Eggyel korábbi számunkban a bezárkózó, kirekesztő, nem kommunikáló szubkultúrák káros voltáról értekeztünk, s a nyitott ajtók politikáját dicsőítettük. Közben, persze, hogy ne zavarjanak, magunkra zártuk az ajtót. Így mit sem tudtunk róla, hogy mire áttértünk dr. Antall József kisgazdalevelének bírálatára, addigra a szomszéd szobában (lapunk, a nagy lapok egyike, több szobával is rendelkezik) hőn rajongott szerkesztőtársnőnk is megfogalmazta a maga Antall-bírálatát. Igaz, ő sem tudta, hogy hazaszáguldó ifjú riporterünk oldaltáskájában egy további, eredeti kisgazdaszájból való Antall-kritika lapul. Azt meg már végképp egyikőnk sem tudta, hogy Frankfurt felől egy még újabb Antall-bírálat közeledik felénk.
A négyszeres túlbírálat miatt akár bocsánatot is kérhetnénk változatosságra áhítozó olvasóinktól. De kérem, ne feledkezzenek meg botlásunk okairól sem! A csukott, zárt ajtókról, ablakokról, a kíváncsiság hiányáról, az ingerszegény környezetre törekvésről.
Idegenek idegenjei
Minden tengerész és útikönyvolvasó tudja, hogy a régi polinéziai szigetlakók nyitott, barátságos vendég- és idegenváró, kíváncsiskodó emberek voltak. Időnként még leányaikat, asszonyaikat is szemérmetlenül felkínálgatták, csakhogy kiismerjék a messziről jöttek titkos szokásait. Szemben az úgyszintén szigetlakó melanézekkel, akik jószerint csak a jövevények holtteste iránt mutattak érdeklődést.
A szembeszökő eltérés okát nem elsősorban a két népcsoport anyagi körülményeiben, lehetősségében, fogyasztási szokásaiban (ideértve az emberfogyasztási szokásokat, amely a régi polinézeknél sem volt teljesen ismeretlen) kell keresni. Hanem a hit- és mítoszvilágban. Aki nagyobb tehetséggel rémítgeti, szorongatja önmagát, aki számára a leszálló est nem a megnyugvás, az otthonosság, a szerelem, hanem a szörnyek, démonok és gyötrő árnyak évadja, aki számára minden új és váratlan, csakis a rossz szellemek megjelenülése lehet, az persze a bokrok mélyére rejtőzik, és hosszú nyelű dárdát szúr a jövevény szívébe. Az idegentől mindig az fél, mindig az színleli a félelmet, aki jómaga sincs otthon, maga is idegenként bolyong honában.
Ezt a nehezen megfogható, sokféleképpen körülírható otthonosságérzést kellett volna minálunk meghoznia a rendszerváltásnak. És a rendszerváltás eleddig nem hozta meg ezt az érzést. Ki érzi magát közülünk annyira itthon, hogy sötét este, szálegyedül lemenjen a parti fövényre megnézni, ugyan mi lehet, ami messze kint, a sziklazátonyokon is túl, folyton csak zörög, csikorog, akár egy megfeneklett kísértethajó. És ha tényleg megfeneklett volna valami odakint, kinek van emberi bátorsága feltételezni, hogy nem éji démonok, juruparik, farkasemberek, hanem éhező, szomjazó szegény emberek várják benne a jószerencsét?
Az év eleji idegenrendészeti nekilendülés, melyet hű csatlósként követett nyomon a civil idegengyűlölet, azért rendkívül veszélyes, mert anélkül visz bennünket vissza a „melanéz” mítoszok világába, hogy akárcsak egy percig is megmerítkezhettünk volna a világra nyitott, kíváncsiskodó, vendégváró „polinéz” világérzésben. Szemben Nyugat-Európával például, ahol mielőtt a mai idegengyűlölő, újfasiszta csoportosulások színre léptek volna, sűrűn font liberális, toleráns, humanitárius védőhálók sokasága került az odatévedtek alá.
Ezekből a legjobb európai esztendőkből, évtizedekből mi, hála az oroszoknak meg Kádárnak, kimaradtunk. Ezen már nem tudunk segíteni. Azt azonban tudnunk kell, hol állunk, mit hagytunk ki, hogyan jutottunk el odáig, ahol vagyunk. Azért vagyunk idehaza otthontalanok, idegenek, mert az a liberáldemokratikus, civil társadalmi fejlődés, amelyre oly égetően szükségünk lett volna, nem nálunk, hanem tőlünk nyugatra zajlott le. Mégsincs más út, mint utolérni az utolérhetetlent. Megpróbálni úgy tenni, mintha idehaza itthon lennénk. Akkor, gondolom én, többé nem lennének olyan idegenrendészeti gondjaink, mint amilyenek igazából ma sincsenek, ám azt gondoljuk, hogy vannak.
Búcsú a fegyverektől?
Saját, itteni gondjainkat balsejtelmeink szerint már csak azért is gyorsan le kellene zárnunk, mert a Vajdaságban bonyolult, talán vészterhes idők következnek. Ahogyan, talán a szerbiai politikusokat kivéve, mindenki előre megjósolta, ez a tél egyszersmind a jugoszláviai hadiszámlák benyújtásának időszaka is. Amennyiben a politikai és katonai vezetéssel szemben nem támasztunk más követelményt, mint hogy jó nagyot romboljanak és gyilkoljanak, akkor a Milosevics-féle szerb vezetés aránylag jól megállta a helyét. Tagadhatatlanul sok horvát települést sikerült földdel egyenlővé tennie, olyanokat is, amelyek most jól jönnének az ott maradt, autonóm vagy különleges státust élvező szerb lakosságnak (amely autonómiát mellesleg a kezdet kezdetén az önállósuló Horvátországnak kellett volna megadnia).
Hogy mindezek után mi következik, azt alighanem csak a reálpolitika legnagyobb mesterei tudhatnák megmondani. Magunk részéről igen szívesen mondanánk, hogy most, amikor nyilvánvalóvá váltak a kommunistából nagyszerb nacionalistává átvedlett belgrádi vezetők véges lehetőségei, eljött a szerbiai demokrácia órája. Sajnos, legalább ennyi jel mutat rá, hogy nem a demokraták, hanem a soviniszták és fundamentalisták évadja közeledik. Máris megjelentek a terrorcselekményekkel, személyi megtorlásokkal, komitácsiakciókkal fenyegetőző zugpolitikusok. És bizony könnyen találhatnak kivitelezőket a frusztrált, csalódott, munka nélküli fiatalok között.
Az ilyenfajta tervek azonban, mivel csak a felzaklatott idegek szülik őket, ahogy jönnek, úgy el is múlnak. Az érett magyar külpolitikának – szemben az MDF ifjú szóvivőjének legutóbbi megnyilatkozásaival – abból kellene kiindulnia, hogy a magyarlakta Vajdaság pillanatnyilag nem az igazság, nem a hamisság, hanem a még mindig ütőképes szerb hadsereg felügyelete alatt áll. Majd ha Belgrádban megnyugszanak a kedélyek, majd ha tudomásul veszik, hogy oda a régi dicsőség, oda a délszláv egység, akkor lehet nyugodtan elbeszélgetni a Vajdaság autonómiájáról.
A nagy Romulus
Aki mint utolsó római császár, Dürrenmatt szerint, azzal vigasztalgatta hadügyminiszterét, minél nagyobb a hadvezér, annál kisebb seregre van szüksége az ellenség visszaveréséhez. Vajon eszébe jutott-e ez Borisz Jelcinnek a hét végén, amikor a néhai Vörös Hadsereg ötezer kétségbeesett tisztjével kellett farkasszemet néznie? Nem mintha ezek a szovjet tisztek félelmetes múltbeli hírükhöz méltón, ordító oroszlánként viselkedtek volna. Nem tudnak, nem értenek ők már semmit, nem akarják bántani a törvényes vezetőket, csak nekik se legyen kevesebb, legyen meg az a kis hadtáp, tiszti lak, körletpénz. Megint egyszer az derült ki, hogy az egykoron világokat rengető, félelmetes Vörös Hadsereg vezérei, még a legfelső csúcsokon is, alapjában inkább beijedt, kicsikét esetlen, szabadidejükben klottgatyában röplabdázgató, nem eredendően rossz emberek.
A helyzet viszont, hogy egy seregnek, mely arra állt fel, hogy Kubától Angoláig, Rostocktól Plovdivig védi a szocializmust, nem maradt más, mint a szent orosz határok felügyelete. Ezeket a határokat viszont jelenleg senki nem fenyegeti. Megértjük, hogy ezt igen nehéz tudomásul venniük a tiszt uraknak. Még nehezebb Jelcinnek ilyen helyzetben valami biztatót mondania.
De nem baj, tiszt urak! Nem baj, ha senki sem támad, önök csak védekezzenek nyugodtan. Ez a legokosabb, amit ma tehetnek.
- A hét üzenetei [6]