Médiaörvény

Révész Sándor [1]

Spätreakció

A vallási műsorokat több mint négyszeres terjedelemben szorították a háttérbe, a „háttérsávba”. Surján miniszter úr szerint „e műsorok ilyen jellegű háttérbe szorítását a Rákosi- és a Kádár-rendszer sem engedte meg magának, úgy látszik, amit akkor nem tudtak kiélni, azt most akarják megvalósítani.” Salamon László, az Országgyűlés alkotmányügyi bizottságának a vezetője úgy tájékoztatta a sajtót, hogy itt egy alkotmányellenes lépés történt, mert korlátot állítottak a polgárok lelkiismereti, vallási szabadságának.

Surján miniszter úr még bizonyára nem érdeklődött intenzíven a vallási műsorok iránt azokban az évtizedekben, amikor azokat heti félórákban csak a Petőfi középhullámán közvetítették, melynek vételkörzete ma is kisebb, mint a Kossuth URH-é. Salamon úr pedig talán még nem jött rá, hogy mindannyian ki vagyunk túrva az alkotmányból, mert egyetlen hullámhossz sincs, amely az ország minden pontján fogható lenne.

1991 márciusában a rádió vezetői írásban eljuttatták elképzeléseiket a nagy egyházakhoz, és megbeszélték azokat az egyházak képviselőivel. Az elképzelések a megbeszélések eredményeként némiképp módosultak (például oly módon, hogy nem a reggeli misét, hanem a tízkor kezdődő nagy misét közvetítik), de ez a lényeget nem érintette. Az egyházak március óta tudnak mindenről, ami most megtörtént. Márciustól decemberig nem észlelték, hogy arcul csapták őket, hogy Gombár Csaba Ántikrisztus kiűzte őket az alkotmányosságból, s nem szóltak egy szót sem azok érdekében, kiknek érdekében kötelességük (és elsősorban az ő kötelességük) lett volna.

Két eset lehetséges. Vagy egy olyan különleges méretű dinoszaurusszal van dolgunk, amely télen veszi észre, ha tavasszal a farkára lépnek, vagy pedig azzal a La Fontaine–Fekete Gy. szerzőpárostól ismert farkassal, amely aszerint határozza meg a sértő személyét, hogy kit akar felfalni.

Amikor a KDNP intézőbizottsága október végén először követelte a médiaelnökök leváltását, még fel sem bukkan a vallási műsorok tervezett elmozdításának a kérdése. Aligha maradt volna kihasználatlanul éppen a kereszténydemokraták részéről ez az érv, ha nem tartották volna (akkor még) rendjén lévőnek a műsoridő bővülésével járó sávváltást. A kormánykörökhöz közel álló rádiós Dolgozók Tanácsa november 23-án az Új Magyarország hasábjairól riadóztatja a közvéleményt, hogy a hallgatók érdekeit sértő, értékromboló, átgondolatlan új műsorszerkezet bevezetésére készül a Rádió ördögadta diktátora. Összesítik a vádpontokat, többek között megemlítik, hogy „a kulturális és komolyzenei műsorok jelentős részének a csak URH-sávban fogható Bartók rádióba való áthelyezésével esélyegyenlőtlenséget teremtenek, és épp a nehezebb anyagi helyzetben lévőket hozzák hátrányos helyzetbe”. A vallási műsorok kérdését egyetlen szóval sem említik. Pedig őnekik mindenképpen tudniuk kellett, hogy ezek a Bartók rádiónál kisebb területen fogható URH sávba kerülnek át.

Máglyarakás

Három héttel ezelőtt megjelent cikkemben (Sajtósajtolás, Beszélő, 1992. január 11.) igyekeztem bemutatni, hogyan gyűjtik a rőzsét a kormánypárti médiatiprók a médiaelnökök autodaféjához. Azóta is gyűlt a halomhoz néhány ágacska.

Rózsa T. Endre alelnökjelölt január 9-én sajtótájékoztatót tartott, és hetven perc alatt leleplezett a Rádió környékén vagy egy tucat intézményt a hozzájuk tartozó ártalmas személyekkel együtt. A MÚOSZ Sajtószabadság Klubja január 18-án a MÚOSZ-tagok mintegy 2 százalékának részvételével megrendezte első országos tanácskozását. Lerakták az új, független újságíró szervezet alapkövét, és bejelentették, hogy kiválnak abból a MÚOSZ-ból, melynek „vezetősége, az elnökség összetétele változatlan, még a kádári időkben alakult ki”. Kósa Csabától azt is megtudtuk, hogy „a MÚOSZ balatonszéplaki, legutóbbi közgyűlését nem tekintik legitimnek” (Magyar Hírlap, 1992. január 21.), s egyébként sem kívánnak olyan szervezethez tartozni, amely „titokban tartja taglajstromát”.

Az alelnökjelölt vádjait az érintettek néhány nap alatt kipukkasztották, a MÚOSZ taglajstroma már a legutóbbi évkönyvben megjelent, a vezetőség már 1989–90-ben kicserélődött. Balatonszéplakon pedig Antall István a Sajtószabadság Klub képviseletében elmondta: „jelenlétük is igazolja, hogy legitimnek tekintik a közgyűlést, a Sajtószabadság Klub sajtóban ismertetett ezzel kapcsolatos első közleménye nem volt kellően átgondolt.” (Magyar Sajtó, 1991. 22–23. l.)

Hiába gyűjtögetik hát a rőzsét, az egész halom el van ázva. A vallási műsorok ügye elsősorban gyújtósnak kell, de jó másra is.

Például a Rádió Pax, az egyházi adó létrehozásának megtámogatására. A Rádió Pax a Művelődési és Közoktatási Minisztériummal és a Honvédelmi Minisztériummal egyeztetett koncepció szerint az egyházi műsorokon kívül az iskolarádiónak és a hazafias nevelést szolgáló műsoroknak is keretet adna, ez lenne az a médiacsáp, amellyel az említett minisztériumok benyúlhatnának az iskolákba és a laktanyákba. Szó van arról, hogy a HM átengedne egy frekvenciát a Paxnak, hogy az adót a frekvenciamoratórium ellenére is be lehessen indítani. Az induláshoz azonban pénz kell, az meg nincs. A Magyar Hirdető eredetileg 40 millió forinttal szállt volna be a Paxba, de ezt az ajánlatát a közelmúltban visszavonta. A Magyar Rádió 10 milliót ígért, de január elején, amikor egy egyeztető tárgyaláson kiderült, hogy a Pax kereskedelmi adóként nem tud működni, s a belefektetett tőke visszatérülésére nincs remény, a rádió visszavonta az ajánlatát, miután amúgy is szerény költségvetési támogatásának elajándékozására nincs sem anyagi, sem jogi lehetősége.

Nyilván könnyebb pénzt és frekvenciát szerezni a Rádió Paxhoz, ha a közszolgálati rádió vallási műsoraival „nagy bajok vannak”.

Azután itt van a médiatörvény ügye. A törvénytervezeten dolgozó parlamenti albizottság a koalíciós és ellenzéki pártok közötti konszenzuskovácsolás majdhogynem utolsó műhelye. December eleje óta nyilvánvaló, hogy ezt a műhelyt is robbantani akarják. Kulin Ferenc a Napközben december 4-i adásában megmutatta azt az utat, amelyen meg lehet kerülni a kétharmados médiatörvénnyel kapcsolatban a „konszenzuskényszert”: „Azt a törvényt, ami most felölel kétharmados többséget és egyszerű többséget igénylő paragrafusokat, darabjaira kell majd bontani, és akkor keresztül kell majd vinni azokat a paragrafusokat előbb, amelyek egyszerű többséggel is megoldhatók.” Tíz nappal később az MDF Országos Gyűlésén megerősödtek a konszenzustagadók, nagyobb hangerőre váltottak azok, akiknek már az sem tetszett, amiben az albizottságon belül egyetértés alakult ki. Kell tehát egy vészhelyzetet mutató hecckampány, ami a szépemlékű paktum romjainak a szétrúgását motiválja.

Van még más is. A közvélemény-kutatási adatok nem hitelesítik az MDF és a KDNP szoros összesimulását a keresztény értékek baldachinja alatt, nem hitelesítik a keresztény nemzet képzetét és az egyházak expanzióját sem. A Medián friss felmérése (Magyar Hírlap, 1992. január 24.) azt mutatja, hogy egyedül az MDF szavazótábora maradt meg kormánypártinak, a KDNP és az FKgP szavazótábora levált, s a kormány megítélésében az ellenzék választóihoz került közel. A KDNP választói ugyanannyira elégedetlenek a kormány munkájával, mint a Fideszéi, és gyakorlatilag ugyanolyan arányban igényelnének kormányváltozást, mint azok, akik most a szabad demokratákra szavaznának. A Szonda Ipsos és a Gallup Intézet vizsgálata szerint „a felnőtt lakosság körében” egy év alatt, 1990 és 1991 között „mintegy negyven százalékkal csökkent az egyházi műsorok hallgatottsága”, s még a katolikus egyház műsorait is csupán a hallgatók 4,5 százaléka hallgatja. (Népszava, 1992. január 24.) A TÁRKI tavaly tavasszal készült felmérése szerint a felnőtt lakosság 80 százaléka soha nem vesz részt egyháza istentiszteleti tevékenységében, és a rendszeresen, havonta legalább egyszer templomba járók aránya 5 százalék. A rádió a legrosszabb indulattal sem tudná olyan mértékben csökkenteni az egyházi műsorok hallgatottságát, mint ahogy az a hitélet felszabadulását követő fellendülés után – magától lecsökken. (Tegyük hozzá, hogy ezek az arányok és ez a tendencia a kisebbségi magyarságra bizonyosan nem érvényesek.)

Ebben a helyzetben nagyon jól jön egy összekovácsoló kampány, melynek lendületében olyasmiket lehet mondani, hogy „az egyetemes magyar tiltakozás ellenére a rádió és televízió elnökei semmibe vették a társadalom jelentős részének akaratát” (KDNP Intéző Bizottság, Magyar Hírlap, 1992. január 27.); „egy létező választási akaratot és a nyilvánvaló tömegnyomást, nem tudom, meddig lehet egyeseknek figyelmen kívül hagyni” (Surján László, Magyar Hírlap, 1992. január 21.). „A médiának nem néhány ezer filozófus guru igényeinek kell megfelelnie, hanem például az ötmillió vallásos embert is szolgálnia kell” – hangzott el a KDNP elnökségi ülésén (Magyar Hírlap, 1992. január 20.) a 4,5 százalékos hallgatottságú egyházi műsorokról. (Nota bene Stefka István a Magyar Hírlap november 19-i számában a következő szavakat intézte Szénási Sándorhoz: „A Gondolat-jel… vasárnap délelőtt 5,5 százalékkal dicsekedhet. Tudjuk, hogy ez az elit számára készül, és Ti az elitbe tartoztok a javából – távol tartjátok magatokat a profán tömegektől.”)

Békeveszély

Miután a rádió elnöke többször és több lapban ígéretet tett arra, hogy márciusban, az egyházak képviselőivel megbeszélt „figyelmi időszak” végén átviszi az istentiszteletek közvetítését a Kossuth középhullámára, az a veszély fenyegetett, hogy a kampány okafogyottá válik. Ebben a vészhelyzetben az egyházi vezetők először is úgy tettek, mintha az elnök ígéretét nem hallanák tisztán, másodszor pedig az azonnali változást reklamálták, holott, ha máshonnan nem, a Rádiós Dolgozók (kormánypárti) Tanácsától megtudhatták volna, hogy a rádió műsorait nyolc hétre előre tervezik, hiszen ők éppen ezért fújtak riadót már november derekán a január 6-ára tervezett változtatások ellen, mert „a Magyar Rádió műsorát nyolchetes előretartással szerkesztik, az átalakítás – ha nem állítják meg azonnal – visszafordíthatatlanná válik.” (Új Magyarország, 1991. november 23.)

A békeveszély elkerülése végett az egyházak új, ez idáig soha nem emlegetett követelésekkel is előálltak. December közepén a középhullámú adás érdekében szót emelő képviselők nyílt levelükben még „igen szép gesztusnak tartják azt, hogy a heti félóra helyett immáron két óra műsoridőt kapnak az egyházak vallási műsorok sugárzására” (Népszabadság, 1991. december 20.). Nem egészen egy hónappal később a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának képviselői a négyszeresére emelt műsoridő megduplázását követelik.

Érdemes megemlíteni még azt is, hogy a kampány során az egyházi műsorok vételi lehetőségeinek csökkenését erősen eltúlozták. Az MDF és a KDNP közös parlamenti sajtóértekezletén olyan képtelenségeket állítottak, hogy a Kossuth középhulláma jó időben ezer kilométeres körzetben fogható, az URH sáv mindössze ötven-hatvan kilométeres körzetben. A Frekvenciagazdálkodási Intézet adatai szerint a Kossuth középhullámon az ország területének 77 százalékán az ország lakosságának 81 százaléka számára, a Kossuth URH pedig az ország területének 69 százalékán a lakosság 78 százaléka számára fogható a nemzetközi normáknak megfelelő minőségben –, de természetesen mindkét sáv hallható nagyobb területen is. (Az viszont igaz, hogy az URH adás az ország határain túl csak a déli sík területeken élvezhető.)

• Belföld [7]