Elmúlt októberben, a Köztársaság téren először az MSZMP-sek, öreg ávósok, obsitos munkásőrök, majd később az ’56-osok emlékeztek. Még később összevitatkozott a kétféle csoportosulás. Túl sok jót nem lehetett várni ettől az eszmecserétől. Ott termett azonban Wittner Mária, és szétválasztotta a feleket. „Aki ’56-os, menjen innét! Ne jártasd a szád, Lajos, eriggy hazafelé, készen van a vacsora!” A Corvin közi asszonyhős tud valamit, amit Csurka, dr. Antall, na meg a finnyás liberális szemleíró és teoretikus nem tud…
Miután a női kéz ilyen jól elrendezte az ősellenségek incidensét, most, március 15-én, a Szabadság téren már oda se nagyon figyeltem az ordítozó szomszédságra. Hadd ordítozzanak, mondottam, biztos valami félbolond thürmeristák vagy anarchista srácok provokálják a jó népet.
Konrád Györgyöt, egyik legnagyobb írónkat, humanistánkat, leghíresebb demokratánkat, ’56-os felkelőt, mellesleg az egyik legjobb lelkű magyar embert nyomták, szidták, kergették…
Konrádot nem a klasszikus, rossz életű, frusztrált, irigykedő „csőcselék” fenyegette. Nem is a kopaszok, bőrdzsekisek, divatfasiszták, terminátorok. Ők majd, ha semmi nem változik, néhány hónap múlva boxerrel, ólmosbottal, nuncsakuval simán le is ütik az írót.
Mostani üldözőinek és szidalmazóinak nagyobbik része valószínűleg nem fog közvetlenül kezet emelni Konrádra. Ismerem őket jól, emlékszem rájuk, együtt meneteltünk a korai március 15-éken, a vízlépcső ellen, együtt zajongtunk a régi Jurta rendezvényein. Akkoriban ugyanezek az emberek, mind örökös vesztesek, megkeseredett patrióták, túlgőzölt moralisták – meg azért jó néhányan, családi örökségként, antiszemiták is, kétségtelen – ovációval, vastapssal fogadták volna, fogadták is Konrád Györgyöt.
Annál borzadályosabb, szinte már megfoghatatlan, hogy így, ennyire sikerült elfuserálni a rendszerváltást. Méghozzá nem is a nehezebbik végén. Nem a „testi”, gazdasági oldallal van a nagyobbik baj. Nehezen, bár, de materiálisán még csak állunk valahogyan. Túléltünk egy nehéznek látszó telet, nem fagytunk meg, nem éhezünk súlyosan. Dr. Antall József a napokban személyesen gördítette le a szerelőszalagról az első szentgotthárdi Opel személykocsit.
Amiről azt gondoltuk, magától is megy majd, a szellemiekben, erkölcsiekben, politikai érintkezésekben kezd kétségbeejtővé válni a helyzet. Mert mit mondjunk egy rendszerváltásról, ahol Konrád György nem mehet, ahová akar, nem szólhat, amint akar, nem hallgatják, akikhez beszélne? Az ilyen rendszerváltás, akár a bukott tanulónak az iskolát, legjobb lenne elölről kezdeni, újból átvenni a tananyagot. Nagyon fontos dolog ez, szabadjon ezen a héten csakis ezzel foglalkoznunk!
Emlék
Csurka Istvánnak például 1985 őszéig kellene visszatolatnia, hogy a most ígérkezőnél szebb életrajzot írhasson majd magának. (Azt, hogy politikai tanításainak jelentős szerepe van Konrád György mostani fenyegetettségében, s hogy tanításainak egyetlen valóban megfogható produktuma Konrád megfenyegetésében és megalázásában áll, a moralizáló Csurka remélhetőleg nem kívánja tagadni.)
1985 októberében Csurkának (meg Csoórinak, Mészölynek, Czakó Gábornak, Mezei Andrásnak) oka, lehetősége, saját kiállásával megvívott joga volt rá, hogy összemelegedjen Hans Magnus Enzensbergerrel, Timothy Garton Ashsel, Danilo Kissel, ne adj’ isten, az izraeli Amosz Ozzal. A kulturális nagyvilággal, röviden. Még talán a titokzatosan szépséges Susan Sontag is örömmel vette volna egy lázadó magyar író, egy szinte már őseredeti magyar demokrata kézcsókjait.
A barátkozásnak ezt a nem mindennapi lehetőségét a helsinki kulturális utóértekezlettel párhuzamosan Budapestre hívott alternatív, illegális kultúrfórum teremtette meg. Ez a fórum úgy lett illegális, hogy Kádár és Aczél hihetetlen szemtelenséggel kidobta az eredeti, szállodai színhelyről a nagyvilágból összegyűlt szellemi előkelőségeket. Ez elég is volt ahhoz, hogy a hazai intellektuális előkelőségek óriási többsége úgy tegyen, mintha semmit nem tudna az egészről. Nem így – örök elismerés nekik, hisz ők álltak helyt a magyar szellem becsületéért – Mészöly, Csoóri, Csurka meg a társaik. Ők ott voltak.
De mintha lett volna még valaki, aki ezt az egészet összehozta, szervezte, házigazdáskodta… Aki egyszerre három-négy nyelven próbálta magyarázni a magyar népi irodalom céljait, aki szorongásában a verejtékét törölgette, nehogy valami lekezelő megnyilvánulás érje a fényes, nagyvilági társaságban a hősiesen, de kicsit tagadhatatlanul idegenül mozgó magyar népi kultúrférfiakat, s aki külön ráncigálta Enzensberger kabátujját, próbáljon már úgy tenni, mintha megigézte volna a magyar népi gondolat…
1992-ben a Csurka-tanítványok ezt az embert megalázták, épp hogy meg nem verték a Szabadság téren. Ez most rendben van?
Nemzetszerelmi fojtogatás
Csinálhat itt akárki akármit, a gazdaság jó ideig lefelé megy. Hála többek között annak, hogy a kommunisták nyakig eladósitották. Ennél azonban többet tettek. Hogy ne is lássunk keresztül nyomorúságának burkán, módszeresen „elszovjetizálták” a magyar népet. Először szögesdróttal, gumibottal, internálótáborokkal, majd a média, a tévé, a rádió, a sajtó bódulatával. Ám ahogyan a magyar népet elszovjetizálták, úgy a jó szándékú hazafiak „deszovjetizálhatják”. Kivéve, ha az ehhez szükséges eszköztár, a média, a sajtó, a liberális álarcot öltő posztszovjetista érdekcsoportok kezében marad. Ők nem akarhatnak mást, mint lejáratni, szabotálni, dezorganizálni a nemzeti erők törekvéseit. Majd pedig, már inkább liberális, nem pedig komszocos zászlókat lengetve, visszavenni a lassacskán magához térő gazdaság kormánykerekét, a jól fizetett pozíciókat, s szelíd részvétmosolytól kísérve végképp leküldeni a pályáról a nemzeti alapon próbálkozókat. Kis bugrisok, tanyai igazgató-tanítók, papfiak sokat visszafizettek az adósságunkból, de most már mi jövünk, az örökletes liberál-komszocos elit.
Nagyjából, nem annyira írott, mint inkább élőszavas forrásokból így lehetne összefoglalni a kormányzó párt, az MDF jelenlegi világlátását. Beleértve, hogy foggal-körömmel védekezni próbál az ilyenfajta jövőprognózis bekövetkezte ellen.
Ez vagy igaz, vagy nem; nincs hely megvitatni. Biztos azonban, hogy most két évvel a rendszerváltás után, alig lehetett látni több kokárdát, mint öt vagy akár tíz éve. Meg kéne végre barátkozni a gondolattal, hogy az ország népe nem alapvetően népnemzeti, hanem valami más, bár nem tudni, hogy micsoda. Bizonyos azonban, hogy a mai magyar társadalomban nem lehet olyan cél, olyan érték, amely fontosabb, mint Konrád György szabad mozgása, szabad szólása, jó közérzete. A liberál-komszocosok, ha úgy adódik, majd visszaveszik, majd elvesztik, majd megint visszaveszik majd újból elvesztik – nem a teljhatalmat, hanem csak a kormányzást. Nem olyan nagy ügy ez, hogy emberi botrányt és gyalázatot csináljunk belőle.
Kereszténydemokraták feddése
Mi tagadás, ezeket az intelmeket szívesen intéznénk egy modernebb felfogású, unverzalisztikus, humanitárius kereszténydemokrata politikai testület címére. Amely azonban sehogyan sem akar Magyarországon megszületni. A keresztény pártvezető, Surján doktor úr, hosszú távú program és kinyilatkoztatás helyett immár sokadik alkalommal saját harci kedvének bemutatásával elégszik meg. Az ellenzék, mivelhogy állandóan csak keresztbe tesz és destruál, lényegében nem is létezik – fejtette ki legutóbb is, kicsikét a hagyományos ördögűzés pályáit követve. Nem baj, doktor úr, kövesse csak a pályát! Csak azután az legyen a vége, hogy megszületik egy modern, európai, demokratikus, kereszténydemokrata párt és társadalmi elképzelés. Amelynek, reményeink szerint, az a kiindulópontja, hogy Konrád György oda megy, és azt mond, amit akar.
- A hét üzenetei [6]