hátra) világszerte szellemi örököseit kereste. Kire hagyja szívét, „ez ó frigyládát”, kire Szabó Ervint, a Galilei Kört és Körner tábornokot, az osztrák munkásmilícia tanácsadóját, akiről éppen akkoriban írt könyvet A demokratikus bolsevik címmel? Igen, Duczynska ezt a két fogalmat szerette volna a lehető legnagyobb közelségbe hozni egymással. Éppen ott, Szigligeten többünknek lelkesen mesélte azt a valamelyik német rádióállomáson hallott hírt, amely szerint Rudi Dutschke hatvannyolcas diákvezér „Demokratikus Kommunisták Szövetsége” néven készül pártot alapítani. Konrád erre kedvesen, de maliciózusan megjegyezte: „Ilona, ez a demokratikus kommunizmus olyan, mint a kóser tejfeles túrós csusza.” Bence pedig később minden respektusa mellett az alábbi bonmot-t eszelte ki Ilonáról: „Abban a tévedésben leledzik, hogy mi vagyunk az ő csillogó szemű unokái.”

Én készséggel vállaltam volna mellette ezt a szerepet. Miközben Volkswagenjében ültem, ami Ilona vezetési stílusát tekintve nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, elbűvölten hallgattam heroikus ifjúságának történeteit, a Gulág előtti baloldali radikalizmus apológiáját, azét, amiben Ady hitt. Ilona világnézete hamisítatlan kommunizmus volt, de nem az állami szintre emelt terrorizmusé – amely a tizennyolcas Duczynska-per öt vádlottja közül utóbb hármat nyelt el –, hanem az eredeti, idealista vonulaté, Babeuf, Weitling, Frankel és Léviné világnézete, szekularizált őskereszténység. Ebből a szempontból ténylegesen félreértésben leledzett, de nemcsak a potenciális unokákkal, hanem az egész, roppant bonyolulttá vált, tömbökre szakadt modern világgal kapcsolatban.

Bizonyos, hogy 1976-ban már nem voltam kommunista, de mindenáron rezerválni akartam magamnak valamiféle általános baloldaliságot, amely mintegy természetes határt szab rendszerbírálatomnak, és megakadályozza, hogy ez az attitűd antibolsevizmusba csapjon át. Persze tudtam, hogy a közép-kelet-európai szocializmusmodell, legalábbis az eredeti, marxi intenció felől nézve, csődbe jutott, de még hittem vagy inkább szerettem volna hinni abban, hogy valahol másutt – Portugáliában, Latin-Amerikában vagy a Holdon – sor kerülhet a szocializmus és az emberi jogok randevújára, és akkor a tőkés rendszernek és a harmadik világ nyomorának lesz emberarcú alternatívája, vagyis happy enddel végződhet a XX. század, nem is beszélve arról, hogy megmenekszem a hit- és arcvesztéstől.

A magamfajta politikai hajléktalanságra kárhoztatott baloldaliak leginkább az olasz és a spanyol kommunista pártban bízhattak. Enrico Berlinguer és Santiago Carillo elítélte a csehszlovákiai bevonulást, és szocialista alapon számon kérte az emberi jogokat a kelet-európai rendszereken. Ez az új irányzat – az eurokommunizmus – kezdetben jelentős taktikai engedményeket csikart ki Moszkvából és útitársaiból. 1976-ban Kelet-Berlinben egy nemzetközi párttanácskozás kapcsán keresztülvitték, hogy eretnek beszédeiket a Neues Deutschland teljes szövegével közölje. Hogy nem csak én reménykedhettem bennük, arra utal a korabeli vicc, amely szerint „kísértet járja be a kommunizmust: Európa kísértete”.

Az eurokommunizmus és általában a nem doktriner baloldaliság szellemi produkcióját a Wiener Tagebuch című folyóiratban követhettem nyomon, amely ebben az időben nemzetközi sajtószemlét is mellékelt az egyes lapszámokhoz. Ernst Fischer és Franz Marek folyóiratát Jánossy Ferkónál szerezhettem be, akárcsak a Spiegelt, amely neki mint a Lukács-hagyaték gondozójának és világhírű közgazdásznak járhatott, s amelyet az ő révén legalább húszan-harmincan olvastak rendszeresen. A „Spiegel-lánc” egészen a hetvenes évek végéig működött, s akkor már egyénileg is elő lehetett fizetni bizonyos nyugati lapokra. Azt azonban, amit Jánossytól szóban hallhattam – anekdotákat, kész elméleteket és napi politikai kommentárokat –, azt úgyis hiába kerestem volna a szabad világ legszabadabb sajtótermékeiben is.

Az egyik legemlékezetesebb történet a sarkköri lágerből való szabadulásáról szólt. Lukács 1945 elején, már Magyarországra hazakészülődve, Moszkvában ünnepelte hatvanadik születésnapját. Régi barátja, Varga Jenő, Sztálin személyes gazdasági tanácsadója azt kérdezte tőle, mit szeretne ajándéknak. „Gyuri bácsi”, így aposztrofálta Ferkó a nevelőapját, tudta, hogy Varga hetente egyszer ultipartin vesz részt Berijával. Ezért megkérte a közgazdászt, hogy egy oldottabb pillanatban ejtsen pár jó szót Jánossy érdekében. Az intervenció sikerrel járt, s egy hét múlva a sarkköri láger parancsnoka hívatta Ferkót, hogy közölje vele: már csak a hivatalos szabadulólevelet várják Moszkvából. Egyúttal ama reményét fejezte ki, hogy a fogoly meg volt elégedve a fogva tartás körülményeivel.

1976-ban a magyar társadalmat éppen csak megkarcolták a válságjelek. Az áremelés körüli feszültségeket akkor még levezette a kabaré. Volt egy különösen kedvelt poén: a hivatalos közgazdászoknak az a helyzetmagyarázata, amely szerint az átmeneti nehézségek oka, hogy a nyugati energiaválság „begyűrűzött” volna hozzánk, tehát nem az, hogy az 1968-as reformot elsinkófálták, a rá felvett hiteleket elherdálták. Ez a „begyűrűzés” szó majdnem olyan biztos és frenetikus sikerre számíthatott, mintha mondjuk Hofi Géza vagy Bárdi György egy-egy monológ közepén hirtelen megszólalt: „Zdravsztvujtye, tovariscsi…” Az efféle poénokban benne volt a korszak teljes nyomasztó kedélyessége.

Pedig akkor már ideje lett volna némi hangos gondolkodásnak. Latinovits Zoltán öngyilkossága, a radomi Ursus traktorgyár dolgozóinak sztrájkja és a Jelenetek egy házasságból bemutatója a Toldi moziban – egy hónapon belül három olyan esemény is történt, amely rengeteg embert foglalkoztatott. Bennem főleg a Bergman-film mozgósított homályos rossz érzéseket. Kapiskálni kezdtem, hogy írói pályám torzulása, életformám szűkössége és érzelmi életem kiegyensúlyozatlansága, vagyis boldogtalanságom fő alkotórészei nem írhatók csupán a politikai rendszer rovására, nem csak az a szabadság hiányzik nekem, amit a Lajtán túl ingyen kap az újszülött.

Furcsa, fülledt nyár volt. Két és fél hónapra a közép-oroszországi Sztarij Oszkolban hagytuk a lányunkat, hogy nagyszüleinél és az ottani óvodában töltse a nyarat. Közben mi részben a lakást újíttattuk fel, részben pedig valamelyest lazítottunk addigi életkereteinken. Rimma első orosz nyelvű versciklusán dolgozott, amelyet Kurtág szinte menet közben kezdett megzenésíteni, én pedig NDK-beli barátaimmal, olykor lengyel és szovjet ismerősöket is a trupphoz csapva száguldoztam egyik társaságból a másikba, politizálgatva, házibulizva és a szokásosnál is sűrűbben iszogatva. Harmincharmadik életévem felé tartottam, és úgy gondoltam, hogy lassan történnie kellene velem valaminek.

Augusztus elején ezerforintosnak nevezett értéklevélben jutott el hozzám az egyszeri nyugati utazásra jogosító passzus – tizenkét év óta az első. E pozitív döntés nyilvánvalóan a Helsinki Értekezlet és a nyomában meghozott új magyar útlevélrendelet következménye volt. Jóllehet ez a rendelet csak annyit szögezett le, hogy minden magyar állampolgárnak joga van a külföldi utazáshoz, feltéve, hogy a hatóságok is így gondolják, tény, hogy az enyhülés valamelyest korlátozta a Drucker Tiborné és Borsányné Czégény Julianna nevével fémjelzett utazásgátló nagyüzem működését. És bár később is kaptam még előre nyomtatott elutasító végzéseket, 1976 nyarától kezdve jócskán enyhült bennem a teljes állampolgári kiszolgáltatottság érzése.

Ezt az engedélyezett harminc napot maradéktalanul kint akartam tölteni, bár tudtam, hogy a Nemzeti Banknál beváltható pénzből, mintegy négyszáz nyugatnémet márkából, nagyon nehéz lesz kijönni. Forintért csak a vonatjegyeket vehettem meg előre, megszállni pedig elképzelhetetlen lett volna máshol, mint barátoknál és ismerősöknél. Jobb híján Európa autótérképe fölé görnyedve stratéga módjára szerveztem az utazást. Mivel nem voltam biztos benne, hogy még egyszer ekkora kegyben részesülhetek, igyekeztem minél több állomást sűríteni a harminc napba. Végül is egy vonalzó és egy élénkvörös ceruza segítségével az alábbi útvonalat alakítottam ki: Budapest/Ferihegy-Berlin/Schönefeld, majd vonaton tovább: Dortmund–Düsseldorf–Köln–Brüsszel–Párizs–Frankfurt–Kön–Bécs–Budapest. És hátralévő munkáimat, a szükséges vízumok beszerzési határidejét, Rimma és Anna programját is mérlegelve tűztem ki az indulás időpontját: 1976. november 7-ét. A nagy októberi szocialista forradalom születésnapja abban az esztendőben vasárnapra esett.

Hasonló gondossággal parcelláztam fel a rendelkezésemre álló időt. A legtöbbet – egy hetet – Nyugat-Berlinre szántam, ám eközben okvetlenül meg akartam látogatni néhány kelet-berlini barátomat. Valójában persze a Falon való ki-be járkálás kéjét szerettem volna megszerezni magamnak. Öt napot szavaztam meg Párizsnak, két napot Brüsszelnek, ahová egy baráti házaspár invitált, a nagy kirándulás utolsó éjszakáját pedig Bécsben kívántam eltölteni, ahol távoli rokonom, Vándor Györgyi, a SZER külső munkatársa lakott.

Berlint és Párizst megelőzte Moszkva és Sztarij Oszkol. A szereposztás hozta így: Rimma vitte Annát a nagyszülőkhöz, én mentem érte. Seremetyevóból Naum Grebnyev műfordító barátom vitt be a városba, náluk töltöttem az első éjszakát. Tőlük telefonáltam Sztarij Oszkolba, ahol is Bábuska kétségbeesetten közölte, hogy Anna megfázott, talán tüdőgyulladása is van, úgyhogy kórházba kellett vinni, de ne aggódjak, mert Szveta, Rimma nővére, vele van.

Naná, hogy aggódtam. Két és fél hónapja nem láttam a lányomat, és erre csak úgy nyár közepén kórházba viszik. Rohantam a Paveleckij pályaudvarra, ahol magyar útlevelemre az Inturisztnál sorban állás nélkül vehettem másnapra hálókocsijegyet, ráadásul kupéba. Ez nagy kedvezménynek számított, mert különben a szovjet belföldi vonalakon az utasok olykor napokig vártak a közönséges ülőhelyre is. Ráadásul a célállomáson nem volt Inturiszt-iroda, úgyhogy a visszaútra szóló jegyeket minden alkalommal a pályaudvari pénztárosnők, finoman szólva, megajándékozása révén kellett biztosítanunk. Most is, für alle Fälle, hoztam magammal néhány harisnyanadrágot és kötött pulóvert, amelyek már azelőtt is nélkülözhetetlennek bizonyultak a társadalmi kapcsolatok ápolásához.

Este hétkor ültem vonatra, és másnap délben érkeztem meg Sztarij Oszkolba. Anyósom és családja a Voronyezs közelében lévő poros kis iparváros vasutasnegyedében lakott, amely földszintes házikókból s a hozzájuk tartozó kis kertekből állt. Galina Grigorjevna zokogva fogadott a pályaudvaron, mondván, hogy Ányecska már jobban van, de ő szörnyű napokat élt át, főleg attól tartva, hogy ha a gyereknek csak haja szála görbül meg, mi a fejét vesszük. Gyorsan letettem náluk az útiholmimat, és egyenesen a helyi gyermekkórházba indultam. Az ablakban már ott állt egy szem lányom, Szveta karján, és úgy nézett rám, mint valami holdlakóra. Csak miután beljebb kerültem, felvettem a látogatók számára is kötelező fehér köpenyt, akkor kérdezte meg félénk mosollyal: „Pápá, tü prinyosz rágó?”, vagyis hogy hoztam-e neki rágógumit, amely iparcikk orosz nevét, úgy látszik, nem nyílt alkalma megtanulni. Két éjszakát töltöttem vele a gyermekkórházban, amelynek egyik specialitásaként a felnőtt illemhelyet az orvosoknak és a nővéreknek tartották fenn, míg én a gyermekvécével kellett hogy beérjem, ha úgy hozta a szükség. Igaz, a tapintatos főnővér olyankor egy spanyolfalat vont közém és az önfeledt gyermeksereg közé.

Annával különben – ezt utólag rekonstruáltam – annyi történhetett, hogy felszökött a láza, és senki sem akadt a közelben, aki be tudta volna helyezni neki az ilyen alkalmakra a gyermekhez mellékelt végbélkúpot. A helyi orvostudomány pedig szemlátomást a radikális kezelés híve volt, és azonnal penicillint adott be a gyereknek, aki a szúrás után két másodperccel sértett üvöltéssel reagált. Én meg – Anna teljesen láz- és tünetmentes lévén – úgy döntöttem, hogy saját felelősségemre kihozom őt onnan. Emlékszem, milyen boldogan, megkönnyebbültem sétáltunk végig hazafelé menet az Indusztrialnaja ulicán. Rekkenő nyár volt, szomjaztunk, az egyik helyi boltban megvettük az egyedül kapható szénsavas gyümölcsitalt, amely némileg a Bambira emlékeztetett, s amelyet apósom kesernyés gúnnyal „Pepszi Oszkola”-nak azaz (Sztarij) Oszkol Pepsijének nevezett. Másnap anyósom nekilátott a hazaút megszervezésének, s mivel némi úti elemózsiát is szeretett volna tartalékolni, a teljes harisnyanadrág-kontingenst rááldoztuk.

Anna a kint töltött két és fél hónap alatt gyönyörűen megtanult oroszul, ám magyartudása egy időre passzívvá vált. A dél-oroszországi intermezzó mély nyomokat hagyhatott benne, mert még néhány hónap múlva is kis szobájában, az ágyon üldögélve az alábbi orosz nyelvű párbeszédet rögtönözte: – Dobrij gyeny. Moloko jeszty? – Nyet. – Maszlo jeszty? – Nyet. Mjaszo jeszty? – Nyet. – A sto jeszty? – Vodka.

Helsinki szelleme különben Moszkvában is kísértett. A Gorkij utcán Annával benéztem az új Inturiszt Szállóba, ahol a nemzetközi újságárusnál legnagyobb meglepetésemre szabadon lehetett kapni alig néhány napos Neue Zürcher Zeitungokat számonként hatvan kopek áron (vagyis hússzor annyit kóstált, mint egy szovjet napilap). Előttem moszkvaiak tolongtak az Amerika című, orosz nyelvű magazinért, amelyet – Helsinki ide, enyhülés oda – Pravdába csomagolva vittek ki a szálloda épületéből. Én pedig Annával együtt beültem a Nacional étterembe, és a Neue Zürcher mellé erőlevest és kijevi jércemellet rendeltem, mint boldog diákéveimben, ösztöndíjosztás napján.

Amikor a huszonkilences busz késő este begördült velem a Kurfürstendammra, szinte belevakultam a képtelen fényáradatba és a kirakatokból, a házak homlokzatáról rám ragyogó gazdagságra. Két nap múlva már fárasztott a jólét tolakodó látványa, és átmentem Keletre, hogy meglátogassam a barátaimat. Úgy éreztem, ennyi szolidaritást meg is érdemelnek ők, akik tőlem eltérően nyugdíjas korukig aligha fogják átlépni azt a határt, amelyen én most akár napjában többször is átkelhetek.

Szolidaritásra éppenséggel volt alkalom. Henne és Gundula a Prenzlauer Bergben rossz hírekkel fogadott. Kis ellenzéki csoportjukra néhány nappal azelőtt csapott le a Stasi, mintegy megbosszulandó első akciójukat. Bűnük az volt, hogy levélben tiltakoztak a Neues Deutschlandnál, miután a pártlap elmebetegnek bélyegezte Oskar Brüsewitz lelkészt, aki az NDK egyházpolitikája elleni tiltakozásul augusztus végén felgyújtotta magát, és belehalt égési sebeibe. S jóllehet a tiltakozó levél szövegét nem juttatták ki „nach drüben”, azaz odaátra, sorozatos házkutatásokkal, őrizetbe vételekkel és politikai perekkel fenyegették őket.

Nem voltak jobb hangulatban más barátaim sem. Thomas Brascht Wilhelm Pieck Strasse-i lakásában látogattam meg. Barátnőjével, Katharina Thalbachhal éppen azon töprengtek, mi vár rájuk a közeljövőben. Brasch, aki 1968-as politikai pere óta nem publikálhatott, nemrégiben kijuttatta Nyugat-Berlinbe könyve kéziratát, s a mű hamarosan napvilágot fog látni. Csakhogy épp az előző héten zárták ki hasonló okból Reiner Kunzét az NDK írószövetségéből. (Ezt a hírt különben még előző szombaton hallottam Budapesten a SZER magyar adásában, hétfőn délelőtt pedig már a corpus delictit, a Die wunderbaren Jahre című novelláskötetet is megpillanthattam egy nyugat-berlini könyvesbolt kirakatában.) No mármost, töprengett Thomas, ha Kunzét kizárják, akkor őt, aki politikailag büntetett előéletű, esetleg be is zárhatják. Egyébiránt melankolikus mosollyal kérdezte: – És milyen Nyugat-Berlin? (Sohasem járt még a Falon túl.) – Szép – mondtam óvatosan. – Mire megkönnyebbült sóhajjal válaszolt: – Csak ezt akartam hallani.

A Reiner Kunze-botránynak és a Prenzlauer Bergben végrehajtott rendőri akciónak látszólag ellentmondott a keletnémet kultúrpolitika kifejezetten nagyvonalú gesztusa, amellyel megengedték, hogy Wolf Biermann tizenkét évi tilalom után koncertkörútra utazhasson a Szövetségi Köztársaságba. Igaz, a meghívás balról jött, az IG-Metall szakszervezetétől, és valamelyes biztosítékot jelentett arra nézve, hogy a média nem fogja egyoldalúan kihasználni a bárd fellépését. Maga Biermann is szemlátomást azon volt, hogy gitárján ne feszítse túl a húrt. Koncertjein és interjúiban egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy az NDK-t tartja a „jobbik Németországnak”, és a szocializmust nem megdönteni, hanem megújítani szeretné. És egyáltalán nem takarékoskodott az NSZK-nak címzett bíráló megjegyzésekkel.

Mindez nem valamely körmönfont taktika volt, hanem Biermann lelkéből lelkedzett. Biermann valójában kommunista volt, hamburgi antifasiszta családi háttérrel, és serdülő korában meggyőződésből települt át a „jobbik Németországba”. Kissé naiv, múlt századi forradalmi pátoszt vegyített heinei szarkazmussal. Betiltása után dalai NDK-szerte magnószalagokon, majd kazettákon terjedtek, és több verssora szállóigévé vált. Nekem is megvolt néhány lemeze szalagon, próbáltam is otthon népszerűsíteni, de azt hiszem, rajtam kívül csak Demszky Gábort és Gelléri Andrást érdekelte. (Duczynska Ilona persze szabadon idézte-dúdolgatta a Stasi-balladát: „Emberileg együttérzek, / szegény béemes, tevéled, aki télben, sárban, fagyban / jársz az utcán énmiattam…”)

Az IG-Metall szakszervezete Kölnben tervezte a fő koncertet. Kissé túlfeszített útitervem miatt erről lekéstem, de nem a következményéről. Másnap Hans Hücking, dortmundi barátom halálsápadtan azzal a hírrel nyitott ajtót, hogy Biermannt az NDK hatóságai a kölni koncert miatt megfosztották állampolgárságától. Utólag úgy gondolom, hogy Honecker és elvtársai nem tartalmi okokból, hanem Biermann rendkívül zajos médiasikere miatti pánikban hozták ezt a döntést. Azt hitték, hogy a megfelelő szovjet vagy csehszlovák mintákat utánozva hasonló sikert érnek el. A fordítottja történt. Az eladdig passzív NDK-értelmiség megmozdult, és száznál többen tiltakoztak az „Ausbürgerung” ellen, ami önmagában is taszító voltán kívül erősen emlékeztetett a náci gyakorlatra.

Jómagam szinte transzszerűen az elemi felháborodás állapotába kerültem. Dortmundból Kölnbe utaztam, s ott újságíró házigazdám révén bejutottam Biermann első sajtóértekezletére, amelyen Heinrich Böll és Günther Wallraff is megjelent. A Hotel Gloriában tartott fölöttébb sűrű légkörű esemény után mindenki ott tolongott a mikrofonokkal és huzalokkal teli asztal körül. Két lépésre álltam a nap hősétől, de – ma már bevallhatom – nem mertem megszólítani. Nem tudhattam, hogy ama rengeteg mikrofonból melyik hová vinné a hangomat. (Közben barátaimat is féltettem: kétségbeesetten próbáltam telefonálni Kelet-Berlinbe barátaimnak, mert attól tartottam, hogy a tömeges tiltakozást megtorlás követi. Mi lehet most Hennével, Gundulával, Thomasszal és Katival? Mi történt Heiner Müllerrel és Klaus Schlesingerrel, akik elsők közt írták alá a tiltakozást?)

A Biermann-ügy végigkísért nyugati utam többi állomásán, Brüsszelben és Párizsban is. Lestem a német híreket, s hirtelen úgy éreztem, ehhez az üldözöttséghez, igen akár ehhez a kommunizmushoz is mély belső közöm van. Azután Németországba visszatérve megnéztem a kölni koncertről készült tévéfelvételt, és az megerősített a kiebrudalt iránti rajongó lelkesedésemben. Különösen az eredetileg Bérangertől átvett, de aktualizált és Rosa Luxemburg-idézettel felhevített dala tetszett, mely szerint az általa álmodott szép jövőben, többek között: „Besúgó többé meg nem él / kell is majd sok nyomorsegély. / Jósolni is be szép e bajt / így lesz ez majd, így lesz majd…” És persze tetszett maga az idézet, az októberi forradalom bírálata, amelyben Luxemburg hitet tett a sajtó-, a vélemény- és a gondolatszabadság mellett, és elvetette a pártdiktatúrát. A Biermann által, gitárpengetés közben, melodrámaszerűen idézett szöveggel, no és azzal a híres mondással, amely szerint „a szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága is”, a Vörös Rosa egyik szellemi előkészítője lett a Honecker-rendszer bukásának. Borzasztó fintora a történelemnek, hogy éppen a róla elnevezett utcán nyílt meg (az immár szabad) NDK első pornóboltja.

Egykori maoizmusom meglehetősen távoli emlékké vált, de németországi utam során többször is felidéződött. Az egyetem aulájában, baloldali könyvesboltokban és népes gyűléseken többször is találkoztam Kína-barát csoportokkal és brosúráikkal. Németországban több, egymással is hadakozó diákpárt hirdette a „Nagy Kormányos” eszméit. Az egyik csoport a Rote Fahne, a másik a Roter Morgen című lap körül tömörült. Az egyik Hua Kuo-fengre esküdött, a másik a „négyek bandájával” (vagyis az elnök özvegyének időközben letartóztatott híveivel) érzett együtt, az egyik támogatta, a másik támadta Pol Potot. A pekingi belső hatalmi harc ilyetén kivetülése a német viszonyokra már csak kuriózumként érdekelt.

Az akkori baloldali csoportok közül igazán mély szimpátiát csak Cohn-Bendit anarchistái, a spontik váltottak ki belőlem. És persze vonzónak és izgalmasnak találtam a ”68-as életforma-forradalom akkor még virulens maradványait, a különféle lakóközösségeket, kommunákat. Ezekben a hatalmas, régi polgárlakásokban szabadnak, a politikától is felszabadultnak éreztem magam, lemezeket hallgattam, nőket bámultam, borozgattam és egyszer-kétszer könnyebb kábítószerekre is ráfanyalodtam abban a reményben, hogy talán sikerül elfelejtenem ifjúkorom filozófiai alapigazságát, mely szerint a lét határozza meg a tudatot.

Hegyeshalomnál, december 6-án délelőtt úgy éreztem, mintha egy hatalmas vaskapu csapódna be mögöttem. Vittem szerény ajándékaimat, egy Dual lemezjátszót erősítő nélkül, egy huszonnégy darabból álló hongkongi evőeszközkészletet, néhány tábla csokoládét, kávét, teát, s talán más apróságokat. Újsággyűjteményemet és a Párizsban Albert Páltól kapott magyar és orosz emigráns könyveimet nyugati barátoknál hagytam, akik azután szép lassan becsempészték az országba.

Mintegy reszocializációképpen családommal egy hetet töltöttem a dobogókői pártüdülőben. Azért a pártüdülőben, mert Rimma a Kossuth Kiadónál dolgozott, én meg családtag voltam. Napokig semmi mást nem csináltam, csak ettem, ittam, olykor szánkóztattam a lányomat. Egy ilyen szánkózáskor szembetalálkoztam volt Gyorskocsi utcai kihallgatómmal. Egymásra néztünk, abban a pillanatban egyikünk se tudta, hogy kerül oda a másik. Én aztán rájöttem: Dobogókőn a BM is üdülőt tartott fenn.

Vacsora után a klubszobában színes készüléken televíziót lehetett nézni. A főtitkár című szovjet dokumentumfilmet adták Leonyid Brezsnyev hetvenedik születésnapja alkalmából. Azt hiszem, utána, talán a kettesen, valami jobbfajta nyugatnémet krimi következett. Elalvás előtt még mindig az ócska VEF rádión kerestem a németországi adókat. Éppen annál a hírnél kaptam el a Bayrische Rundfunkot, amely szerint Thomas Brasch kelet-berlini író és felesége, Katharina Thalbach színésznő úgy döntött, hogy áttelepülnek Nyugat-Berlinbe.

Abban a pillanatban merült fel bennem, hogy akár kint is maradhattam volna. Nem, nem bántam meg, hogy hazajöttem, de határozottan éreztem, hogy mostantól valamit kezdenem kell magammal, ha nem akarok belefásulni a sértett és el nem ismert tehetség pózába, és értelmes cselekvési lehetőséget akarok találni.

Egy hét múlva, december közepén a Vörösmarty téri ebédlőben meséltem el Kis Jánosnak kalandjaimat, többek között közös ismerőseinknél tett látogatásomat. Búcsúzóul némi ünnepélyességgel átnyújtott egy vékonyka füzetet. A fehér címlap alján ezt olvastam: Szamizdat, 1976. Egy hónappal később aláírtam a prágai Charta ’77 védelmében született magyar felhívást. Ez a nyilatkozat volt a demokratikus ellenzék születési bizonyítványa.

• Beszélő évek – 1976