Állítólag Delors, az Európai Közösség brüsszeli bizottságának elnöke áll a helyébe. Delors-t becsülték, mielőtt működésének székhelyét áttette Brüsszelbe, ügyes kezű gazdasági vezetőnek ismerték meg, s azóta csak nőtt a presztízse, mert nagy képzelőerővel és szívós energiával hajtja előre Nyugat-Európa fokozatos egyesülését. Mitterrand vele összefogva akarja megpróbálni a kezdeményezés visszaszerzését, az alkotmány megreformálását, és főként azoknak az érdemeknek a „tőkésítését”, amelyeket a két, közismerten „európai” politikus az integráció szolgálatában szerzett.
Így sem biztos azonban, hogy a szocialista hajó és a hajó parancsnoki hídján méltóságteljesen – de az utóbbi időben elég szerencsétlenül – vezénylő Mitterrand süllyedését sikerül megakadályozni. Mintha a kormány és a kormányt alkotó párt fontos személyiségeinek lehangoló – és sorozatos – botrányai, korrupciós ügyei nem lettek volna elegendőek, jött a Habbas-ügy.
Január 25-én (ekkor az elnök és a külügyminiszter épp külföldön volt) a palesztin Vörös Félhold vezetői megkérték a francia Vöröskereszt elnöknőjét – „másodállásban” Mitterrand nagyra értékelt tanácsadóját –, engedélyezze, hogy George Habbast, a véreskezű, hírhedt terroristát egy francia kórházban kivizsgálják. Az elnöknő megadta a hozzájárulást, ami hibás, ügyetlen lépés volt, de nem teljesen szokatlan; a francia kormányok régi, Mitterrand előtti időkre visszanyúló tradíciója a suba alatti paktálás a közel-keleti terroristákkal, s meglehet, befolyásolták a döntést a francia szempontból rendkívül kényes algériai események is.
De amikor kipattant a dolog, Mitterrand azt mondta azokról, akik belekeveredtek: „hisz ezek megőrültek”, és leváltott több magas rangú tisztviselőt, meg természetesen a Vöröskereszt elnöknőjét. Ez a képmutatás nem javított, hanem rontott a helyzeten, és további érvül szolgált a követeléshez, hogy az elnök menessze a kormányfőt, és maga is haladéktalanul mondjon le. Bizalmatlansági indítványt is tettek a parlamentben. A jobboldali indítványtevők nem szerezték meg a szükséges többséget. De ezt nem is remélték, csak még az utolsó cseppet is ki akarták sajtolni a vezetés alkalmatlanságának végső bizonyítékává felduzzasztott Habbas-ügyből.
A bizonytalanság igaz okai
Eltekintve attól, hogy Mitterrand már 11 éve trónol az Elysée palotában, és az emberek már szeretnének új arcokat látni, voltaképpen nem lenne komoly ok az elégedetlenségre. Igaz, jelentős a munkanélküliség, de nem vitás, hogy a francia gazdasági helyzet jobb az angolnál vagy az amerikainál. Sikerült elkerülni a recessziót, és az inflációs ráta alacsonyabb mint a németeknél.
Az elégedetlenségre nincs komoly ok, de annál inkább van ok az elbizonytalanodásra – ez húzódik meg a vészes gyorsasággal romló közvélemény-kutatási eredmények hátterében. A bizonytalanságot lényegében a nemzetközi helyzet két nagy fejleménye idézte elő: Németország felemelkedése és a Szovjetunió letűnése. Változott az ábra. Idáig Németország volt Európa gazdasági, Franciaország politikai főhatalma. Most politikában, gazdaságban Németországé a döntő szó.
Ezt a folyamatot Franciaország nem tudta megakadályozni, de megpróbálta. Mitterrand két villámlátogatást tett Gorbacsovnál, rá akarta venni, hogy ne menjen bele a német egyesülésbe, de az akcióknak nem lehetett sikere, mert az amerikaiak a németek oldalára álltak. Elment Krenzhez az utolsó percben, amikor alig állt már a berlini fal, hogy ellenállásra buzdítsa őket. Hiába. Csak azt érte el, hogy hűvösebb lett a hivatalosan felhőtlennek és szorosnak reklámozott francia–német viszony. Itt is, ott is felszínre kerültek a már eltemetettnek hitt régi ellenszenvek.
Az Európai Közösség körüli nézeteltérések szintén nem francia ízlés szerint fognak megoldódni. Párizs ellenzi új tagok felvételét, mert a jelenlegi felállásban még nem teljesen kilátástalan, hogy megakadályozzák a német akarat érvényesülését, az új tagok java része azonban Németország szekértolója lesz. A franciák azért akarják bekötni a németeket a közösségbe, hogy korlátokat szabhassanak nekik, és erejüket Európa javára hasznosítsák. De a fejlődés útja valószínűleg más: a fölértékelődő, valódi hatáskörhöz jutó strasbourgi parlamentben – Európa nemzeteinek közös parlamentjében –, ahol most a szociáldemokratáké a legerősebb frakció, esetleg a világi, szociális eszmények rovására változnak meg az erőviszonyok, ha a horvátok és a németek más régi, lekötelezett védencei bekerülnek.
A franciák és a GATT
Jelcin párizsi látogatásakor – ünnepélyes külsőségek közepette – felújították a francia külpolitika hajdani tartópilléreinek egyikét: a francia–orosz szövetséget. De ez nem ellensúlyozhatja – hogy Franciaország, miközben a németek bosszúságára kiemeli atomhatalom mivoltát és a világháborús győztesek közé tartozását – az Egyesült Államokhoz fűződő viszony felemás voltát. Párizs rossz szemmel nézi az atlantizmust, még ma is féltékeny a többé-kevésbé a múlthoz tartozó különleges amerikaib–rit kapcsolatra. Nem akarja, hogy az amerikai katonák kivonuljanak Európából, de – ez a francia paradoxonok egyike – csökkenteni akarja a NATO európai szerepét.
Sűrűsödő jelek mutatják, hogy az elnökválasztás előtt álló, recesszió sújtotta Egyesült Államok vezetői létfontosságúnak tartják az öt év óta folyó GATT-forduló sikeres és gyors befejezését. Ennek Franciaország a fő kerékkötője. Nem engednek hozzányúlni az EK agrár-rendtartásához, amelynek Párizs szempontjából az a lényege, hogy az évi 70 milliárd márkára rúgó agrárszubvenció, eltartja a francia parasztságot, és konzerválja a francia falut.
A jelenlegi bonyolult és bizonytalan nagyhatalmi egyensúly viszont azon a feltevésen (egyúttal követelésen) alapszik, hogy Németország végül is ráveszi a makacskodó franciákat a kereskedelemliberalizálási megállapodás sikerének előfeltételét jelentő európai agrárreform elfogadására.
A britektől eltávolítja a franciákat, hogy másként gondolkodnak a NATO-ról és az Európai Közösségről, ahová London fűt, fát fölvenne, hogy fékezze az Európai Egyesült Államok megvalósulását. A Párizs és London közötti egyetértésnél még mindig nagyobb a Bonn–Párizs nézetazonosság.
A kör bezárul: a franciáknak elsősorban a németekkel kell szövetkezniük, de nem az egyforma erő alapján, aminek látszatát – legalábbis befelé – Mitterrandnak idáig sikerült fenntartania, hanem tiltakozva, de mégis másodhegedűsként.
- Külföld [6]