E heti szövegünk szerzője 1886-ban Aradon született, de gyermek- és ifjúkorát Debrecenben töltötte. Életrajzírója szerint „a Késes utca nemtőjéből két ajándékot kapott a költő: a szegénységet és a tüdőbajt.” Édesapjától persze örökölte a rajztehetséget is, noha szobrász apja maga több művészi kudarcot élt meg. A fiú a budapesti egyetem bölcsészkarára kerül. Tagja Négyessy László híres szemináriumának, diplomát azonban a család anyagi helyzete miatt sohasem szerzett.
Újságíróként dolgozik, legelőször Debrecenben. A Nyugat hamar fölfedezi magának. Korai költészetét csendes dekadencia jellemzi: a bú, a hervadtság, a bágyadtság költője. „Fáj, hogy csendes dalos vagyok” – írja Ady Endrének írott versében. Ennek ellenére élete egy-egy fordulóján verseiben is határozott társadalmi-politikai elkötelezettségről tesz tanúságot. Különösen 1919 után ezért sok-sok támadásnak van kitéve. 1922-től a Nyugatba is alig ír. Publicisztikai írásai, melyek nagyobbik részét az állandó közlést biztosító Az Est c. lapban jelenteti meg, így is meglepő éleslátásról tesznek tanúságot. Lírai költőtől szinte nem is várnánk ilyen határozottságot. 42 éves korában tüdőbetegségben hal meg. Temetésén Babits Mihály mondott búcsúbeszédet.
Konzervativizmus!
Aki a forradalmak lezajlása óta figyeli az ország dolgát, furcsát tapasztal.
Azt, hogy itt majdnem mindenki, akinek szava van, vagy aki legalábbis úgy lesz, mintha neki szava volna, ezzel a szóval a konzervativizmusról szaval. Hogy ez az a csodaszer, amelytől meggyógyulunk, hogy ez az a bölcsek köve, aminek az érintésétől beforrad minden seb, merő arannyá válik minden gazdasági válság. Lírai verskötetekben nem fogyasztottak a költők az utolsó évtizedben annyi gyöngéd és színes jelzőt, amennyivel itt a haza különféle bölcsei körülrajongták ezt a nevezetes szót.
A nemes, a szent, a nemzetmegmentő, az óvatos, az egyedül célravezető – ez mind a konzervativizmus volt. Az éltető zefír, a támasz és a talpkő, az alfa és az omega – minden!
Ez a szó zenélt a bársonyszékek kegyelmes öbleiből, ez pengett a püspök urak aranyszájáról, és még a hordók tetejéről is ez a szó gargarizált. A híres ébredezés ezzel ébredt, és némely jóízű képviselő urunk a nemzetgyűlési padokon ezzel aludt el. Idős professzorok ezzel oltották be magukat harcias fiatalokká, a tizenkilenc éves diákok ezzel hivatkoztak büszkén arra, hogy ők ezer éve nem hagyják a haza igazát.
Konzervativizmus! konzervativizmus! konzervativizmus! – ezzel a harci kiáltással indult itt csatába minden újdonsült honmentés, az úgynevezett kurzus minden merőben új és vad vállalkozása is.
Mert itt következik aztán ennek a nagy, konzervatív felbuzdulásnak a még nagyobb furcsasága.
Tudniillik, ami itt történt, az minden egyéb, csak éppen nem az a remek jelzőkkel körülteremtettézett és kipitykézett, nemes, szent, nemzetmegmentő satöbbi konzervativizmus!
Hanem mi?
Kétféle dolgot művelnek ezen a szegény Csonka Magyarországon konzervativizmus néven.
Az egyik dolog a konzervativizmusnak abból az ismeretes értelmezéséből indul ki, hogy az: fontolva haladás. Lassan járj, tovább érsz! – mondják ezek a „konzervatív” urak, és közben a fontolva haladást leegyszerűsítik a legálmosabb lassúsággá. Olyanformán hatnak, mikor egy-egy égető, nagy probléma megoldását kerülgetik, mintha a tűzoltók tipegve igyekeznének megközelíteni és eloltani valami egeket nyaldosó, recsegő-ropogó tűzi veszedelmet. Aki példát is akar, gondoljon a nagy öngyilkosság elleni kongresszusra, amelyet valamikor októberre tűztek ki. Aznap tűzték ki októberre, amikor éppen tizenkilencen váltottak jegyet az önkéntes halál gyorsvonatjára. Ezek a szegény magyarok nem győzték kivárni az ősszel induló életmentő vicinálist.
A másik formája a divatos konzervatívságnak még furcsább. Tudniillik az a formája, amelyik vad újításokkal, soha a magyar múltban elő nem fordult megoldásokkal és rendszabályokkal operál, és közben mégis szentül azt hiszi, hogy a nagy ősök dicső szelleméhez méltón szolgálja a hazát. A numerus clausus bölcsei például nyilván úgy vélik, hogy nincs mit sápadozniok Kölcsey fénylő emléke előtt. És alig tudok megrázóbb és egyben groteszkebb eltévelyedést, mint ahogy Petőfit fésülték és szabályozták rendes kurzus-kisfiúvá 1923-i centenáriumán.
Akik így ismerik és „szeretik” a magyar múltat, azok rosszhiszeműek vagy legalábbis fölöttébb tudatlanok, s nincs hangadó helyük a nagy múlt ezer év-lomból szent árnyékában. Mit szóljunk például azokról a kenetes csevegőkről, akik a modern táncokat rótták meg a minap a régi táncokra és erkölcsökre való „konzervatív" hivatkozással? Ha ismerik igazán azokat a drága, pajzán régi táncokat, az érzéki jókedvtől és indulattól csattogó hajdani táncnótákat, valamint az akkori prédikátorok gyehennatüzes átkozódásait a XVI-ik meg XVII-ik század „elvetemült” táncosairól, nem forgatnák olyan heves „konzervativizmus”-sal a szemeiket a múltba.
Így van, hiába, az annak hirdetett konzervatív újmagyarok nagy része nem is igazán konzervatív.
Mert az igazán nemzetmegmentő konzervativizmus sem nem tipegve haladás, sem pedig vad újítás és a mutatóujjak mérges visszadöfölése a múltba.
Az igazi konzervativizmus az, amit ennek az idegen szónak a becsületes magyarra fordítása jelent: megőrzés! A régi magyar értékek hűséges megőrzése!
Majd ha azt látjuk, hogy ezeket az értékeket újra jól meg tudjuk becsülni, a régi magyar lélek, szó és tett szent szabadságát és a többi igazán nemzetmegmentő és nemzetfenntartó jót, akkor mondjuk, hogy konzervatívok vagyunk! Ha eldobáltuk új, hiú álkincseinket, csörgő, magunkra szedett, importált, kannibálos vadember-cifraságainkat, s megkeressük magunkban ősi magunkat, a tiszta szívű, nyílt eszű magyart, aki szelíd a szeretetben, serény a munkában, akkor leszünk az igazi megőrizők: Isten drága magyar kertjének megáldott mívelői.
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [7]