Pumukli ex machina
A múlt héten Pumukli pakolászott a szerkesztőségben, a cikk első részének javítani való szövegét átrakta a tördelnivalók közé, s ily módon kimaradt két fontos betoldás.
Az egyik: A rendőrségi közlemény kiadásáig a Vasárnapi Hírek kivételével a sajtó nem ad hírt a történtekről. A Vasárnapi Hírekből kiderül, hogy az MTI már szombaton hírt adott a rendőrgyilkosságról, ezt a közleményt azonban a hétfő reggeli lapok nem vették át.
A másik: 1988. november 8.: Ezen a napon veszik jegyzőkönyvbe Solymosi Attilának azt a számos alkalommal visszavont vallomását, amely azóta is a vád egyik legfontosabb hivatkozási alapja. A kihallgatásról jogsértő módon kizárták a gyanúsított védőjét és törvényes képviselőjét.
Az egyik történet és a másik
Az egymásnak ellentmondó vallomások és az egymást kizáró szakértői vélemények alapján lényegileg különböző történeteket lehetett rekonstruálni.
Az egyik történet szerint egy társadalomellenes csoportosulás társadalomellenes cselekvéssorozata zajlott le. A fennálló renddel szemben ellenséges, félresiklott életű, italozó fiatalok meggyalázzák, elégetik a november 7-e tiszteletére kitett vörös zászlót, a csoportosulás vezetője zászlóégetés közben izgat: az oroszokat szidja. E cselekvéssorozat folytatásaként a villamoson összeverekednek, a békés állampolgárokat megfélemlítik, a rend helyreállítása érdekében minden tekintetben szabályosan fellépő rendőrt mint rendőrt, mint hivatalos személyt brutálisan megtámadják, e támadás következtében, a rendőr akaratától függetlenül dördül el az a lövés, amely a társaság egyik tagjának, Hajdú Istvánnak egészen jelentéktelen sérülést okoz. A cselekvéssorozat csúcspontján, a fokozódó brutalitás betetőzéseként a hangadó tudatosan, célzott lövésekkel meggyilkolja a rendőrigazolványát maga elé tartó főtörzsőrmestert.
A másik történet szerint jókedvű fiatalok szerény mértékű alkoholfogyasztás mellett apolitikusan viháncolnak, rendetlenkednek a villamoson; a kick-box tudományukat fitogtatják, anélkül, hogy komolyan bántalmaznák egymást. A súlyosan ittas állapotban lévő áldozat, a hazafelé tartó baráti társaság viháncolására inadekvát módon reagál, a zötyögő villamoson indokolatlanul, mások testi épségének veszélyeztetésével fegyverét használja, belelő az egyik fiatal bokájába, és pillanatok alatt pánikhangulatot teremt. A kamaszkorú gyanúsítottak ebben a pánikhangulatban cselekednek, nincsenek tisztában azzal, hogy rendőrrel van dolguk, a pánikhangulat, a hirtelen felindulás „emocionális alkalmi kóros reakciót” vált ki a „félig még gyerek” gyanúsítottból, és a gyanúsított abban a hiszemben, hogy riasztópisztoly van a kezében, alig irányított lövéseket ad le, s ezek egyike fatális módon halálos sérülést okoz.
A történtek értelmezésének ez a két végpontja. A vád és a védelem közötti harcnak az a tétje, hogy a bíróság által rögzített tényállás hol állapodik meg e két végpont között.
1989. február 28.
Elkészül a vádirat nyolc gyanúsítottal szemben. Eredetileg tizenhat terhelt ellen folytattak nyomozást, azokat is bevonták a bűnügybe, akik csak a zászló elégetésénél voltak jelen. Miután azonban a főügyészség az „izgatás” vádpontjáról lemondott, az ő személyük érdektelenné vált, és csupán „megrovásban” részesítették őket. A villamoson tartózkodó társaság hét fiú tagját hivatalos személy elleni erőszakkal, valamint garázdasággal, a zászlószaggatással, illetve a zászlóégetéssel kapcsolatba hozható személyeket ezenfelül a közösség megsértésének bűntettével (!), Solymosi Attilát a pisztoly „eltulajdonítása” miatt kifosztás bűntettével és természetesen hivatalos személy ellen elkövetett emberöléssel vádolták.
A vádirat figyelemre méltó módon ellentmondott annak, amit a Budapesti Katonai Ügyészség Bukszár Tibor intézkedésével kapcsolatban korábban megállapított. A vádirat szerint ugyanis nem volt figyelmeztető lövés, s Hajdú Istvánt nem „véletlenül bekövetkezett lövés” sebesítette meg, hanem a megtámadott rendőr által önvédelemből leadott lövés. A Katonai Ügyészség megállapításait ugyanis nem lehetett összhangba hozni azzal a fegyverszakértői véleménnyel, miszerint a villamoson csak egy lövés nyoma rögzíthető, Hajdú lábát az első lövés érte, s azt legalább harminc centi távolságból adták le.
A per folyamatos tárgyalásának utolsó napján, május 16-án az ügyész végindítványában úgy módosította a vád álláspontját, hogy az közelebb álljon a rendőr intézkedésével kapcsolatban korábban közzétett megállapításokhoz. Ezek szerint mégis volt figyelmeztető lövés, Hajdú lábát mégiscsak egy véletlenül kirepült lövedék sebesítette meg. A villamoson bizonyítható egyetlen lövés volt a figyelmeztető, a fegyver pedig akkor sült el véletlenül, amikor Bukszár Tibor a villamos nyíló ajtaján keresztül kiesett, s a fegyvert tartó karja a járdaszigethez ütődött. A lövedék eltalálta Hajdúnak a villamosból kinyúló, felé rúgó lábát, s a villamoson kívül „elszállt”. Ez a variáció mindenesetre már nem három, hanem csak egy pontban ütközött a fegyverszakértői véleménnyel.
1989. március 17.
Dr. Szíjártó Károly legfőbb ügyész sajtótájékoztatót tart, ahol ismét hangsúlyosan említi „a jogszerűen fellépő és intézkedő rendőr” megölésének esetét, anélkül hogy utalna az ittasság tényére vagy a Fővárosi Ügyészségnek a Katonai Ügyészség nyilvánosságra hozott megállapításaitól eltérő véleményére. Megjegyzendő, hogy e rendkívüli esetre való hivatkozás jelentőségét ebben az időben az is megnövelte, hogy ekkor még nem lehetett a bűnözés mértékének növekedésével mozgósítani a társadalom veszélyérzetét, hiszen 1988-ban az előző évhez képest a bűncselekmények száma, s azon belül a rendőrök és más hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények száma is csökkent.
1989. május 8–16.
Lezajlik a per elsőfokú tárgyalása. A tárgyalást dr. Lehoczki János bíró vezeti, aki annak idején Soós emlékezetes, halálos ítélettel végződött rendőrgyilkossági perében is közreműködött. A nyilvános per kapcsán a sajtó kitárgyalja az ügy csaknem valamennyi kényes elemét. Harsány szalagrímekben hozzák az olvasók tudomására, hogy „részeg volt és figyelmeztetés nélkül lőtt Bukszár Tibor”, hogy „a vallomástétel körülményeit is vizsgálják” stb.
1989. május 16.
Az utolsó tárgyalási napon szabadlábra helyezik Solymosi Attila hat, előzetes letartóztatásban tartott társát. Az ügyészség ezt megfellebbezi, a megfellebbezést a Legfelsőbb Bíróság elutasítja.
1989. május 29.
Ítélethirdetés. A bíróság bizonyítottnak tekintette azt, hogy Solymosi Attila irányzott lövésekkel, ölési szándékkal, bosszúvágyból, belátóképességében nem korlátozva követte el tettét. A figyelmeztető lövés és a Hajdú István sérülését okozó lövés tekintetében a bíróság az ügyész végindítványában szereplő változatot fogadta el.
Az erőszakkal és garázdasággal vádolt társtettesek közül öt bűnösnek találtatott, viszont Solymosi Zsoltot, az elsőrendű vádlott bátyját felmentették.
Három vádlott esetében – a zászló elégetése miatt – a „közösség megsértésének” a bűntettét is megállapították. Igaz, hogy a zászló elégetésének a kihalt Boráros téren nem volt közönsége, amely megsértődhetett volna, de az ítélet indoklása szerint „a nagy nyilvánosság előtti elkövetés akkor is megállapítható, ha csak fennáll annak a reális lehetősége, hogy a bűncselekményről nagyobb számú személy szerezhet tudomást”.
A kifosztás vádja alól viszont felmentették Solymosi Attilát, mivel nem az eltulajdonítás szándékával vitte magával a pisztolyt.
A vádlottakra meglehetősen súlyos ítéleteket mértek ki. Solymosi Attila tíz évet kapott, négy társa 10-18 hónapi végrehajtható, két vádlott pedig rövidebb, felfüggesztett börtön-, illetve fogházbüntetést kapott.
A vád képviselői azonban a súlyos ítéletek ellenére sem lehettek elégedettek, mert a bíróság az egyik legfontosabb kérdésben nem fogadta el az álláspontjukat: nem tekintette bizonyítottnak, hogy a sértett felfedte rendőr mivoltát, elfogadta, hogy a vádlottak e tekintetben tévedésben voltak, s ennek megfelelően nem hivatalos személy elleni emberölés, illetve erőszak, hanem aljas indokból elkövetett emberölés, illetve testi sértés bűntettében marasztalta el őket. Ezzel kapcsolatban az ítélet indoklása meglehetősen kínos megállapításokat tartalmazott:
„A vallomások visszavonása és ezzel összhangban a tanúk vallomása bizonytalanná tette a nyomozás anyagának azon bizonyítékait, amelyek a szolgálatba helyezésre vonatkoztak. Különösen aggályos a bíróság előtt a vallomásoknak az a tendenciája, amelyben a sértettnek a szolgálati szabályzat szerint alakilag is teljesen kifogástalan közbeavatkozását igyekezték igazolni.
Solymosi Attila 1988. november 8-i vallomásában erről a következők szerint vallott (emlékszünk: ez volt az a kihallgatás, amelyről a védőnőt kizárták – R. S.): »…ez az ember fennhangon azt mondta, rendőr vagyok, hagyják abba… bal felső zsebéből kivett egy személyi igazolvány nagyságú, kék fedelű igazolványt… a belső felét mutatta felénk, halványan egy fényképet láttam és azt is, hogy a belső részen valamilyen csíkozás van.«”
A későbbiek során beszámolt arról is, hogyan történt a figyelmeztető lövés leadása és annak előírás szerint előzetes kilátásba helyezése. Hasonló részletek, majd azok visszavonása arra utal, hogy ezeket a gyanúsítottak nem spontán adták elő. Önmagában az a tény, hogy a fiúkra rászólást követően szinte azonnal eldördült az első lövés, kétségessé teszi azt, hogy a sértett ennyi mindent cselekedhetett volna az ittassága folytán lelassult reflexek mellett, nevezetesen, hogy elővegye igazolványát, kinyissa, rendőri mivoltát felfedje, igazolványát eltegye, kilátásba helyezze a figyelmeztető lövés leadását, elővegye fegyverét, azt kibiztosítsa, felhúzza, majd a mennyezetbe lőjön. (…) …a nyomozóhatóságnak erkölcsi érdekeltsége lehetett abban, hogy elhunyt rendőrtársuk eljárását helyesnek, indokoltnak és feltétlenül szabályszerűnek, a szolgálati szabályzat szerinti eljárásnak ítéljék meg.”
Volt tehát oka a fellebbezésre a vádnak is és a védelemnek is.
1989. május 29.
Dr. Bogár Péter ügyész még az ítélet kihirdetésének napján beadja a fellebbezését. Az ügyész gyakorlatilag a vádiratban szerepelt valamennyi vádponthoz, illetve jogi minősítéshez ragaszkodik. A hivatalos személy elleni emberölés, illetve erőszak megállapításán túl a kifosztás vádjához is s ahhoz is, hogy Hajdú Istvánt is ítéljék el a közösség megsértéséért. Neki csak annyi köze volt a zászlóügyhöz, hogy az ő táskájába tették a letépett zászlókat.
1989. július 21.
Ezen a napon szünteti meg a Katonai Ügyészség a nyomozást „bizonyíték hiányában” a Solymosi Attiláék bántalmazásával gyanúsított Csonka László rendőr őrmester és Danó Zoltán rendőr szakaszvezető ellen, s az országos rendőrfőkapitány is ezen a napon adja ki azt az utasítást, hogy a rendőr szeszesital hatása alatt szolgálatilag nem léphet fel.
1989. augusztus 17.
A Legfőbb Ügyészség módosítja a fellebbezést. Maga a módosítás nem lényegbevágó, csupán annyi, hogy az ügyészség elfogadja Solymosi Attila felmentését a kifosztás vádja alól, inkább az az érdekes, hogy a szöveges indoklás elismeri Bukszár Tibor fegyverhasználatának indokolatlan voltát: „…valamennyi terhelt elkövette már a garázdaság bűntettét, amikor Bukszár Tibor a villamosra felszállt, ezért fellépése mindenképpen jogszerű volt, még akkor is, ha a fegyverhasználat valóban szükségtelen, illetőleg indokolatlan volt. Ezt a körülményt a büntetéskiszabás során lehet figyelembe venni…”
1989. november 1. és 8.
A Legfelsőbb Bíróságon megtartják a fellebbviteli tárgyalást.
1989. november 15.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletet hirdet: hatályon kívül helyezik az elsőfokú ítéletet, új eljárást rendelnek el, s szokatlanul kemény kritikával illetik az első fokon eljáró bírói tanács munkáját.
A határozat indoklásában felhívják a figyelmet arra, hogy a gyanúsítottak esetében nagyobb mértékű alkoholos befolyásoltság is megállapítható, ugyanakkor a rendőr főtörzsőrmester ittasságának mértékét megállapító orvosi vélemény kétségbe vonható, „a rendőr ittas állapota a külső szemlélő előtt nem vált felismerhetővé”.
Solymosi Zsolt felmentését a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak ítéli, sőt még a legfelsőbb ügyész fellebbezésén is túlmennek, s bizonyíthatónak látják Solymosi Zsolt személyes részvételét Bukszár Tibor bántalmazásában.
A Legfelsőbb Bíróság igen határozottan arra az álláspontra helyezkedik, hogy Bukszár Tibor bizonyíthatóan felfedte rendőr mivoltát, s ebben a tekintetben a nyomozás során tett vallomásokra kell támaszkodni. Az elsőfokú bíróság hibát követett el, „amikor nem tette a tárgyalás anyagává a »Kék Fény« televíziós adás szövegének… nyers vágatát”.
„Az elsőfokú bíróság a vádlottaknak a nyomozóhatóság előtt tett beismerő vallomását… azzal az indokkal rekesztette ki a bizonyítékok mérlegelése során, hogy a »nyomozóhatóságnak erkölcsi érdekeltsége lehetett abban, hogy elhunyt rendőrtársuk eljárását helyesnek, indokoltnak és feltétlenül szabályszerűnek, a szolgálati szabályzat szerinti eljárásnak ítéljék meg.«
Ez a megállapítás a nyomozóhatóság tevékenységének olyan rosszindulatú és ténybelileg meg nem alapozott értékelését jelenti, amelyet a Legfelsőbb Bíróság a leghatározottabban visszautasít. (…) A Legfelsőbb Bíróság vizsgálva a nyomozóhatóság tevékenységét, azt állapította meg, hogy ebben az ügyben a rendőrség az eljárási törvénynek a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései messzemenő betartásával járt el, sőt a fiatalkorúak legelső gyanúsítottkénti kihallgatásától eltekintve, a törvényes képviselők jelenlétében történtek nemcsak a kihallgatások, hanem a szembesítések is. (…) …minden esetben megtörtént a meghatalmazott vagy kirendelt védők értesítése a kihallgatást megelőzően, és amennyiben a védőket egyéb tevékenységük nem akadályozta… jelen voltak a vádlottak kihallgatásánál.” (Már szó esett arról, hogy minderre a védő és a törvényes képviselők másképp emlékeznek, s a törvényes képviselők értesítése nem dokumentálható, mivel ez a rendőrség illetékesei szerint szóban történt.)
„A vádlottak arra hivatkozással vonták vissza a nyomozás során tett beismerő vallomásaikat, hogy kényszer, fenyegetés hatása alatt állottak. Ennek a védekezésnek a rosszhiszeműségét mutatja, hogy a kihallgatások a törvényes képviselők jelenlétében történtek, és semmiféle hivatkozás vagy panasz nem hangzott el a kényszerítő eszközök alkalmazását illetően. A nyomozás során tett beismerő vallomás bizonyító erejének lerontása ezen a címen tehát alaptalannak látszik.” (Emlékeztetőül: az elsőrendű vádlott feljelentést tett az őt bántalmazó rendőrök ellen, s a nyomozás során a társai is említést tettek „kényszerítő eszközök” alkalmazásáról.)
A Legfelsőbb Bíróság Hajdú István sérülése ügyében egy újabb variációt ajánl az elsőfokú bíróság figyelmébe. Ezek szerint elképzelhető, hogy Bukszár Tibor fegyvere Hajdú István rúgása nyomán úgy sült el, hogy először a rendőr combját találta, ez lenne a holttesten talált lőtt sebek egyike, s a combon áthaladó lövedék sebesítette volna meg Hajdú Istvánt. Ily módon voltaképpen nem Bukszár Tibor sebesítette meg az egyik fiatalt, hanem éppen fordítva, Hajdú támadása nyomán kapta a főtörzsőrmester az első lőtt sebet.
A Legfelsőbb Bíróság egyetlen lényeges pontban tér el az ügyészség fellebbezésében kifejtett állásponttól, nevezetesen a „közösség megsértése” ügyében. Időközben ugyanis a háromoldalú tárgyalások eredményeképpen ez a politikai tyúkperek sorozatgyártására alkalmas gumiparagrafus alapvetően megváltozott. A rendszerváltozás leárnyékolta a per politikai vonatkozásait.
(Folytatjuk.)
- Belföld [6]