Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Esterházy Péter első könyvét nyilvánvalóan nem lehet újraolvasni a szerző későbbi műveiről való tudás nélkül. Hermeneutikai közhely persze, hogy egyetlen művet sem lehet ártatlanul olvasni, minden befogadás, akarva-akaratlanul, tudatában van a korábbi befogadásoknak, de jelentős művészek esetében még fokozottabban igaz, hogy a későbbi művek, éppen mert jelentősek, jelentősen átírják a koraiakat. Ekkor úgy olvassuk (hallgatjuk, nézzük) a korai alkotásokat, mintha azok valamilyen módon már megjósolnák az utánuk következőket, a „zsengék” előfutáraivá válnak a későbbi, jelentősebb műveknek, így hajlamosak rá, hogy elveszítsék egykori ártatlanságukat, művészi önállóságuk veszélybe kerül, e művek némileg a dokumentumhoz kerülnek közel. Vagy pedig, a későbbi művek fényében, az értékük megnő, minden egykori véletlenszerűség és esetlegesség most jóserejű, tudatos döntésnek látszik. Életmű épül magyarán, de ezt csak később tudatosíthatja a befogadó. Esterházy-könyvében Kulcsár Szabó Ernő ezt így fogalmazta meg: „Annak ellenére tehát, hogy a »kortárs« befogadás értelmezési modelljei bizonyosan elhalványulnak a 90-es évek nézetében, nem arról van szó, mintha a mostani jelen »jobban« vagy a képzelt szerzői invencióknak (sic! – gyanítom, ez sajtóhiba, és intenciót kell olvasni) »inkább eleget téve« olvashatná Esterházy novelláit. Némi egyszerűsítéssel: azért alakul ki velük szükségszerűen újfajta párbeszéd a befogadásban, mert a szövegek létéhez tartozik hozzá a tény, hogy – noha szövegekként önmagukkal azonosak maradnak – ma nem ugyanabban a hatástörténeti valóságban, nem ugyanabban az irodalmi környezetben szólalnak meg, mint a hetvenes években.” (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996, 12. o.) Egy példával könnyen megvilágítható ez. Az első Esterházy-könyvben Pinta megjegyzi: „te, ez iszkol.” Van-e manapság olyan irodalmár, aki képes lenne úgy olvasni e mondatot, hogy vele egyidejűleg ne jutna eszébe az érett Esterházy egyik legjelentősebb írása, amely A próza iszkolása címet viseli? Holott. És mégis. A kudarc biztos tudatában most mégis megkísérlem mintegy (többé-kevésbé) önállóan, a szerző későbbi művészetét (nagyjából) figyelmen kívül hagyva elolvasni Esterházy első kötetét.

A fiatal Esterházy művészetét (értve ezalatt a Termelési-regénnyel záruló korszakot) Georg Wilhelm Friedrich Hegel elemezte a legmélyebben a berlini egyetemen 1830-ban tartott esztétikai előadásaiban. E furcsaság azért lehetséges, mert Hegel legfőbb gondolata szerint a modern, vagy ahogy ő nevezi, a romantikus korszakban a művészet véget ért, ami – Márkus György elemzése alapján – azt jelenti, hogy a „művészet immár teljesen és pusztán művészetté válik”. (Márkus György: Metafizika – mi végre? Osiris, 1998, 205. o.) Felfogásomban az úgynevezett posztmodern nem más, mint über-romantika, a posztmodern korszak a művészet végének legeslegvége. Nos tehát Hegel a romantikus humorról szólva megállapítja: „A humorban a művész önmagát mutatja be partikuláris, valamint mélyebb oldalairól, így itt lényegileg ennek a személyiségnek szellemi értékéről van szó.” Továbbá: „A humor nem azt a feladatot állítja maga elé, hogy valamely tartalmat lényeges természete szerint kibontakoztasson és kialakítson, s hogy ennek során e tartalmat művészileg tagolja és lekerekítse. Itt maga a művész az, aki az anyagba belép, ezért a humor legfőbb tevékenysége abban áll, hogy mindazt, ami objektívvé akar válni, mindazt, ami a valóság szilárd alakját óhajtja magára ölteni, vagy úgy látszik, hogy a külvilágban ilyen alakot öltött, szubjektív ötletek, gondolatsziporkák, meglepő felfogásmódok erejével magában felbomlassza, feloldja. Ezáltal az adott objektív tartalom minden önállósága és az alak önmagában szilárd, a tárgy által adott összefüggése megsemmisül; az ábrázolás már nem egyéb, mint játék a tárgyakkal, a téma kibillentése és visszájára fordítása, szubjektív megnyilatkozások, nézetek és magatartások szabad csapongása, csűrése-csavarása, aminek során a szerző önmagát éppúgy kiszolgáltatja, mint tárgyait.” Ez nem hangzik túlságosan hízelgően. Ámde: „Az igazi humorhoz, amely mindezektől a hibáktól és torzulásoktól távol akar maradni, ennélfogva hozzátartozik a szellem igazi mélysége és gazdagsága, amikor a költő valóban kifejezően emeli ki a csak szubjektív módon látszattal bírót, és az esetlegességekből, a puszta ötletből elővillantja azt, ami szubsztanciális.” (Esztétika. Rövidített változat. Fordította Tandori Dezső. Gondolat, 1979, 237–238. o. )

Esterházy első könyve éppen a szubjektív önkényességgel hívja (és hívta) fel magára a figyelmet. A szöveg már az első lapon megteremti a maga törvényeit, az esetlegességeket lényegivé változtatva. „Fancsikóékat először 1951-ben találtam ki. Egy szék a fal felé fordult. A karfán a fehér festék fölrepedezett, mintha megsértődött volna. Álltam a széken, és három szót selypegtem a világnak: fancsikó, kalokagatijja, pinta. A három szó, mint három üveggolyó elgurult, s a felnőttek, ha volt idejük, mosolyogtak. Pedig én azt hiszem, hogy ezek a történetek már akkor bent voltak a szép üveggolyókban.” (Kiemelés az eredetiben.) E három szó kimondása világteremtő gesztus. Nincs immár valóság, a nyelv teremti meg az irodalom valóságát, és ezzel az úgynevezett valóságot is, hiszen innentől nincs más valóság, csak a megnevezett fikció valósága. A három szó közül kettő a két főhős neve, egyben a könyv, vagyis a világ címe. A harmadik, a kalokagathia, a klasszikus görög szépségeszmény szava, amely fogalom szerint szépség és igazság (jóság) egy. A művészet végének korában a klasszikus eszmény fogalma gyermeki gügyögéssé válik, olyan rejtjellé, amelyet immár nem vagyunk képesek megfejteni, de megfejtésének vágya elpusztíthatatlan.
A könyv eszménye mégis a kalokagathia, de immár a magasabb rendű humor tárgyaként, mintegy a jelentését kifordítva, mint halandzsa, mint szófacsarás. A három üveggolyóvá változott szó megint e magasabb rendű humor terméke, szubsztanciálissá teszi az esetlegest, a gyerekjátékból valóságteremtő objektumot alkot. Egyben azt is jelenti ez, hogy a tárgyi világ is szavakból áll, minden szó tárgyiasul, és minden tárgya mondhatni szóvá, üveggolyóvá fagy. A nyelvet, mint üveggolyót megkapod, mondhatnánk frivolan. A tárgy csak szóként működik. Jó példa lehet erre a világteremtésre a (fátyol) című szövegrészben szereplő leírás. „A kiskölyök előtt fehér bőrű asztal áll, rajta vizespohár és egy könyv. A vizespohárként használt mustárospohár mellett nagyalakú, vékony testű könyv fekszik. A kiskölyök a fekete borítású könyvet nézi. Egy becsukott, nagyalakú, fekete könyv érinti az abrosszal leborított oltárt, mely előtt a kisfiú áll...” Azt gondolhatjuk ekkor, hogy egyetlen könyvről (és egyetlen pohárról) van szó, amely egyre több jelzőt, mondatbővítményt kapott, de ettől még nem változott a száma. Pár mondattal később kiderül, hogy ez tévedés. „A kiskölyök egymás mellé teszi a vizespoharat, a mustárospoharat, a könyvet, a nagyalakú könyvet, a fekete, csukott könyvet és a fekete borítású, vékony testű könyvet…” Ha jól számolom, most két pohár és (legalább) négy könyv van az asztalon. Semmi más nem történt, mint hogy a nyelvi játékban a jelzők számával egyenes arányban nőtt a könyvek száma is. A grammatika demiurgosza színre lép. És ebben a humor által szervezett formálásban, hiszen a principium stilisationis lényeg nélküli dolgokat változtat szubsztanciálissá, nem értelmes az a kérdés, hogy akkor most hány könyv is van voltaképpen az asztalon? Miként az is irreleváns, hogy Fancsikó és Pinta a narrátor énjének két kivetülése/kivetítése, vagy pedig pusztán nevekről van szó. Ha nevek, akkor személyek is. Így elesik az úgynevezett jellemábrázolás, jellemfestés követelménye. (Ezért zavaró némileg, hogy az apa alakjának van neve, Dezsőnek hívják ugyanis. Hogy a későbbi művek ismeretében ez erősen kontextuális – Tandori, Kosztolányi, hogy csak a legnyilvánvalóbb összefüggéseket említsem – az más[?] kérdés.)

A történetmondás is nyelvi kérdés lesz. Az (egy tojás) című darabban Pinta azt javasolja: „azé legyen a maradék tojás, aki a szomorúbb történetet mondja. Én erre fölnevettem, apám pedig lehajtotta a fejét. Én kezdtem, s meséltem egy férfiról, aki elhagyta a feleségét [ne feledjük, ez a Fancsikó és Pinta úgynevezett cselekménye!], közben jelentőseket pillogtam édesapámra. – Te jössz. – De mielőtt apám azt mondta volna, hogy »Szeretlek benneteket«, s ezzel a történettel [kiemelés az eredetiben!] megnyerte volna a versenyünket…” A „szeretlek benneteket” mondat mintegy beszédaktus lenne itt, vagyis bár egyáltalán nincs cselekménye, mégis történet Esterházy új esztétikájában, ami, Wittgenstein alapján, etika is egyben – lásd még kalokagathia. Nincs történet, csak kimondott tettek, tetté vált szavak. E gondolat párja az apa és az anya közti beszélgetés: „Arról beszélek, hogy miképpen lehet a szeretetünket valósággá tenni, létezővé varázsolni. Kellenek-e egyáltalán, s ha igen, milyen eszközök kellenek ehhez. A gyakorlat oldaláról: hogyan mutatom meg a szeretetemet? – Az életeddel” – válaszolja az anya (ami egyébként majdnem szó szerinti idézet Wittgensteintől). Nagyon jellemző erre a radikális nyelvközpontú világábrázolásra, hogy amikor Fancsikó és Pinta ravatalra teszik az édesanyát, akkor Fancsikó „anyám legkedvesebb mondatait gyűjtötte össze a levegőből, és fektette anyám vékony teste mellé”. Gyönyörű, sokértelmű gesztus, az egyik legemlékezetesebb a könyvben: ha egy ember meghal, a nyelvhasználata gyászolja mindenekelőtt.

Mindamellett nem ifjúkori remekmű még ez a kötet (az majd a Termelési-regény lesz), de ma is remek olvasmány. Értelmezésem szerint inkább lezár, mint megnyit egy korszakot. (Bár tudom, hogy e kettő nehezen választható el egymástól.) Fentebb egészen vázlatosan jelzett újításai, helyenként radikálisan újat teremtő megoldásai ellenére – és ez nem értékítélet, csak leírás – első könyvében Esterházy nagyon sokatmondóan megmondja, hogy mit nem akar csinálni a továbbiakban. Hangja amolyan über-mándys, sok még a kisrealizmus, az idill csalása. Magyarán: Fancsikóéknak Csutakéktól – nemes és érzékeny! – búcsút véve kell színre lépniük. És emiatt néhol modorossá válik, ami különös, hiszen első könyvről van szó, másrész természetes, hiszen a Mándy-féle, Újhold-féle stíluseszménytől vett búcsú szükségképpen e stílusok parodizálása és megidézése, vagyis modoraik számbavétele egyben. Bár Esterházy arányérzéke már itt is majdnem tökéletes, még nem tudja egész pontosan, hogy a nagy stílus nem az érdekes mondatok vagy szavak hajszolásának művészete. Még keveset tud az egyszerűség monumentalitásáról. A Fancsikó és Pinta egyik mondatával szólva: „Ehhez nem elég a technika, ehhez stílus kell.” Vagy Hegelnek, mai barátunknak átengedve a búcsúszó jogát: „mert könnyebb a dolgok ésszerű menetét állandóan megszakítani, önkényesen újrakezdeni, folytatni, befejezni, könnyebb az elmésségek és az érzések egész sorát tarkabarkán összekavarni, s ekképpen a fantázia karikatúráit adni, mint egy önmagában véve feltétlen egészet az igaz eszmény jegyében önmagából kifejleszteni és lekerekíteni.”

• Beszélő évek – 1976