Az elmúlt közel két évben szinte refrénszerűén tér vissza a kérdés az ellenzéki pártok, illetve közvélemény körében: vajon föl tud-e mutatni az ellenzék olyan gazdasági és politikai alternatívát, amellyel a soron következő választásokon esélye lehet a többségre jutásra? Vajon megverhető-e az a kormánykoalíció, amelynek fölolvadásáról, belső inkoherenciájáról cikkezni az elmúlt időszak egyik slágertémája volt? S egyáltalán: milyen szerepe lehet az elkövetkezendő időszakban az ellenzék pártjainak; szorosabban együttműködve, avagy saját tevékenységük és politikájuk megerősítésével van-e több esélyük a koalíció elleni küzdelmükben?
Ha kezdettől fogva jelen vannak is ezek a kérdések, funkciójuk jelentősen módosult az idők folyamán. 1990 tavaszán, a választások után, amikor kialakult a kormányzó és az ellenzéki pártok köre, az ellenzékbe szorult pártok – főként az SZDSZ – mondhatni „hivatalból” helyezkedtek egy meglehetősen „rigid” kormányellenes álláspontra. Az új demokrácia első éve gyakorlatilag azzal telt el, hogy az SZDSZ számos módon megkísérelte bebizonyítani a kormány alkalmatlanságát, de különféle próbálkozásai sorra kudarcot vallottak. Ettől a kezdeti „naiv ellenzékiségtől” alapjaiban különbözik a mostani, amelynek lényege, hogy az ellenzék ma már világosan látja: a kormány(koalíció) viszonylagosan konszolidálta magát, alkotmányos eszközökkel nem lehet megbuktatni. Míg korábban el lehetett játszani a kormány megbuktatásának ezerféle variánsával, mára kiderült, hogy ezek a megoldások nem érvényesek, az ellenzéknek célszerű új módon meghatároznia önmagát.
De hogyan? Miként lehetséges egy konszolidálódóban lévő hatalommal szemben ellenzéki alternatívát állítani? Az alábbiakban sorra szeretném venni az ellenzék számára kínálkozó lehetőségeket. Úgy vélem ugyanis, hogy ezekről nyíltan és nyilvánosan szükséges szólni és főként vitatkozni. Az az erő, amellyel majdan sikerrel lehet a várt alternatívát megmutatni, nem teremtődik meg önmagától.
Az ellenzékiség „objektív” korlátai
Az első tényező, amiről szólnunk érdemes, a modern politikai rendszerek kormányon, illetve ellenzékben lévő pártjainak politikai – választási – „esélyegyenlősége”. Ez annyit jelent, hogy egy fejlett demokráciában megközelítően annyi esélye van egy ellenzékben lévő pártnak az esedékes választások megnyerésére, mint a kormánypárt(ok)nak. Természetesen csak elvben, ugyanis az európai demokráciák utóbbi három-négy évtizedének akár csak felületes vizsgálata is arról tanúskodik, hogy az ellenzéki pártok kormányra kerülése ritkábban következik be, miként ezt kívülről nézve várni lehetne. Meglehetősen kevés az olyan példa, amikor a váltógazdálkodás két egymást követő ciklus során megy végbe, sőt inkább az ellenkezője a jellemző: a váltógazdálkodás törvénye hosszabb időtávban igaz (10-15, de olykor 20-30 év). Nem arról van tehát szó, hogy amennyiben a kormánypártok kevéssé váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, akkor a következő választásokon automatikusan vereséget szenvednek, és az ellentábor (ellenpárt vagy koalíció) kerül hatalomra. Hanem arról, hogy az ellenzéki alternatíva hiába fogalmazódik meg akármilyen markánsan, úgy tűnik: szükség van bizonyos időre, amíg egyrészt a közvélemény „ráhangolódik” erre; másrészt, amíg – ettől nem függetlenül – a kormánypártok pozíciója megrendül.
Angliától Németországon, Olaszországon át, a skandináv államok egy részéig elmondhatjuk, hogy váltógazdálkodásnak egy késleltetett modellje épült ki, amelyben az ellenzék potenciális hatalmi esélyei korlátlanok ugyan, mégsem esnek egybe a reális hatalmi esélyekkel. Magyarán: az ellenzéki pártoknak – ha akarják, ha nem – számolniuk kell a kormánypártok bizonyos előnyeivel, kivált, ha a kormánypártok társadalmi, gazdasági, politikai vagy egyéb téren teljesítőképesek. Az ellenzéki pártok esélyei döntően nem attól függenek, „helyes” vagy „helytelen” ideológiákat képviselnek-e a kormánypárti ideológiákkal szemben, hanem hogy a rendelkezésükre álló korlátozott eszközökkel be tudják-e bizonyítani a kormányon lévők hozzá nem értését, illetve el tudják-e fogadtatni saját alternatívájukat. A küzdelem tulajdonképpen eleve egyenlőtlen, hiszen egy kormánypárt könnyedén mondhatja, hogy csakis az ő kormányzási módja célirányos, hiszen az ellenzéknek nincsen módjában ennek az ellenkezőjét bebizonyítani.
A kelet-közép-európai átmenetek során szinte mindenütt megfigyelhető az a jelenség, hogy az első választások nyomán ellenzékbe szoruló – liberális, szocialista, szociáldemokrata – pártok kevéssé számoltak az ellenzékiség Nyugaton is érvényesülő „vastörvényével”, azzal, hogy a kormánypártok megbuktatása nem pusztán attól függ, az ellenzéknek „igaza” van-e. A magyar demokrácia első két éve is azt példázza, hogy nálunk sem olyan könnyű egy hatalomra került koalíciót és kormányt kibillenteni pozíciójából, és nem is biztos, hogy az ellenzék helyesen cselekszik, ha taktikáját az első pillanattól kezdve erre alapozza.
Az ellenzéki pártok küszködése a hatalommal
A politikai folyamatok szereplői természetesen nemigen engedhetik meg maguknak, hogy helyzetük objektív korlátait is figyelembe vegyék taktikájuk kialakításakor. Ráadásul a magyar viszonyok nemigen vethetők össze a fejlett nyugat-európai viszonyokkal, hiszen ott ellenzéki és kormánypártok között általában nincsenek rendszer szintű szembenállások, működésüket nagyjából ugyanazon demokratikus keretek között képzelik el. Lehet persze azt mondani, hogy nálunk az „etatista demokrácia” kormánypárti és a liberális demokrácia ellenzéki variánsa belül van egy demokratikus minimálkonszenzuson (nem véletlen, hogy a liberális minimum szlogenje fogalmazódott meg többször is, főként liberális oldalról), ám azon érdemes elgondolkodni, hogy amennyiben ez tényleg így van, vajon az elmúlt két évben miért nem alakult ki „normális” kormánypárti-ellenzéki viszonyrendszer, miért érezzük úgy, mintha valójában különböző rendszerek felépítéséért küzdő pártok állnának szemben egymással.
Az egyik magyarázatot csak megemlítem, nincs tér bővebb kifejtésére. Arról lehet szó, hogy a demokrácia mint keretrendszer ma már nem elegendő zökkenőmentes, zavartalan hatalom-ellenzék szerepek gyakorlására. Azaz hiába ismerik el az egymással szemben álló pártok az intézményes-alkotmányos demokrácia alapprincípiumát, lehetnek közöttük alapvető rendszerépítési ellentétek, s mint a példa mutatja, vannak is. Mégpedig a liberalizmushoz való viszony tekintetében. A liberalizmus értékeihez, szabadságelveihez való eltérő viszonyulás totális dichotómiává tágíthatja a különféle, de egyaránt demokratikusnak minősíthető politikai felfogásokat.
A másik magyarázat viszont maguknak a pártoknak a politikájában rejlik. Az ellenzék pártjai ebben a vonatkozásban messze nem homogenizálhatok, de a tény, hogy például az SZDSZ elmúlt kétéves politikájában – hiába hirdette meg önmaga kormányellenzékivé válását a választások után – erősen dominált annak hangoztatása, hogy a kormánynak rendszerellenzéke is. A másik két ellenzett párt jóval visszafogottabb volt, sem a Fidesz, sem az MSZP nem tekintette magát rendszerellenzéki pártnak, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy az ellenzéken belüli súlyuk nagyságrendekkel kisebb volt, mint az SZDSZ-é. Az SZDSZ volt az egyetlen ellenzéki párt, amely a múlt év közepéig (válságának kirobbanásáig) a külvilág felé határozottan képviselte a kormány távozásának gondolatát. Ez a párt akarta legyőzni a koalíciót, s talán nem véletlen, hogy épp e pártnak kellett átélnie a legnagyobb belső válságot, amikor kiderült, hogy az az addig kipróbált eszközök egyikével sem győzhető le.
Miért „erős” a koalíció?
A kormánykoalíció „ereje” szerintem két tényezőben keresendő. Az egyik magából a hatalmi helyzetből következik. Ahogy maga a helyzet korlátozza az ellenzék lehetőségeit és céljait, úgy a hatalmon lévőkét az növeli meg, hogy tökéletes szabadságuk van hatalmi helyzetük fenntartására és megerősítésére. Ezt nem célszerű összekeverni a hatalmi pozíciók újraelosztásával, amelyre nézve már – hála az ellenzéknek – koránt sincs tökéletes szabadságuk. A kormánypártok abban azonban kevéssé korlátozhatók, hogy kihasználják a kormányzati szerep minden előnyét. Ezek döntően az elért eredmények hangoztatásában és propagandisztikus tálalásában vannak, amivel az ellenzék soha nem rendelkezhet. Az ellenzék legföljebb azt mondhatja a kormány egyik vagy másik állítására, hogy „jó”, hogy „rossz”. Ám a dolgok logikája szerint a közvélemény, különösen, ha valóban érezhető bizonyos – nem javulás – konszolidáció, hajlamos beletörődni az adott kormány országlásába.
A második tényező tehát a közvélemény, illetve a társadalom viszonyulása a fennálló rendszerhez. Ezt sokkal differenciáltabban kell látnunk, mint korábban. A legnagyobb ellenzéki párt sokáig azért tekintette kívánatosnak a kormány távozását, mert – ahogy mondták – a társadalom nem fogadja el maga fölött az adott kormányzatot. Erre volt bizonyíték szerintük az 1990-es őszi taxisblokád és még számos hasonló, bár kisebb horderejű társadalmi demonstráció. Az SZDSZ – erre is alapozva – 1991 tavaszán szintén a közvéleményre és a társadalomra hivatkozott, mondván: a kormány alkotmányosan nem buktatható meg, meg kell hát várni, amíg a közvélemény hatására a kormánytöbbség fokozatosan felmorzsolódik.
Csakhogy ma már számolnunk kell azzal, hogy – ezt többek között Szabó Miklós fogalmazta meg A nemszeretem ellenzék című fontos cikkében – a társadalom nem olyan vagy nem döntően olyan kapcsolatban áll a politikával, miként azt korábban az ellenzék vezető pártja hitte. A feltételezett közvélemény-támogatás ugyanis vagy hiányzik, vagy kevés, már csak azért is, mert a kormánypártoknak is van mozgósítható közvéleményük. A koalíció azért bizonyul mind a mai napig „erősnek” (végig idézőjelben használom a szót, utalva relatív jellegére), mert egyelőre tud építeni a társadalomnak arra a korábbi rendszerek idején elsajátított képességére, hogy tudja, miként kell egy hatalommal együtt élni. Az „erőt” nem az adja, hogy a kormány valóban erős, koncepciózus, hanem hogy reaktiválhatóak mellette a begyakorolt, megtanult társadalmi viselkedési és cselekvési minták. Az ellenzékiségnek az SZDSZ által kínált korábbi radikális változata a társadalom jelentős rétegei számára biztos életkeretek és magatartási minták megkérdőjeleződését jelenthette volna.
Azt állítom tehát, hogy a mai „rendszer” nem pusztán a kádári kliensrendszert igyekszik adaptálni, hanem mindenfajta retorikai „ellenreformációs” buzgalma ellenére a Kádár-korszak felhalmozott társadalmi viselkedési módjaival is igyekszik harmóniába kerülni.
Van még egy harmadik tényező is, amely lényeges lehet a koalíció erőssége szempontjából: a védekezés ethosza vagy inkább mítosza. A koalíció megalakulása pillanatától kezdve védekezik a külső és nemritkán belső (lásd Torgyán) támadások ellen. Védekezett a nagykoalíció a nem természetes szövetségesek koncepciója ellen csakúgy, mint a koalíciós pártokat ért „ideológiai” támadásokkal szemben. (Lásd Horthy-rendszer, konzervativizmus stb.) Ebből a védekezésből nem kis politikai tőkét kovácsolt magának: nem pusztán saját identitását erősítette meg, hanem meglágyította a nem politizáló közvélemény és az ellenzéki közvélemény egy részének szívét is. (Lásd az SZDSZ tavaly őszi küldöttgyűlését.)
Elég „erős”-e az ellenzék a koalíció legyőzéséhez?
Ha tény is, amit korábban mondtam a váltógazdálkodás növekvő időhatárairól, egyetlen ellenzéki párt sem indulhat ki abból, hogy két vagy három ciklus múlva kell csak legyőznie vetélytársait. Egy ellenzéki pártnak mindig a soron következő választásokra kell készülnie: ha nem ezt teszi, a közvélemény nem számolhat vele reális alternatívaként. Ugyanakkor valóban nem kis hátrányban van a kormánnyal szemben. Vajon milyen esélyekkel küzdhet a mai magyarországi ellenzék egy liberális demokrácia meghonosításáért, illetve a következő választások megnyeréséért?
Az első kérdés, amit röviden meg kell vizsgálnunk: célszerű-e az ellenzék pártjainak újabb programokkal kísérletezniük. Úgy tűnik, programokkal nem győzhető le a kormánykoalíció. A programkészítés hevülete még a néhai állampárt időszakából maradt ránk, amikor minden szervezet és párt megfogalmazta céljait, illetve tevékenységi kereteit. A programoknak az volt a céljuk, hogy a többé-kevésbé azonos módon gondolkodó embereket összegyűjtse, közöttük kapcsolatot teremtsenek. A programkészítés egy következő fázisa volt, amikor a pártok professzionális programokat kezdtek írni, saját közvéleményük legintellektuálisabb részének. Mostanra úgy tetszik, csökkent a programkészítés iránti vonzalom, de még nem tudni, miért. Valószínűsíthető, hogy az ellenzék pártjai is kezdik belátni: az írott szövegeknek, bármily magasröptűek is, csekély a jelentőségük.
De ha nem programokkal, akkor milyen módon szerezne egy ellenzéki párt híveket magának? Ám talán ennél is fontosabb: kell-e, hogy hívei legyenek egy pártnak? Az utóbbi kérdés, bármily bizarrnak tűnik is, mégsem értelmetlen. Nem biztos ugyanis – ez közismert –, hogy az a párt nyeri a választásokat, amelynek sok tagja, sok híve van. Sokkal fontosabb, hogy egy ellenzéki párt az ország irányítására alkalmasabbnak látsszék, mint a kormányon lévő. Hangsúlyoznám: a tét az ország irányítása, nem pedig bizonyos politikai, gazdaságpolitikai nézetek képviselete. Hiába képvisel egy párt modernebb, liberálisabb nézeteket, mint a másik (ami egy kvalifikált értelmiségi közvélemény számára meghatározó), ha kevés a kormányzási hitele, ha a választók nem tudják vagy nem akarják kormányzói helyzetben elképzelni. Sajnos, általában ilyenek voltak Magyarország korábbi liberális ellenzéki pártjai, például a két háború közötti időszakban. Ezért is úgy gondolom, jelenleg nem az az ellenzék fő feladata, hogy ideológiailag kritizálja a kormányt (ez eddig is meddő maradt), hanem hogy – amennyire a körülmények engedik – kormányképességét elhitesse. Arra kellene eszközöket és technikákat kidolgoznia, miként lehetne a választók szemében csökkenteni a majdani esélyes kormányváltással kapcsolatos ellenérdekeltséget (lásd a Szabó Miklós-cikk kapcsán írottakat), és növelni az ellenzék kormányzási alkalmasságáról alkotott képet. Nem arra vagy nem csupán arra van szükség, hogy az ellenzék ostorozza a rendi, hierarchikus stb. jelenlegi kormánykoalíciós ideológiát, hanem hogy megtörje egy bármilyen új kormányideológia és a társadalom addigi önfejlődése közötti kapcsolatot. Jelenleg tehát a legfontosabb harci terep a Kádár-korszak társadalmi öröksége körül található! Ha ezt a mai kormánykoalíció önmagának sajátítja ki – miközben időről időre antikommunista szlogeneket pufogtat –, az ellenzék vereséget szenvedett.
Végezetül arról szólnék, hogy szerintem hogyan, milyen ellenzéki szervezeti keretekben győzhető le a koalíció. E tekintetben – ha jól látom – két markáns álláspont létezik. A dominánsabb szerint a következő választásokig nincs szükség az ellenzéki pártok közötti szorosabb együttműködésre, már csak azért sem, mert az „együtt szavazás” spontán módon is bekövetkezik. A másik szerint viszont a hatalmát megszilárdító koalíció csak akkor győzhető le, na a három parlamenti ellenzéki párt szorosába együttműködésre lép egymással. Mindkét változat mellett és ellen szólnak érvek.
Jelenleg az az álláspont látszik diadalmaskodni, amely a külön-külön történő politizálást hirdeti. Az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP szinte versengve önálló lépéseket tesz, önálló politikát kíván folytatni, és ez egyáltalán nem baj. A probléma az, hogy az ellenzéki pártok belső hierarchiája fölborult (az SZDSZ fölénye megkérdőjeleződött), s a három párt között kibontakozó vetélkedés károsan befolyásolja a koalíció elleni küzdelmet. Ugyanakkor fontos, hogy az ellenzéki pártok világosan elkülönüljenek egymástól. Az elmúlt két évben sokszor vádolták az ellenzéket, hogy legalábbis két pártja nagyon hasonló. Mára ez már nem mondható el, s bizonyára csak használ az ellenzéknek, ha markáns, egymástól is eltérő karakterű, profilú pártjai jönnek létre.
Most mégis az ellenzéki pártok közötti szorosabb együttműködés fontosságát hangsúlyoznám. Ennek vannak szellemi, politikai és emberi összetevői egyaránt. Nem hinném azonban, hogy a jelenlegi helyzetben az ellenzék mellőzhetné a „koalíciós” formát.
Egy szorosabb együttműködés persze nem mehetne egyik ellenzéki párt rovására sem. De ha az ellenzék nem akarja, hogy a „koalíciós egyhatalmi rendszer” hosszú távon érvényesüljön, pártjainak együttműködésre kell lépniök egymással. Már csak azért is, hogy ha kormányra kerülnének, koalícióként ne a nulláról kelljen indulniuk.
- Esszé [6]