Ma Erzsébetváros Budapest legsűrűbben lakott kerülete. A mindössze 2 négyzetkilométernyi területen 80 824 ember él. Ez a budapesti átlagot mintegy tízszeresen meghaladó lakósűrűség még a századforduló éveiben megindult rohamos iparosításnak és az ezzel járó letelepítési hullámnak köszönhető. Ebben az időben vált Budapest igazi világvárossá. Az egykori szép épületek mai állapota enyhén szólva lehangoló. Az évtizedek óta elmaradt restauráció csak az egyik ok. Legalább ekkora gond a lakások mérete. Az önkormányzati rendelkezésű lakások csaknem fele (34 060) egyszobás, de a nagyobbakban is sok a leválasztások következtében kihasználatlan terület. Kiemelkedően magas az egy lakásra jutó lakók száma (2,5 fő).
A Belvároshoz közel eső résztől kifelé haladva leromlott övezetek követik egymást, lepusztult, olykor életveszélyes háztömbök sora. A szociológusok jól ismerik a láthatatlan határ fogalmát, amely a láthatónál élesebben választ el egymástól külön világokat: a jól szituált polgári negyedet a slumosodó, teljesen elszegényedett városrésztől. Erzsébetvárosban sok ilyen határvonal húzódik, és az elmúlt évek szórványos városfejlesztési akciói csak felerősítették a korábbi aránytalanságokat. A Belvároshoz közel fekvő háztömbök rehabilitációjának egyik nem is igazán titkolt célja az volt, hogy elősegítse az ún. jobb minőségű, magyarán középosztálybeli, értelmiségi réteg letelepedését, és megszabadítsa a kerületet az alacsony státusú, rossz szociális helyzetű őslakóktól. Ebből a szempontból a rehabilitáció feltétlenül sikeresnek mondható, hiszen a rehabilitált háztömbön belül teljes lakosságcserét eredményezett. Az „őslakók”, akik biztosan nem tudták volna megfizetni a korszerű, drága lakások bérét, kénytelenek voltak a VII. kerület vagy egy másik budapesti kerület ugyancsak leromlott negyedébe, ugyancsak lerobbant, komfort nélküli lakásokba költözni. A kerület egésze, mindenekelőtt azonban a távozásra kényszerült lakók csoportja így nem sokat nyert a látványos felújítási akcióval. A rehabilitált tömb kiemelkedik a slumosodó környezetből, miközben változatlanul ebben a kerületben a legmagasabb a komfort nélküli lakások aránya: itt található a budapesti komfort nélküli lakásállomány 11,8 százaléka. Ezek a lakások szinte kivétel nélkül sötét, sok esetben vizes, odúszerű helyiségek, amelyek teljes mértékben alkalmatlanok normális emberi életre. „Én be nem engedem a jogász urakat abba az odúba, ahol lakunk” – tiltakozott rémülten az Esély családsegítő egyik hébe-hóba felbukkanó kliense egy esetleges családlátogatás ellen. Kiderült, hogy heten élnek egy mellékhelyiségek nélküli szobában a Csikágó egyik öreg házában, sok hasonló sorsú szomszéd társaságában. A nyolcvanas évek végén megkezdődött a kerületi bérlakások privatizációja. 1991 november végéig kb. 9000 család vásárolta meg a lakását. Ők az ún. szerencsés családok, hiszen jóval a piaci ár alatt jutottak lakáshoz, ma mégis egyfolytában reklamálnak az önkormányzatnál. Legkevésbé sem biztosak abban, hogy jó vásárt csináltak. Azt ugyan tudják, hogy omló, porladó falú házakban laknak, de arról semmiféle tájékoztatást nem kaptak, hogy ki fizeti a számlát, ha egyszer csak leszakad a függőfolyosó. Az igaz, hogy a kerületben az elmúlt egy-két évben 60 százalékkal emelkedett a lakások ára, de ez csak a jó állapotú, belvárosinak nyilvánítható lakásokra igaz, s ezekben a kerületi lakók kis része él csupán.
A kerületi lakosság másik nagy csoportja (35-40 százalék) egyelőre legfeljebb csak tervezi, hogy megveszi a lakását, de szeretné, ha az adásvételi szerződés megkötése előtt megtudhatná, milyen jogai, kötelességei lesznek a vásárlás után. Lótnak-futnak, információt koldulnak, kérelmekkel, kérdésekkel bombázzák az önkormányzatot, mert nem akarnak zsákbamacskát. Végül is csaknem 100 éves házakról van szó.
Majdnem ugyanennyien vannak azok, akik nem tudják vagy egyáltalán nem akarják megvenni a lakásukat, de félnek a lakbérek ugrásszerű emelésétől, a bizonytalan lakhatástól és főleg attól, hogy a „fejük fölül eladják a tetőt”. Nem bíznak az önkormányzatban – „nevezhetjük önkormányzatnak, tanácsnak, teljesen mindegy” –, és főképpen nem tudnak reménykedni abban, hogy előbb-utóbb mégiscsak megszületik egy olyan lakáskoncepció, amely az ő szempontjaikkal is számol.
Maga az önkormányzat is súlyos dilemma elé került, hiszen sokféle, egymásnak sokszor ellentmondó érdekkel találta magát szembe. Ahhoz, hogy „lakosságbarát” lakásgazdálkodási koncepcióval állhasson elő, mindenekelőtt alaposan ismernie kellene a különböző lakossági csoportok helyzetét, lakásvásárlási stratégiáit, és persze pontos ismeretekkel kellene rendelkeznie a házak műszaki állapotáról és szociális szempontokat is figyelembe kellene vennie. Meg kellene határoznia a magán-, bér-, és szociális célú bérlakások optimális arányát a kerületben, világosan meg kellene mondania, kit, milyen mértékben terhel a háztömbök külső és belső felújítása, és mindenekelőtt meg kellene határoznia az eladásra kerülő lakások árát. Végül pedig minderről illene folyamatosan tájékoztatnia az érdekelteket. Ez távolról sem egyszerű feladat egy olyan kerületben, ahol a házak rendbehozatala csillagászati összegeket igényel, a hivatal kasszája pedig igencsak üres. Az állam 1990-ben 200 millióval, az azt megelőző években 400 millióval támogatta a kerületi restaurációt, ez évtől kezdve azonban semmiféle támogatást nem ad. Az önkormányzat leginkább a nem lakáscélú ingatlanok bérére számíthat, de ez persze távolról sem fedezi a felújítási költségeket. Az ilyen típusú bérleményekkel egyébként rengeteg manipulatív akció folyik. Jó néhány csőd felé szédelgő vállalat adja bérbe egy-egy jól menő üzletnek a bérleményét, s az általa fizetett díj (2400-2800 Ft/m2 öt-tízszeresét kéri el az „áldozattól”: vagyis úgy gazdálkodik az önkormányzati tulajdonnal, mintha sajátja lenne. Albérlőket tart.
A környező országok menekültjeit azok a lakásbérlők fejik meg, akik maguk is egyre lejjebb csúsznak, s jövedelmükből nem tudják fenntartani a lakásukat. A család bezsúfolódik egyetlen helyiségbe, s a fennmaradó szobát (vagy konyhát) ágybérletbe adják ki jugoszláviai, romániai menekülteknek. A pályaudvari léthez képest kétségkívül még ez is felemelkedést jelent.
Magánvállalkozók, kft.-k ragyogó üzletet látnak abban, hogy a városszerkezetileg kitűnő adottságú kerületben üzletté alakítsák a ma még olcsón megvásárolható lakásokat. Számukra kifejezetten kedvező, hogy a helyi lakosok tájékozatlanok, és bizonytalanok döntéseikben. Sok idős embert rá lehet beszélni például arra, hogy potom pénzért eladja a lakását a haszonélvezeti jog fenntartása mellett. Civilizált országokban nem egészen ezt nevezik a piac egészséges működésének, így félő, hogy ha az ilyen típusú kvázi piaci akciók rohamosan elterjednek, akkor az önkormányzat végképp elveszíti áttekintését és ellenőrzését a kerületben kialakult viszonyok felett.
A helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy kormányzati szinten semmilyen használható lakásgazdálkodási koncepció nem létezik, az állam jelen pillanatban végképp kivonulni látszik a területről, és az önkormányzatoknak ajándékozza a korábbi állami lakáspolitika nyomán keletkezett csődtömeget.
A lakásprivatizáció előrehaladtával tehát előállott egy olyan helyzet, amelyben szinte minden szereplő rosszul érzi magát. Az önkormányzat, lévén maga is bizonytalan és némiképp tehetetlen a súlyos örökség új gazdájaként, gyakran pontosan úgy viselkedik, mint a régi hivatal: nehézkes, fölényes, nem informál pontosan. Ideje, hogy megkezdődjék az érdemi, a folyamatos kommunikáció az érintettek között. Talán valami ilyesmi kezdődött el azokon a lakossági fórumokon, amelyeket a kerületben dolgozó szociális munkások kezdeményezésére hívtak össze.
- Önkormányzat [8]