Józsa Márta

Nyomtatóbarát változat

Az alábbiakban – Radó Péter hasonló témájú írásához hasonlóan és némileg arra hivatkozva – vázlatosan ismertetem azokat a romákkal kapcsolatos kérdéseket és válaszokat, amelyeknek tisztázására szerintem ma Magyarországon szükség van.

Ha valaki manapság Magyarországon a romákról beszél, többnyire eufemizmusokat alkalmaz, amivel gyakran jár együtt a fogalmi zavar is. Azokban a körökben, ahol szó esik róluk, sem szóban, sem írásban nemigen találkoztam senkivel, aki képes lett volna a nevén nevezni, pontosan milyen típusú problémát is jelentenek a romák a mai magyar társadalom számára. Mindaddig ugyanis, amíg két külön kategóriának tekintjük a romákat egyfelől, a többségi társadalmat a többi kisebbséggel együtt, vagyis mindenki mást másfelől, addig a magyarországi társadalom nem lesz képes kilépni a modernizáció előtti, kétségkívül kellemetlen és vitán felül anakronisztikus állapotából. Ennélfogva elkerülhetetlennek tűnik, hogy a magyarországi társadalomtudomány és politikatudomány párbeszédet kezdjen ez ügyben, mert ez a dolga.

A romák ma Magyarországon tudniillik éppúgy lehetnek célpontjai a szolidaritásnak, mint például a rasszizmusnak. Ebből persze nem az következik, hogy aki szolidáris, az rasszista, hanem az, hogy az alapelvek tisztázása nélkül csak érzelmi alapon lehet a romákhoz viszonyulni, ami viszont nagyon veszélyes. Az alapelvre csak úgy bukkanhatunk rá, ha sikerül megegyeznünk egyfajta minimumban: abban, hogy ami általában jár a polgároknak, az jár a romáknak is, ami általában tilos, az nekik is tilos és így tovább. Sokan azt gondolják, hogy ez evidencia, erről fölösleges beszélni. Nem így van.

Valójában ugyanis nem is annyira a romák integrációjáról kellene beszélnünk, hanem a magyarországi társadalom integritásáról. Arról, hogy vajon miként juthatunk el egy olyan állapotba, amelyben mindenki joggal és természetesen a társadalom tagjának érezheti magát. Túl ezen: a párbeszédhez nincs szükség arra, hogy átvágjuk azt a csomót, amely miatt eldönthetetlen, hogy az-e a cigány, aki annak vallja magát, vagy az, akit annak tekintenek. Elég hozzá annyit leszögezni, hogy ez egy olyan társadalom, ahol romák is élnek. Tehát nem az a kérdés, hogy kinek, mit és miért adjunk, hanem az, hogyan és mitől lesznek szabadok és egyenlőek a polgárok.

Azok a kísérletek, amelyek pillanatnyilag azzal kecsegtetnek, hogy segítségükkel megtalálhatjuk a választ, részint a polgárosodás harmadik jelszavából, a testvériségből, részint pedig a nemzetté válás ugyancsak polgári eszményéből indultak ki. Hasznosnak tartva és alkalmazva Radó Péter osztályozását, mely szerint mindazok, akik a romák problémáit orvosolni kívánják, vagy szociális, vagy multikulturális, vagy emberi jogi, vagy pedig nemzetiségi szempontból keresik a megoldást, fontosnak tűnik leszögezni: tény, hogy mindegyik irányzat hívei között találhatók romák és nem romák, ám az első kettő tipikusan többségi, a második kettő pedig tipikusan kisebbségi válasz a kérdésre. Az első kettőnek a szolidaritás a jelszava, a másik kettőnek pedig a nemzeti emancipáció.

Nézzük először a többségi hozzáállást! Mindmáig lámpással kell keresni az olyan magyar értelmiségit, aki látott már romákat közelről. A hetvenes évek elején indult szociológusok egy csoportja – Kemény István és köre, majd tanítványai – azóta is jószerével az egyetlen kivételt jelentik. Akkoriban a szegénység tényének kimondása közismerten ellenzéki üzenet is volt. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szegénység nem (és valószínűleg nem is volt) a romák privilégiuma. Már csak azért sem vezethetjük vissza a romák valamennyi életbevágóan fontos problémáját a szegénységre, mert a szegénység nem a bajok oka, hanem az okozata. Ha ugyanis sem a társadalomtudomány művelői, sem pedig a politika döntéshozói nem látják be azt, hogy a szegénységnek (és összes következményeinek, az alulképzettségtől a kriminalitásig) oka a romák gazdasági, oktatási, jogi diszkriminációja, továbbá hagyományos kirekesztettségük és marginalizálódásuk, akkor mindössze annyi történik, hogy kanonizálják a költséges, de reménytelen harcot az egyre fokozottabb mértékben újrateremtődő nyomor ellen. Fönnáll annak a veszélye, hogy azok, akik nem az esélyegyenlőség megteremtését, hanem a paternális gondoskodást részesítik előnyben, a romákat örök időkre beszorítják a rászorultak és magatehetetlenek számára fenntartott gettóba.

A multikulturálisok ezzel szemben meg sem próbálják lerombolni ennek a gettónak a falait, mert nem is látják őket. Álláspontjuk ideologikus: falak csak akkor vannak, ha látjuk őket. Ez a társadalomkép szükségtelennek tartja a társadalom jelenségeinek leírását és működési szabályainak kodifikálását, következésképpen nem a problémák kezelésére tesz javaslatot, hanem azok elviselésére. Van ellenben egy nagy haszna: divat lévén, ideológiája érzelmileg megérintheti a fiatalok egy részét, és konjunktúrát teremthet az előítéletek legalább verbális mellőzéséhez. És van egy nagy veszélye: divat lévén félő, hogy tényleges kutatások és cselekvési programok nélkül is sokan, köztük a döntéshozók is, abba a tévhitbe ringathatják magukat, hogy valóban történik valami.

Az európai nemzetek kialakulásának és emancipálódásának klasszikus modelljéhez jóval közelebb állnak azok a válaszok, amelyek az emberi és kisebbségi jogok biztosítását, illetve kiharcolását szorgalmazzák. A nehezen nélkülözhető polgárjogi aktivizmus éppúgy nemzetformáló tényező lehet, mint a nemzeti emancipációs, önrendelkező törekvések. Ugyanannak a folyamatnak a pragmatikus, illetve ideologikus oldalai, még akkor is, ha az előző bevallottan az amerikai fekete polgárjogi mozgalmak tapasztalatait akarja európaiasítani, míg az utóbbi a közép-európai nemzetfogalmak paneljeiből építkezik.

Ma Magyarországon talán a jogvédő mozgalmaknak van a legnagyobb értelmiségi – és a legkisebb anyagi – támogatottságuk. A jogvédők szinte kivétel nélkül civil szervezetek, az ombudsman intézményét leszámítva saját erejükre vannak utalva, nem ritkán szakértelem helyett aktivizmussal próbálnak küzdeni az egyenlőség jogi és politikai garanciáinak hiánya ellen. Bizonyos jelenségek ellen talán képesek sikeresen fellépni, egész társadalmi folyamatok ellen azonban már nem, és ennek nem az az egyetlen oka, hogy nincs elegendő tapasztalatuk és hiányzik az a cizellált jogrendszer, amelyre támaszkodhatnának. A jogvédelem korlátait talán könnyebben felismerjük, ha eszünkbe idézzük azt a vitát, amely az egyéni és kollektív jogok prioritásáról és egymással való szembenállásáról folyik. A jogvédelem lehetősége azon alapul, hogy egyéni jogsérelmi ügyekben precedenst teremt arra, hogy mit lehet tenni olyankor, ha hasonló egyéni jogsérelem történik. Ezek az eredmények látványosak és olykor igen nagy hatásúak lehetnek, de rendkívül lassan és csak nagyon áttételesen befolyásolják az olyan típusú problémák kezelését, mint például az iskolázottság hiánya vagy a szegregáció.

A kisebbségi autonómiát célzó csoportok válaszai a leginkább politikai természetűek, ennélfogva körükben többé-kevésbé jellemzően megtaláljuk az egyes politikai irányzatok elemeit. Vannak nacionalista és szeparatista törekvések, vannak olyanok, amelyek szocialisztikus eszméket vallanak és így tovább. Minthogy ők a legszervezettebbek, rajtuk keresztül viszonylag sok roma érhető el, ezért azok a politikusok, akik egyrészt népszerűségüket szeretnék növelni, másrészt minél több roma szavazatot szeretnének megszerezni, elsősorban ezekkel a csoportokkal igyekeznek felvenni a kapcsolatot. Másfelől a nagypolitika számára is ők a legkönnyebben hozzáférhetőek, valahányszor a hatalom bizonyítani szeretné – annak érdekében, hogy megfeleljen valamilyen vélt vagy valós kül-, olykor belpolitikai elvárásnak, például az Európai Unióhoz való csatlakozás ilyen jellegű, tehát az emberi jogok betartásával kapcsolatos feltételeinek –, hogy igenis van tárgyalópartnere a romák között. Minthogy azonban valójában nincsen tárgyalópartnere, hiszen a partnerviszony egyenlőséget feltételez legalább a szabályok tekintetében, a politikai erők az esélyegyenlőség megteremtése helyett szimulált partnerek konstruálásával próbálják kezelni a helyzetet. A politikai ígéretek és kapcsolatok következtében kialakult eszmei zavarnak és a különféle személyes lekötelezettségek hálózatának elsősorban az a veszélye, hogy a roma vezetők tudta nélkül és szándéka ellenére megvalósítja azt a többnyire hallgatólagos többségi célt, amely szerint a legkényelmesebb a romákat infantilizált állapotban tartani, és szigorúan felügyelni.

A fent említett különféle elméletek tehát arra a kérdésre igyekeztek válaszolni, hogy mi legyen a romákkal. Vannak azonban olyan válaszok is, amelyek a fentieknél jóval kétkedőbbek a tekintetben, hogy lehet-e egyáltalán a kérdést összességében kezelni. Ezek a pragmatikusnak mondható elgondolások arra próbálnak összpontosítani, hogy melyik az a terület, ahol a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban lehet tenni valamit. Az az egy-két nyilvános vita, amelyet a közelmúltban hallhattunk a romák helyzetével kapcsolatban, szinte kivétel nélkül mind az oktatásról folyt. Valószínű, ezek a viták hasznos fogódzót nyújtanak majd a probléma egészének megközelítéséhez is. Egyrészt azért, mert ma a romák az oktatásban találják szemben magukat a legnagyobb mértékű hátrányos megkülönböztetéssel, méreteiben talán csak a munkahelyi diszkrimináció hasonlítható ehhez. Minden olyan adat, amely a romák iskolázottságára vonatkozik, látványosan bizonyítja, hogy a közoktatás e tekintetben kudarcot vallott. Ha a roma gyereknek az oktatás végeredményét tekintve csak töredéke jut annak, amit a nem roma gyerek kap, akkor az azt jelenti, hogy valami miatt a roma gyerek hátrányban van. A kudarc tényéről senki sem vitatkozik, okáról viszont igen. Azok a különbségek, amelyekről az oktatási viták szólnak, nagyrészt onnan erednek, hogy többen többféleképpen látják a sikertelenség fő okát.

Az egyik hipotézis szerint a magyarázat a romák szociokulturális hátrányaiban és eltérő hagyományaiban rejlik. A roma gyerekek azért sikertelenek, mert nem szeretnek iskolába járni. Részint azért nem, mert szegények és nem tudják viselni az iskolába járás anyagi terheit, másrészt mert kultúrájuk tipikusan szegénység-kultúra, nem rendelkeznek tapasztalatokkal arra nézvést, hogy a tanulás mobilitást jelenthet. E felfogás kulcsszava általában az integráció, gyakran a másság, megoldásként pedig a gyerekek körülményein kíván változtatni. Tehát: a gyerek a körülményei miatt sikertelen, így két dolgot lehet tenni: vagy meg kell változtatni a közeget, ahol él – magyarán a családját és közösségét –, vagy pedig ki (sőt: fel!) kell emelni onnan.

Az előbbivel vitatkozó hipotézis szerint ha a roma gyerekek nem szeretnek iskolába járni és ott kudarcot vallanak, akkor annak az az oka, hogy az iskola rossz. A megoldás tehát az, hogy megtanítjuk az iskolát arra, mit kell tennie, hogy ott a roma gyerekek jól érezzék magukat úgy, hogy közben romák maradnak. Ennek számtalan feltétele van, többek között az, hogy a családok úgy érezzék, választhatnak a nekik megfelelő megoldások között. Nem arra a feltevésre épít, hogy a szülők nem akarják iskolába járatni a gyerekeiket, hanem arra, hogy a szülők jót akarnak a gyerekeknek. Tehát meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy igényeik szerinti tudást kapjanak, hiszen több évezredes tapasztalat, hogy a tudást leginkább az iskolában lehet megszerezni. E felfogás szerint a legfontosabb teendő a roma értelmiség megteremtése, leghatékonyabb eszköze pedig a roma nemzetiségi iskolahálózat kialakítása – ennek első és mindmáig egyetlen intézménye a még csak harmadáig kész pécsi Gandhi Gimnázium és kollégium. Az iskola alapítóinak szándéka szerint országszerte szükség van szakszerű pedagógiai programok szerint működő roma iskolák létrehozására. Egyrészt azért, mert a többi magyarországi kisebbséghez hasonlóan a romáknak is alkotmányos joguk van a nemzetiségi iskolahálózathoz. Másrészt azért, mert az elnyomorodott és gyakran önbecsülését vesztett közösségnek ez a későbbiekben kiképzendő roma értelmiség jelentheti a megkapaszkodás lehetőségét. Harmadrészt pedig azért, mert nem ismerünk olyan rendszert, amely gyorsabban és hatékonyabban tudná biztosítani a romák számára azt az eszköztárat, amely hozzásegítheti őket önazonosságuk vállalásához, mint ahogyan azt az iskolahálózat teszi.

Minden kisebbség esetében evidencia az, hogy a megtartó erő az iskola – miért ne lenne ez így a romáknál is? Valószínű, hogy e pillanatban a roma gyerekek jelentős részének a szülei nem igényelnék a nemzetiségi oktatást. A normális állapot azonban az lenne, ha biztosítanánk számukra a választás lehetőségét, hogy méltósággal dönthessenek egyik vagy másik oktatási rendszer mellett. Például ez lehet az egyik lehetséges válasz arra a kérdésre, hogy hogyan és mitől lesznek szabadok a polgárok.

• Roma-dosszié