Múlt heti rejtvényünk válaszolni kívánt egyik honi írónknak, aki felháborítónak tartotta a feltételezést, hogy valaki magyar lehessen, pusztán azért, mert magyarul ír. A „fejtvényrejtő” a lomtárból előhalászott „érvek” feletti elképedésében elfeledte föltenni a kérdést: vajon a magyar irodalom magyar nyelven történő művelését miként lehet „egyéni vállalkozásnak” tekinteni? Hol az a szingaléz vagy ánglus, aki csak úgy, pl. az idő kellemetes eltöltése végett „magyarul ír”, kihasználva Szent István intelmeit megfogadó bolondságunkat? S az a kérdés sem hangzott el, hogy mit tarthat az irodalomról az az író, aki a magyar irodalom művelését nem tekinti a nemzet „közös vállalkozása” részének.
E feledékenység arra int: nem biztos, hogy épülésünkre szolgál ilyen vitákba bonyolódni. A „mi a magyar”, illetve „ki a magyar” kérdést ezért e heti – a tárgykörben valóban klasszikus – szövegünk közlésével „lezártnak” tekintjük. Az csak véletlen, hogy ez a textus is 1939-ből származik. Szerzőjéről pedig csupán annyit közölnénk, amennyit Karinthy Frigyes árul el életrajzában: „A fogarasi elemi és a versed főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium ige-kötők-szó-csavarok- és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak »A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar« című munkáiban is fölemlítvék. Nyersei nyőleg a Nyugatnál nyelentek meg: legutolsó kötete a »Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik« című, hosszú feltűnést keltett.”
Ki a magyar?
„Mostanában sokat tűnődtem a »magyar lényeg és jellem« titkain; írásban is föltettem a komoly és nehéz kérdést: mi a magyar? Lassankint rájövök, hogy nem ez az igazi kérdés. Legalábbis nem ez, ami ma korszerű; számtalanszor inkább izgatja a kedélyeket az a másik és konkrétabb kérdés: ki a magyar? Vagy még pontosabban: ki az, aki nem magyar a magyarok közül – lehetőleg személy szerint és névvel megjelölve? Ez több mint érdekes, ez fölényt és hatalmat ad. Támadó módjára vetjük föl, gőggel és biztonsággal. Magunkat persze a priori magyarnak ítéljük. Mindenki más kétes, és ki van szolgáltatva bírói önkényünknek. Ha a legtisztább magyar fajból származik is, még mindig lehet szellemi asszimiláns, »hígmagyar«. Így mindig találhatunk alapot, hogy megvonjuk legalább a szellemi polgárjogot azoktól, akiket nem szeretünk, vagy akik minket nem szeretnek. Fennhatóságunkat kiterjeszthetjük a halottakra is, a régi nagy nevek sem tarthatnak vissza, mindenkit felülvizsgálunk, és igazoltatunk egy új, s minden eddigit érvénytelenítő shibboleth alapján. Újraírhatjuk például ebből a szempontból az egész irodalomtörténetet (…) Egy egész korszakot el lehet marasztalni, mert az ősi, sűrű magyar íz hiányzik íróiból; viszont néha az is gyanús, ha megvan, idegen vérre vall, neofita buzgalomra, mint Dugonicsban, Gvadányiban; Kisfaludy Károly elég jó osztályzatot kap, sőt Petőfi apjává lép elő, noha tudjuk, hogy Petőfi nem sokra tartotta mint írót. De hát az irodalmi érték nem számít ebben az osztályozásban. Eötvösről például elismerhetjük, hogy nagy író, mégis baj van vele, mert barátai Pepinek hívták. Igaz, hogy Széchenyit is Stefinek hívták. Széchenyi azonban tragikus hős, aki, mint Berzsenyi, mint Kemény, mint Ady, elfulladt a saját dicsőségében, a környező »híg szellem« csapdáiban, nyilván mert nem volt eléggé hígmagyar. Ellenben ha Vörösmartyval, Arannyal történt ugyanez az természetesen azt mutatja, hogy nem voltak eléggé mélymagyarok. Léha és szemérmetlen játék! (…)
Nem azért szaladtam végig e furcsa irodalomtörténeten, hogy kritizáljam. Az ilyesmit nem is igen lehet. Amint látható, a szellemi fajiság nevében mondott ítélet még sokkal inkább Csáky szalmája, mint az, amely az irodalmi érték alapján válogat. A művészi tökéletességben mégis van valami kényszerítő. A magyarság határait azonban mindenki ott vonja meg, ahol akarja. Mi dönthet itt? A tárgy? A mondanivaló? A »nemzeti szellem«, ahogy Beöthy Zsolt korában nevezték? A szellemi fajkutatás előtt mindez nem számít. Az mélyebbre néz, és épp azért ellenőrizhetetlen. Bizonytalanabb még a vérbelinél is. Nem csoda, ha ítéleteit óhatatlanul személyi rokonszenvek és ellenszenvek befolyásolják. Amikkel nem lehet vitázni.
De ez csak az egyes ítéletekre vonatkozik. Az egész ítélkezés mögött van valami, egy elv, egy ösztön, egy hangulat, ami már nem pusztán személyi. Ez magában a »kor lelkében« fészkel, érdemes kitapogatni, mint egy betegséget. Az elv a »visszametszés« elve: a kertész levágja a fölös hajtásokat, hogy a törzs maga zavartalanabbal, erőteljesebben fejlődhessen. (…) A kertész diktátora a fának, és olykor zsarnoka: belekényszeríti egy megrajzolt vonalba, nem tűri, hogy koronát eresszen…
Ilyen diktátori ösztön hajtja a szellemi visszametszés hirdetőit is, de ennek a mélyén különös kishitűség lappang. Szeretnék megakadályozni, hogy a fa továbbnőjön, amerre elindították a századok; visszanyírni egy olyan vonalba, melyet rég elhagyott. Szívesen lenyesnének minden ágat, mely a környező égtája szellői felől tapogat. Szerintük máris nagyon elkalandoztak lombjaink a törzstől, a fa már egészen elvesztette régi formáját. (…) Visszametszeni! visszanyesni! (…) Mindent levagdosni, hogy csak az ősi, szent tuskó maradjon, a hamisítatlan, vad, vén, dísztelen tönk, mint egy dacos és babonás bálvány! (…) Egy őrült kertész látomása ez, de már-már egy egész nemzedéket elfog ez a kertészpszichózis. S alapja, mint a legtöbb pszichózisnak: a fogyatékossági érzés. (…)
Néha jóleshetik kicsinek lenni, de ez számunkra nem megoldás. (…) Kicsiség sokféle van, és a kicsiség relatív. Lehet valami kívülről kicsi, és belülről mégis lényegileg nagy és kiterjedt. A magyar kultúra legbensőbb lényegében sokszínű, tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő; messze horizontokat átölelő. A magyar kultúrát nem lehet kicsinnyé, egyoldalúvá, fajivá apasztani, mert akkor már nem is lenne magyar.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]