Mielőtt Mink András Kis magyar abortusztörténetéhez (Beszélő, 1991. november 30.) megjegyzéseket fűznék, bevezetésül tisztázni kell a liberális fogalmát tárgyunkkal kapcsolatban. Ezt M. A. azon kijelentése is sürgetővé teszi, miszerint „teljes körű liberalizálásról sehol sem beszélhetünk”.
A terhességmegszakítás indokait durván négy csoportba szokták sorolni. A magasabb sorszámúak természetesen magukba foglalják az előzőeket. Ezek 1. a nő életének megmentése; 2. a nő egészségének megóvása; 3. a nő rossz életkörülményei a születendő gyermek felnevelésének szempontjából (ún. szociális indikáció); 4. a nő kívánsága. M. A. talán azt érti a teljes körű liberalizálás hiányán, hogy még a 4. esetben is vannak korlátozások. Például csak orvos, csak egészségügyi intézményben, csak a terhesség egy adott időpontjáig hajthatja végre. Annak, aki azon a politikailag motivált, de tudományosan tarthatatlan véleményen van – sokszor olvashattuk a Beszélőben –, hogy az élet a születéskor kezdődik, az a szabadságjog sárba tiprásának tarthatja, hogy ez törvényellenes a terhesség 9. hónapjában. A terhességmegszakítás törvényi szabályozásaiban mindig szerepet játszik az önkény. A leggyakrabban alkalmazott határidő, a terhesség harmadik hónapjának vége (nem egészségügyi ok esetén) orvosi-genetikai szemponttal nem indokolható. Egyébként Magyarországon a vakbélműtét is tilos, ha pl. kazánkovács akarja végrehajtani otthon a konyhaasztalon, papírvágó késsel.
Felvilágosult Kelet-Európa
Ezek után térjünk vissza a dolgozathoz.
Mink András téved abban, hogy „Európa nagy múltú demokráciái csak az 50-es, 60-as években jutottak el egy liberálisabb szabályozáshoz”. Ha a liberálisabb alatt a szociális indikációk elfogadását vagy a nő kívánságának teljesítését érti (3. és 4. pont), akkor az egy évtizeddel később következett be. A két legfontosabb évszám: 1967. Egyesült Királyság, 1973. Egyesült Államok. Ha pedig a nő életének és egészségének megóvását (1. és 2. pont), akkor sokkal előbb. Remélem, nem az vezette e tévedéshez Andrást, hogy a nagy múltú demokráciákat megóvja attól a „szégyentől”, hogy így lemaradtak a sokkal „felvilágosodottabb” kelet-európai szocialista országoktól. A terhességmegszakítás legalizálására (általában a nő kívánságára, 4. pont) a Szovjetunióban 1955-ben került sor, ennek mintájára 1956-ban nálunk is. E felvilágosodottságot gyakran emlegették a 60-as évek nyugati feministái. Becsületükre legyen mondva, azóta leszoktak erről.
A polgári joggyakorlat
Az 1878-ban a modern polgári törvényalkotás által hozott rendelkezés az abortuszról nem más, mint az 1878. évi V. törvény 285. és 286. paragrafusa. Ez a törvény a büntető törvénykönyv, az ún. Csemegi Kódex, melynek említett paragrafusai változtatás nélkül az 1961. évi V. törvény, az új Btk. életbelépéséig voltak érvényben. M. A. büntetési tételei sem stimmelnek. Nem kettőtől nyolc évig terjedő börtönbüntetés volt kiszabható, hanem – alsó határ nélkül – öt évig terjedő, s ha a teherben levő nő meghal, a büntetés 10 évtől 15-ig terjedhet. A bírósági gyakorlat nem a két világháború között lazult fel, hanem a polgári korban mindig is az volt. Akiket büntetni igyekeztek, azok nem az ún. passzív elhajtók, hanem azok, akiknek a dologból anyagi hasznuk származott. M. A. 40-es évek végi adata számomra rejtély (állítása szerint a jogerős ítéletek száma nem haladta meg a 150-200-at), mert 1942 után 1951-ben állnak először rendelkezésre adatok (768), másrészt helyesebb a két világháború közötti bírósági statisztikához fordulni. Eszerint magzatelhajtás miatt 1940-ben volt a legmagasabb a jogerősen elítéltek száma: kereken 600. Ebből 435 személy büntetése volt 3 hónap alatt (közülük 140 feltételes). A legmagasabb tétel egy négy év alatti (de három év feletti) szigorított dologházba „utalás” volt. Az ekkori bírósági gyakorlat szerint ez emberhalált erősen súroló, rendkívül felelőtlenül higiéniamentes cselekedet lehetett.
M. A. az 1933. évi kúriai döntvény kapcsán ismét bajba kerül a liberalizmussal. Helytelen e kúriai döntvénnyel kapcsolatban úgy fogalmazni, hogy „bár a tilalmat nem szüntette meg, mégis talált egy formulát arra, hogy lényegében legálissá tegye a művi abortuszt”. Nos, nem erről volt szó. E döntvény lényege, hogy a terhesség a nő életének és egészségének megóvása érdekében végrehajtható (1. és 2. pont), s ez kívül áll – és ahogy utólag kimondta, mindig is állt – a Btk. hatályán. Ez a magyar joggyakorlatot a világ élvonalába emelte. Ez a rendelkezés nem nyitott új fejezetet a joggyakorlatban, mint szerzőnk gondolja. („Mindez a maga korában páratlanul »szabados« joggyakorlatot tett lehetővé.”) Elég belenézni az orvosi szaksajtóba, s nyilvánvalóvá válik: abortuszokat ilyen célból évtizedek óta végeztek, s egyes időszakokban még statisztikát is vezettek róluk.
Baloldali elhajlások
Félreérthetők az Ormánsággal kapcsolatban leírtak. Ott a demográfiai tények egyértelműen mutatták az őslakosság fogyását. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy az újabb földterületet szerezni nem tudó parasztok birtokuk egyben tartása érdekében egykéztek, hanem az, hogy ez gazdaságilag is irracionális volt. Illyés Gyula 1933 őszén a Nyugatban írta meg ormánsági tapasztalatait Pusztulás rímmel, melyben a pusztulás alatt nem elsősorban az egykézést érti, hanem azt, hogy a munkaerőhiány miatt a földek megműveletlenek, elhanyagoltak voltak. A vélt racionalitás irracionalitásba torkollt. Alaposabb olvasás után ugyanez derül ki Fülep Lajos és Kodolányi János írásaiból is.
Téves M. A. azon konklúziója, hogy „a harmincas években a baloldal tehát egyöntetűen elutasította az abortusz tilalmát”. Amiről szó volt, az az abortusz szociális indikációjának elfogadása (3. pont). Az érv valóban az volt, hogy „mindaddig, amíg egy társadalom nem biztosítja az utódok felnevelésének feltételeit mindenki számára, addig az abortusz tilalma… nem más, mint képmutatás”. A kipontozott helyen M. A. a „valláserkölcsi szempontból” kifejezést szerepelteti. Inkább a tudományos szempontból kifejezést kellett volna használnia, mert a kor orvosai ezt így gondolták. Az egymás mellé beszélés gyakorlata már akkor is jól fejlett volt: A „baloldaliak” nem reagáltak arra az érvre, hogy a magzat emberi lény (bár nem is tagadták), a „jobboldaliak” pedig a szociális szempontok felett hunytak szemet. (Legfeljebb annyit mondtak, hogy éppen azoknak van kevés gyerekük, akik igazán el tudnák tartani őket.) Az abortusz „emberi jogként” való elismertetése tömegesen legfeljebb az 1960-as évek elején vetődött fel. M. A. két helyen is pártos: akkor, amikor az abortusz tilalmát a valláserkölcsiséggel kapcsolja össze, s akkor is, mikor a baloldalt már a 30-as években egyöntetűen sorakoztatja.
Megrökönyödve olvastam azt a megállapítást, hogy: „Az akkori helyzet sokban emlékeztet a maihoz. Akkor is egy kezdődő demokráciában… egy új rendszerben próbálták újragondolni a kérdést, inkább emberjogi szempontok alapján.” A kommunisták által kezdeményezett vita egyértelműen politikai célokat szolgált, a szovjet katonák erőszakcselekményeinek gyümölcseit kellett törvényes eszközökkel eltüntetni, s ezzel is csitítani az új, nagy barát iránti ellenszenvet. A vitákban szó sincs emberi jogi megfontolásokról, hanem csupán a szociális indikáció elismertetéséről. A zseniális az volt, hogy a szigorú betiltás és jogszerű végrehajtás melletti érveket egyaránt a Szovjetunióra hivatkozva lehetett hangoztatni. Weil Emil és Hirschler Imre e vitákban az MKP álláspontját képviselte, akkor a szociális indikáció elismertetését, hogy 1952–1953-ban utóbbi tökéletesen ellenkezőjét mondja 1945–1946-beli önmagának. Hirschler az ún. Ratkó-korszak fő ideológusa volt, aki nagy szenvedéllyel marasztalta el az individualista, nemcsak a téeszbe belépni nem akaró, de hazafias gyermekszülési kötelességének sem eleget tevő kulákokat, orvostársait pedig mint a nőorvosok főfelügyelője nagy vehemenciával mozgósította az abortőrök elleni harcra. (Az 1956 utáni Hirschler Imre munkássága egy másik történet.) Nem tudom, Árvay Sándor miképp került e társaságba.
A Ratkó-kampány nem 1951-ben kezdődött, hanem 1952 tavaszán–nyarán, s a születések számának növekedésében megmutatkozó eredménye 1953 márciusától mutatkozott. Az abortőrök ellen a rendőrséget csak 1953 elején sikerült mozgósítani, miután Rákosi egy 1952 decemberi beszédében ezt egyik első számú feladattá tette. 1953 nyarán, a Rákosi–Nagy Imre miniszterelnök-csere után elbizonytalanodik a rendőrség, s ezzel a kampány tényleges mozgatója semlegesítődik. 1954. január 1-jén olyan új szabályozás lép életbe, mely széles körű szociális indikációra ad lehetőséget. Ennek ellenére 1954-ben tovább nő a születések száma, ami a már ekkor megbukott kampány tehetetlenségi erején kívül elsősorban annak volt köszönhető, hogy Nagy Imre kormányprogramjának megfelelően sok nagyberuházást abbahagytak, s lehetővé tették a téeszből is a beerőszakolt földek kivételét. Ekkor kb. százezer fiatal férfi tért vissza falujába, ahonnan az erőszakos téeszesítés űzte el őket munkát keresni.
Kétszeres nyomorúság
Mink András akkor követi el cikkének legnagyobb tévedését, mikor azt írja, hogy a születések számának gyors esésében és 1962. évi mélypontjában „a legdöntőbb momentum mégis az volt (a lakáshiány, a szociális helyzet, a nők tömeges munkába állása, a társadalmi mobilitás felgyorsulása, 1956 lesújtó élménye mellett), hogy Magyarország egy évszázados folyamat nyomán elérte az iparosodott európai országok születési nívóját”. S mivel érzi, hogy valami nem stimmel, hozzáteszi: „1962-ben ugyan még ennél is alacsonyabb volt a születési arány, de ez a Ratkó-korszak következtében előrehozott szüléseknek tudható be. Az a generáció a tilalom folytán kissé sűrítve hozta világra utódait.”
A demográfia által megfigyelt olyan jelenségek, mint a szülések elhalasztása vagy előrehozása, bizonyos okok miatt legfeljebb 3-4 évig érezteti hatását, tehát az 1953–1955 közötti évek kikényszerített születési többletének nincs köze az 1962. évi mélyponthoz. Az iparosodott európai országok akkori születési nívójához annyit, hogy Anglia teljes termékenységi rátája (angolul total fertility rate = TFR; az a szám, mely megmutatja, hogy ha egy adott év születési gyakorisága állandósulna, hány gyermek esne egy nőre szülőképes kora végén) az évben 2,84 volt (Magyarországé 1,79), Skóciáé 2,99, Franciaországé 2,79, Hollandiáé 3,19. A tengerentúlon a TFR értékei még ennél is magasabbak voltak: USA 3,47, Ausztrália 3,41, Kanada 3,78, Új-Zéland 4,06.
Mink András figyelmét nem véletlenül kerülte el az 1950-es és 1960-as évek közepe között a nyugati világban lezajlott baby-boom. Erről a Magyarországon megjelenő Demográfiában nem olvashatott, mert Rákosi elvtársnak mégis igaza volt abban, hogy a születések számának alakulása egy társadalmi rendszer sikerességének mércéje. A Nyugat ezért ünnepelte baby-boomját, és Kelet ezért tiltotta annak tárgyalását. Amikor Fekete Gyula és még néhányan ezt finoman elkezdték feszegetni a 60-as évek első felében, kőkeményen a kommunista rendszer legitimációs bázisára kérdeztek. Akkor ez volt a helyzet, de a nyugati országok születési mozgalmának alakulása a 60-as évek végén, 70-es évek elején kellően „iparosodottá” vált ahhoz, hogy alulmúlja a magyar mutatókat. (Ez Anglia esetén 1974, USA 1973, Svédország 1969, NSZK 1971.) Ez kihúzta a talajt a születésszám felől érkező rendszerbírálat alól, mely nem csupán „jobboldali”, hanem „baloldali” kritikák alól is (pl. a brüsszeli Nagy Imre Intézet Szemléjében Sztáray Zoltán írt erről). A népesedés vonatkozásában két „nyomorodást” művelt a kommunizmus Magyarországon és Kelet-Európában: egyik a baby-boom elmaradása, másik a halandóság romlása az 1960-as évek közepétől egészen napjainkig.
Mink András kedvére kipártoskodja magát a népiekkel kapcsolatban is. „A politikai vezetés azonban, meglepő módon, nem volt partnere ebben a kérdésben az elégedetlen népieknek” – írja, ami legalább akkora igazságtalanság, mint ifj. Fekete Gyula azon állítása, hogy ebben a kérdésben az ún. demokratikus ellenzék végig a pártvezetés szövetségese volt. A mítoszteremtési kísérlet is téves információkon nyugszik. Ha jól tudom, az abortusz-szigorítás elleni aláírásgyűjtés az 1974. január 1-jén érvénybe lépő rendelet kibocsátása után történt. Ettől függetlenül úgy beállítani, hogy az ijedt pártvezetés ennek hatására tompította elképzelései élét, hamis. A pártvezetésre nem lehetett ilyen eszközökkel hatni, különösen nem a reformellenes balos térnyerés második évében.
Minek nevezzük ezt?
Végül csatlakozom Tamás Gáspár Miklóshoz, aki (Beszélő, 1990. július 14.) megvédi Fekete Gyulát az őt rágalmazóktól. Persze nem azért teszi, mert szereti, de veszi a fáradságot pontosan olvasni. Egy 1970. évi cikkében F. GY. egyenesen azt írja, szól a skandalum, hogy a magyar nép éretlennek bizonyult az abortusz engedélyezésére. Valószínűbbnek tartom, hogy azt írta, a teljes liberalizálásra. Mert tény, hogy ennek hatására a fogamzásgátlás visszaszorult, s kialakult a legfeljebb elvetetem mentalitása. Minek nevezzük ezt?
A fenti írásom fogalmazása során jelent meg M. A. cikkének folytatása (Abortuszvita, Beszélő, december 14.) Csak egy megjegyzésem van. A hülyeségekkel fárasztó, bár könnyű vitatkozni. Hiányoltam az olyan ostoba megállapítások szellemes szétverését, hogy pl. a Magzatvédők és a katolikus egyház a testek feletti uralmat akarják megszerezni stb. Azóta megjelent az Alkotmánybíróság határozata. Lesz min vitatkozni ahhoz, hogy egy jó abortuszszabályozás szülessen. Mert egy nagyon liberális és nagyon rossz is születhet.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]