Demszky Alma

Nyomtatóbarát változat

Még soha nem voltam beszélőn. Idén ősszel lett volna rá szükség, de sajnos két hónap alatt sem sikerült elintézni. Nem tudtunk eligazodni a büntetés-végrehajtás labirintusában. Bagót augusztus végén elvitték, először nem is lehetett tudni, melyik börtönbe, azt pedig szintén nem, hogy mikor szabadul. Telefonon felvilágosítást nem adnak, az elzártnak kell kapcsolattartói szelvényt küldenie. Az meg is jött egy-két héttel később, egy bolti blokknál nem sokkal nagyobb cédula. Felvilágosítás a kapcsolattartás formai lehetőségeiről, látogatásról, vagy bármi adat a fogvatartottról ezen sincs. Élettársa, anyja és testvérei az előállítás után még hetekkel később sem tudják, hogy Bagó mikor szabadul. Eltűnt. Nem tudni, hol van, mikor jön. Még hivatalos pártfogója is téves információt kap a börtönből szabadulásának időpontjáról. Egész délelőttöket telefonálunk, de telefonon persze nem adhatnak felvilágosítást. Beszélőt szeretnénk. Annyit tudunk meg, hogy az elzártnak kellene egy látogatási papírt küldenie, amit aláírva kell visszaküldeni. Ha a börtön engedélyezi a beszélőt, egyeztetés nélkül megad egy időpontot. A szabadulás idejéről is az elzártnak kell hozzátartozóit értesítenie, a börtön hivatalos tájékoztatást a családnak nem ad.

Persze, mindenkinek magának kell ügyeit intéznie. De ha az egész család írástudatlan, vagyis az sem tud írni, akinek az információt át kellene adni, és az sem olvasni, akinek ezt értelmeznie kellene, akkor nehéz ilyen életbevágó fontosságú tényeket megtudni, mint hogy mikor szabadul valaki a börtönből.

Nem, Bagó nem vert meg senkit, és nem is lopott semmit, nem azért ül. Írástudatlan emberrel levelez a hatóság, értesíti, hogy 30 000 Ft büntetést kell befizetnie kisebbrendű közúti szabálysértés miatt, vagy állattartás miatt abban az övezetben, ahol ezt egy önkormányzati rendelet tiltja. A szomszédságban sok háznál van ló, általában nem is egy. Jó néhány családnak, köztük Bagónak is, egyetlen közlekedési eszköze. Avval járnak a városban, Bagó fuvarozással keresi a kenyerét. Ő még szerencsésnek mondható, mert írástudatlan létére van hajtási engedélye lovas kocsira. Sokaknak nincsen, mert aki nem tud írni, nem tudja letenni a KRESZ-vizsgát. Őket a rendőrök, ha kedvük tartja, mindig megbüntethetik, ha jogosítvány nélkül hajtanak.

Bagó költöztet, sittet, szemetet hord, nem csak cigányoknak. Ha szerencséje van, egész házak bontását vállalhatja el. A városban és környékén minden „szemétbánya”, EU-s előírásnak megfelelően, bezárt. Bagó ezért az elhordott szemetet vagy a patakba, vagy valahova a földutakba, végső esetben saját udvarába hordja. Hogy nincs hova vinnie, csak illegális úton szabadulhat meg a szeméttől, azt fehér, középosztálybeli megrendelői is tudják. Ezért fizetnek neki. Bagó udvara viszont úgy néz ki, mint egy valódi szemétdomb, amiért már többször megvonta az önkormányzat élettársától a szociális segélyt. Meleg nyári napokon igencsak megmozdul az ember gyomra a bűztől és a legyektől, melyek ellepik az udvart. Szemét mellett van ott ételmaradék a kutyáknak, természetesen a környék kukáiból, meg lótrágya, ha éppen nincs hova elhordani.

Mindennek ellenére hasonló életkörülmények közt élő szomszédainál nincs ilyen állapotban az udvar és a ház. Vannak nála igényesebb családok, akik folyóvíz nélkül is kényesen ügyelnek a tisztaságra. Leginkább az asszonyokon múlik a tisztaság, a rend, a családi élet kézben tartása. Bagó élettársa alkoholista, nem tartja rendben a házat. Bagó felesége meghalt, amikor évekkel ezelőtt testi sértés miatt börtönben volt. Gyerekeit nevelőcsaládhoz adták, ahol szabadulása után nem látták szívesen, az évek során megszakadt velük a kapcsolat. Ennek ellenére börtönből küldött levelében jelenlegi élettársától gyerekeik felől érdeklődik, mert a közösségben szégyen, ha valakinek nincs gyereke.

Az olykor heti többszöri, rendszerint 30 000 Ft-os büntetések érdekes módon nem az illegális szemétlerakás, hanem például a lovas kocsi kerekének elkopott profilja vagy lovas kocsin hátul utazó személy miatt érkeznek. Jártunk a rendőrségen is, pontosan utánanéztünk a KÖHÉM-rendeletnek, mely szabályozza a lovas kocsi technikai előírásait. Sem a kerékről, sem az utazó személyekről nincs benne szó. Egyik alkalommal pont mi voltunk azok a személyek, akik állítólag illegálisan utaztunk a lovas kocsi platóján. Bagó vitt minket haza, mert az autónk lerobbant. Hívtuk, és mint mindig, rögtön jött segíteni. Távol lakunk a várostól, nincs oda tömegközlekedés. Az intézkedő rendőrt szembesítettük avval, hogy tudomásunk szerint nincs benne a rendeletben, hogy ne lenne szabad a lovas kocsin hátul utazni. Jelölje meg a jogszabályt, amelyet Bagó megsértett. A rendőr válasza ez volt: Leszarom!

A fizetési felszólításban már csak „közúti szabályok kisebb fokú megsértése” áll, az eset nincs leírva. Lehetetlen kibogozni, hogy éppen melyik 30 000 Ft-os büntetésről van szó, éppúgy, mint megtudni a fogvatartott hollétét, felhalmozódott büntetései­nek összegét. Lehet kérni a büntetés közmunkára való átváltoztatását, de csak az eljárás elején, 14 napon belül. Jár is Bagó majdnem minden hétvégén „kényszermunkára”. Ha az írástudatlan Bagó nem tartja a 14 napos időkorlátot, mert éppen nincs, aki megírja a kérvényt, vagy mert alkoholista élettársa nem adta át a levelet, vagy a kutya ette meg, vagy kiesik a lovas kocsiból, akkor az eljárás későbbi szakaszában a közmunka átváltására már nincsen mód. A fizetési felszólítás után érkezik egy értesítés, hogy az „adók módjára történő behajtás” sikertelen volt.

Mikor Bagó engem kért meg papírügyei bonyolítására, először én sem gyanakodtam, hogy mit takar ez a megfogalmazás. Rendben, nem sikerült behajtani, gondoltuk, az ügy le van zárva. Az fel sem merült bennünk, hogy a következő értesítés már a börtönben való megjelenés időpontját írja elő. 30 000 Ft, az 30 nap börtönt jelent. Napi egyezer forint. Az adófizetőknek napi hétezer forintba kerül.

Persze Bagó is adott már alkalmat jogos közúti büntetésre, főleg enyhén ittas lovaskocsi-hajtás miatt. A rendőrségen ismerik, mint a rossz pénzt. Több száz ügye van. De még a rendőrök felvilágosítása szerint is általában csak enyhén ittas állapotban kapták el, lopni nem szokott. Rendszeres jövedelme az a 28 ezer forint segély, amit élettársa kap. Jönnek hozzá fuvardíjak, de az nem megbízható. Ha lesántul a lova, jeges az út, vagy általában télen, ha nincsenek építkezések, ez az egyetlen jövedelmük. Édesanyja, amennyire tudja, segíti. De neki is van négy másik felnőtt, szintén mélyszegénységben élő gyereke, 16 unokája, négy dédunokája. A testvérek úgyis már féltékenyek Bagóra, mert édesanyjuk több arany nyakláncát eladta, hogy kiváltsa a börtönből. Meg sem merte mondani a gyerekeinek. Több lánca már nincsen, az őszi elzárást nem tudta megakadályozni.

Sokan hibáztatják Bagót: Miért nem írja fel az eljárások iratszámát, miért nem tartja számon, hogy melyik büntetést dolgozta le, hogy mikor nem írták alá megjelenését a közmunkán, miért iszik akár egy kortyot is, ha hajt. Próbálja nevelni a hivatalos pártfogója is, rokonai is. Sok miért. Persze, lehetne máshogyan is.

De tényleg lehetne? Én sem ismerem ki magam a büntetései között. Persze, az ő dolga, neki kellene több energiát belefektetni, hogy megússza börtön nélkül. De írni nem tud. A leveleket fel sem bontja; minek. Múltkor kértem egy tollat, hogy ne kelljen hazavinni a leveleket, gondoltam, gyorsan megírom helyben a közmunka-kérelmeket, nehogy leteljen a 14 napos határidő. Kinevettek. „Te sem vagy egy lángész, tollat kérni egy írástudatlan házában!” Igaz. Bele sem tudunk gondolni, nehéz belehelyezni magunkat a másik ember helyébe – főleg egy olyan emberébe, aki egy másik világban, másik „évszázadban” él.

A dolgok jönnek, történnek, sorsszerűen. Nincs rá befolyásuk, ki tudja, mit hoz a holnap. Azt meg is kell érni. „Ki tudja, hol leszek én akkor?” – szokta Bagó mondani. Nem érdemes nyáron szénát gyűjteni a lovaknak, mert ki tudja, meglesznek-e még télen, vagy a gazdájuk nem lesz-e éppen börtönben. Ha pedig egyik sem következik be, akkor elkunyerálja a szomszéd, mert adni még mindig kötelesség, akkor is, ha felbomlónak élik meg a közösséget.

A 80-as évek közepén e közösségbe költözött egy angol antropológus, Michael Stewart, megtanult magyarul, cigányul. Velük élt másfél évig, pontosan leírta szokásaikat. Könyve Daltestvérek címen jelent meg. Az őáltala rajzolt világhoz képest sokat kopott a szokások, rítusok ereje, az összetartozás érzése. Nincs már öregek tanácsa, lassan eltűnik a kalap, kötény, pipa. De még beszélik a nyelvet, sok családban a gyerekek másárót, lovárit tanulnak meg először. Persze, nem mindenki adja tovább a nyelvet, de a többség igen. Érték még a nyelv, a nagymamák haragszanak, ha unokáik nem beszélik. Megmaradtak a lovak, több szempontból is lényeges közösségformáló erőként.

Sok szerepe van a lovaknak a közösség mindennapjaiban, mi is a lovak kapcsán csöppentünk bele, az volt az összekötő kapocs. Bagót is úgy ismertük meg, hogy feljött hozzánk a környék egyetlen öreg kovácsával fogni a ló lábát patkolás alatt. Pár héttel később elmentünk hozzá, mert a gyerekek szerették volna megnézni a csacsiját. Elvitt minket kocsikázni a városba, persze üzletelni is akart velünk rögtön, vegyük meg a kocsiját, cseréljünk vele lovat. A gyerekeknek nagyon tetszett, sok állat, néznivaló érdekesség. Be-be néztünk hozzá, Bagó meg feljött hozzánk segíteni legelőt irtani, vagy amit éppen kellett. Lassan kialakult egy barátság, sokszor ő volt az egyetlen, akit akár éjjel is fel lehet hívni segítséget kérni, ha bármi gond van. Sokat tanultunk tőle, lovakról, kocsizásról, embe­rekről.

Nem csak a közösséget, az egyes ember mindennapjait is a lovak és egyéb háziállatok határozzák meg a szomszédságban. Strukturálja a napokat, van, aki vár, van kiért hajnalban felkelni, vizet hozni az utcai kútból, itatni, etetni, ganajozni kell. „Én már úgy szok­tam meg, jószág nélkül nem is tudnék meglenni!” – hallani gyakran. Az állatok gondozása alapvetően meghatározza a napirendet, nem lehet egész nap az ágyban maradni. Továbbá közlekedési eszköz, a szomszédos falvakba is lovas kocsin jutnak el a rokonokhoz. Bagó esetében bevételi forrás is, a fuvarozás által, de ez inkább kivételnek számít.

Nemcsak Bagó kap olykor heti többszöri 30 000 forintos büntetést, gyakran az állattartás miatt, hanem a szomszédság is. A negyedben egy önkormányzati rendelet alapján tilos az állattartás. Bár kinézetre ugyan inkább falusias nyomornegyed, mint belvárosi negyed, földutakkal, nyomós kúttal, üres, gazos telkekkel, hiányos közvilágítással. A családok közül egyre-másra hagynak fel a lótartással, nagy szívfájdalommal adják el lovaikat, kocsijukat. Egy egész hagyo­mányt tesz tönkre ez a rendelkezés. „Nem adtam volna el semmiért se, olyan jó hámos volt, de kénytelen voltam. Nem engedik.”

Nemcsak az egyes lótartó, hanem az egész közösség életére is nagy befolyással van a lótartás. Van közös téma, gond, probléma, amit meg lehet beszélni az utcákon.

Státusszimbólum, állandó csere tárgya. Alapvetően lókupecek, nem tenyésztők. Pár hétnél tovább nem marad a ló egy helyen. Állandó cserebere folyik, mind a közösségen belül, helyben, mind pedig távolabbi lóvásárokon. A közösség szegény, ezért lovat készpénzért eladni ritkán lehet. Általában „szőrbe szőrt” – egy az egyben – vagy „toldással”, ráfizetéssel cserélnek. Sokszor persze a toldást sem tudják kifizetni a kialkudott határidőn belül, ezért a tartozások átláthatatlan szövedéke, egész láncolatok, körök alakulnak ki. Bagó tartozik Bandinak, aki tartozik Józsinak, aki tartozik... Ezért egyik sem tudja megadni, neki is tartoznak. Aztán vagy valahogy mégis megadják, vagy visszaadják a lovat, vagy, még gyakrabban, egy másik cserénél beszámítják az előző tartozást: Te tartozol nekem 30 000-rel, ezért én nem fizetem ki neked most a toldást erre a lóra. A lovak értékének megbecsüléséhez sok tapasztalat kell, de persze van benne jócskán szerencsejáték is. Egyszer az egyik nyer az üzleten, máskor a másik.

Ha mesélünk, sokszor nem értik, mire jó ez a sok csere, ha csak egymást közt működik, nem jut be kívülről pénz a rendszerbe. Ez csak részben igaz, mert az ismertebb kupecoknál néha magyarok is vásárolnak, tehát jön be pénz kívülről is. Vannak családok, akik kisebb vagyonra tettek szert – állítólag a lovakból. Általában azért kiderül, hogy volt ott más forrás is: szocpolos házépítés, lányok futtatása, egyebek. Pontosan semmit sem lehet megtudni.

Másrészt a közösségen belüli cseréknek van egyfajta ősi „bank” szerepe is. Mikor Bagó kijön a börtönből, és nincs egy lova sem, nem tud fuvarozni, vesz egy lovat hitelbe. Adnak neki, bár nem áll jó adós hírében. Valahogy általában azért kifizeti, de van sok konfliktus, veszekedés, mert késve adja meg a pénzt. A cserék gyakran családon belül is zajlanak, itt is okozva veszekedéseket. Ha nem tudják megadni a tartozást, egy újabb cserénél beszámítják az adósságot. Nemcsak Bagó, más is kap hitelbe, akinek szüksége van rá. Segít a közösség, akkor is, ha ezt nem segítségként élik meg. A lovak a közösség közös tőkéje, melyből hol az egyik, hol a másik család kap jutalékot. Hogy ki mennyit, ez persze az egyén rátermettségétől és szerencséjétől is függ.

A lovakhoz és a nyelvhez való viszonyban mérhető le leginkább az egyes családok, személyek hagyománytisztelete. A fiatalabb generáció tagjai közül persze már sokan nem beszélik a nyelvet, nem tartanak lovat. De mindkettő természetessége még megvan. Akkor is szeretnek beszélni a lovakról, ha nekik nincsen, a családban máshol vagy a szomszédnak azért van, kicsit mindenki ért hozzá. Velünk mint idegenekkel is megvan rögtön a közös téma. Azok is megállítanak az utcán, felkéredzkednek a lovas kocsira, akiket előzőleg még nem ismertünk. A másik természetesség a nyelv megőrzése. Aki nem beszéli, az is érti egy kicsit, és van egy kis sajnálkozás a kijelentésében: „sajnos nem beszélem”. A hagyományok kopását a közösség tagjai is megélik. A 30-nál idősebbek már úgy beszélnek a múltról és a szokásokról, mint egy eltűnt világról. Nincs összetartozás, nincsenek közös mesék, hajnalig tartó mesemondás, szétesik a közösség, mindenki mindenki ellensége. „Ha csak egyszer elkerülnék ebből az utcából!” – ez általános óhaj.

Külső szemlélő ennek ellenére még sok elemét megtalálja a Stuart Misi által leírt világnak. Ha szidják is egymást, mindenki rögtön tudja reggel, ki halt meg az éjjel. Az egész környék elmegy a „virrasztalásra”, majd a temetésre. Szomszédok is meglátogatják egymást a kórházban, tudják egymás ügyes-bajos dolgait. Nem idegenként élnek egymás mellett, hanem egy közösség tagjaiként. A város többi része általában kihalt, főleg záróra után. Ebben a negyedben viszont mindig vannak az utcán, a felnőttek kártyáznak, beszélgetnek, az asszonyok székeken, dobozokon ülnek a ház előtt. Hajat vágnak az utcán, pénzért is, kutyaviadalok nagy nézőközönséget vonzanak. Este a szemétből rakott tűz mellett beszélgetnek. Mindig történik valami, még hűvös időben sem kihalt az utca. A magyarlakta negyedekben nem tudják, ki betegedett meg, ki halt meg, nincs utcai közvélemény.

Általában nem olyan szemetesek a porták, mint Bagóé. Sőt, a legtöbb teljesen tiszta, bár folyóvíz sok helyen nincsen. A szegénység, kulturális és egészségügyi depriváció viszont általános. Minden családban jelen van az írástudatlanság, nemcsak a nagyszülők generációjánál, még a tizenéves, iskolát éppen elvégzett fiatalok között is sokan vannak. A 8 osztályt elvégzett, írni-olvasni funkcionálisan tudók a környék értelmiségének számítanak.

A kulturális szegénység újratermelődését nemcsak a családi háttér, de az iskoláztatás is elősegíti. A negyedhez legközelebb álló iskola a „8-as iskola”. Kérdésre, hogy hova kerül majd a gyerek szeptemberben, vagy hova jár már, gyakori a válasz, hogy a 8-asba. Sokszor a szülők is oda jártak. Hogy az egy kisegítő iskola, ahol sokszor még írni sem tanulnak meg az egészséges gyerekek, avval sokan nincsenek tisztában. Szerencsére találkozni lehet olyan családokkal is, akik harcolnak azért, hogy ne tehessék gyerekeiket a kisegítő iskolába.

Van egy másik közeli általános iskola, eddig sokan oda jártak. Befogadó szellemű iskola volt, integrált nevelési programmal. Szeptembertől pont ezt az általános iskolát adta át az önkormányzat a katolikus egyháznak. Nem körzeti iskola többé, megválogathatja, kiket szeretne felvenni. Meghirdetett felvételi szempont a katolikus óvoda látogatása, katolikus családi nevelés, plébánosi ajánlás. Csupa olyan szempont, melyeknek a cigány családok nem fognak tudni eleget tenni. Pedig él a közösségen belül egy mély, archaikus vallásosság, Istenbe, sorsba vetett hit. Az iskola ezentúl hivatalosan is azt mondhatja, hogy Te nem vagy hozzánk való, nem veszünk fel. Hova kerülnek majd a körzet cigány gyerekei? Még többen járnak majd a kisegítőbe?

Az eddig cigány gyerekeket is befogadó iskola nem felmenő rendszerben lett katolikus. A felső osztályos, amúgy is problémás tanulóknak is kötelező a napi 6 imádság, közös misék, heti két hittanóra. A viselkedési szabályok megszorítása miatt már számos eltanácsolás történt. Persze nem etnikai alapon. De vajon kik azok a felsősök, akik nem férnek bele ebbe a máról holnapra bevezetett, ideologikus rendszerbe? Hittan, áhítat, mise, ez szerepel a fenntartó új programjában. Arról egy szó sem esik benne, hogy ez az iskola eddig egy szociálisan és etnikailag igen problémás körzetet ellátó iskola volt, és e problémákat hogyan szándékozik kezelni a fenntartó. Mi a programja, hogyan szeretné az együttélést megvalósítani az isteni szeretet jegyé­ben? A katolikus egyház, ha komolyan venné krisztusi küldetését, pont ezeknek a gyerekeknek a szociális és kulturális felemelését kellene céljául kitűznie. Sajnos szülőként, oktatáskutatóként nem találok az együttélésre utaló jeleket az iskola új programjában. Megalapozott a gyanúm, hogy azért, mert nincs is meg az együttélés szándéka. Nem velük tervezik a jövőt, hanem nélkülük. Az iskola plébánosa ki is mondta: „Ezek az iskolák ki szoktak fehéredni!”

Önmagukért beszélő szavak. Nincs mit értelmezni, analizálni. Beszélnek a tények magukért, nem csak beszélnek, kiáltanak, ordítanak. Csak hallgatni kellene, és odanézni, ahova kell. Látni, hogy hány család fagyott volna meg a télen, ha nem lopnák az áramot a fűtéshez. Egy-két helyiségben kucorog az egész népes család, egy nagy ágyon alszik mindenki. Mesekönyvet, ceruzát, papírt iskolakezdésig nem látnak a gyerekek, legfeljebb az óvodában. Aztán iskolaéretlenség miatt bekerülnek a kisegítőbe. Rossz egészségi állapotok, rossz fogak, majdnem minden családban van sérült gyerek. Alacsony születési súlyok, oxigénhiányos újszülöttek, vágható cigarettafüst a család egyetlen helyiségében. És semmilyen arra utaló jel, hogy bárki vagy bármilyen intézmény kísérletet tenne az ördögi körök megszakítására, az újratermelődés csökkentésére.

Jó lenne, ha legalább beszélő viszonyba kerülnénk egymással. Munkahelyemen kollégáim rosszallóan néznek rám, különcnek tekintenek, amiért bejárásom van egy általuk veszélyesnek, bűnösnek vélt, de teljes mértékben ismeretlen világba. Be nem tennék a lábukat a város leírt negyedeibe. „Mit kerestél te Gyöngyöspatán?!” – szögezték nekem az értetlen kérdést, miután megláttak a tv tudósításában. Él egy bizonyos kép, összerakva saját rossz tapasztalatokból, hallomásból, gyerekek osztálytársairól. Persze, vannak ennek a képnek valós gyökerei, van drog, lopás, agresszió. Vannak betörések, kiürített kiskertek. Ennek ellenére engem, minket a családommal, még soha semmilyen atrocitás nem ért. Nem csak azért, mert sokan már ismernek odaát, a patak túlsó oldalán. Eleinte nem ismertek, besétáltunk egyszerűen abba a részbe, ahová fehér ember állítólag a lábát sem teheti be bántódás nélkül. Nem bántottak, soha nem éreztem magam fenyegetve. Ismeretlenül is lovas kocsival húztak ki a sárból, amikor csecsemővel az autóban elakadtam a határban. Több láncot széttépett a ló miattam, nem sajnálták a sokórás fáradozást.

Ami az egész történetben engem a leginkább megfogott, az nem a szegénység szörnyűségeinek és szépségeinek megtapasztalása, mert azt bárhol olvashatjuk, nézhetjük, hallhatjuk. Ami megdöbbentő, az az előítéletek, a teljes elzárkózás, az ismeretek teljes hiánya az egyik oldalon, és ennek ellenére a nyitottság, bizalmasság a másik oldalon. Meglepően könnyű volt ismeretségeket, barátságokat kötni, családtagként bekerülni ebbe a másik világba. Nem fogadtak bizalmatlanul, nem csodálkoztak, hogy mit akartunk tőlük. Igazából nem is akartunk semmit. Így alakult, bekerültünk, egyszerűen azért, mert sok szempontból ez a legszínesebb része a városnak, mert könnyű volt ismerkedni. Könnyű volt beszélő viszonyt kialakítani, ami a kisvárosi társadalom egyéb szegmenseiről nem feltétlenül mondható el.

A szöveg rövidített változata elhangzott a Hovatovább Fesztivál irodalmi estjén.

• Roma-dosszié

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges