Nagyon szerettem Pernye Andrást. Sugárzó egyéniség volt. Egyike azoknak, akik hatására tanár lettem.
Nemcsak az volt katartikus, amit mondott – és ahogyan mondta – a zenéről, azzá vált ő maga is. Létében: életében és halálában.
A Drezdai Szimfonikusok koncertje, Zeneakadémia. Bach: h-moll mise. Előbb a szem érzékeli, majd a fül is felfigyel: tolókocsin gördül valaki a pódium felé, halk surrogás; zaklatottan, döbbenten figyelő arc, patakzó könnyek a kihajtott fehér ingnyak fölött, a kocsi karfájába szálkás kéz markol: Pernye tanár úr.
Funkcionáriustól kérdeztem egyszer: Mi lett Pernyével? Elhessentő válasz: „Öngyilkos lett! Olyasmibe szólt bele, amihez semmi köze! Aláírta a Prágai Chartát! Eh, ti… értelmiségiek! Csak a baj van veletek!”
A valóság átcsúszik a megaláztatásba. Prágában járva a Charta jut eszembe, Pernye, Bach, a Zeneakadémia, sétálunk a Prikopin, bennem ’68, fehér csíkos harckocsik Esztergomban, a máig vakító felirat szemben, Párkányban: Magyarok, menjetek haza!
Ezért kell aláírnom. A gyerekeimért, a feleségemért. A gyerekek édesanyjáért, Bachért, Pernyéért és magamért. Mindannyiunkért. A hatalom hatalmaskodásai miatt. Gőgje, pökhendisége, elvakultsága miatt. Nap mint nap egyre riadtabban eszmélek: „Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság…”
Ez vagyunk. Itt a mi Ninivénk.
- Visszabeszélő [5]