Az önkormányzati törvény egyértelműen rögzíti: a céltámogatás alanyi jogon jár mindazoknak az önkormányzatoknak, amelyek a céltámogatási teltételeknek megfelelnek. A gyakorlatban azonban a garanciák nem működnek. A költségvetésben nincs biztosítva a szükséges pénzügyi fedezet, menet közben és nehezen követhetően változnak az igényjogosultság feltételei, nem mindig mérik egyforma mértékkel az egyes pályázatokat, olykor szerephez jut a normatív elvekkel összeegyeztethetetlen kijárás. A céltámogatási rendszer bürokratikus őrlőmalomként működik: egyes igénybejelentéseket kiköp, másokat lenyel, kicsinyes formai követelmények teljesítésének elmulasztása végzetes következményekkel járhat.
A kiszámíthatóság hiánya elvileg bármely önkormányzatot hátrányosan érinthet. Úgy tűnik azonban, hogy a céltámogatási rendszer anomáliái leginkább a nyomorúságos helyzetű aprófalvakat sújtják, hiszen nekik a normatív feltételek teljesítése is komoly gondot okoz.
Itt régik az átkok
Mindenki tudja, milyen sors jutott az elmúlt évtizedekben az ország kistelepüléseinek. Hogy mekkora – még az átlagosnál is nagyobb – csapást jelentett számukra a téeszesítés, hogy hogyan sorolták be őket előbb a „c”, majd a „szerepkör nélküli” kategóriába. Hogy hogyan fosztották meg őket az intézményeiktől, hogy tagadták meg tőlük az infrastrukturális fejlesztés minden lehetőségét, és hogyan süllyesztették lakóikat szinte gyarmati sorba. Közismert az is, hogy az említett okok miként kényszerítették elvándorlásra a helyi társadalmak leginkább mértékadó, korábban legnagyobb megbecsülést élvező tagjait: az értelmiségieket, a módosabb gazdákat, vagy ahogy – a polgárosult státusra utalva – a Dunántúlon nevezik őket: a pógárokat, és hogy miként kényszerültek elfogadni a megalázó feltételeket, a másodrendű állampolgár szerepét azok, akik nem tudták összegyűjteni az elköltözéshez szükséges tőkét, vagy túlságosan öregek voltak ahhoz, hogy rá tudják szánni magukat a változtatásra.
Az önkormányzati törvény megalkotásával e kistelepülések korábban kisemmizett lakói lehetőséget kaptak arra, hogy végre kezükbe vegyék sorsuk irányítását és megkíséreljék a talpra állást. Ez azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Az évtizedek alatt felhalmozódott hátrányok méreteiről már maga az a körülmény is sokat elárul, hogy az aprófalvakban többnyire csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült megalakítani az önkormányzatokat, felállítani a jegyzőségeket, s hogy a mindennapos működés során is állandó gondokat okoz a kompetencia és a közigazgatási tapasztalat hiánya. A kistelepülési önkormányzatoknak fokozott törődésre volna szükségük, és olyan többlettámogatásra, amely esélyt ad a hátrányok érdemleges csökkentésére. Többek között a céltámogatási rendszer keretében is. Úgy tűnik azonban, hogy ennek éppen az ellenkezője történik.
A tavalyi parlamenti vita során Morvay István, belügyi államtitkár kijelentette: „A területi aránytalanságok kiegyenlítését más programok hivatottak elősegíteni.” Ez az álláspont legalábbis vitatható, hiszen a céltámogatások az infrastruktúra fejlesztését szolgálják, márpedig a kistelepülések lemaradása ezen a téren a legnagyobb. A 80-as években ezeknek a településeknek a túlnyomó többségében törpe vízművek hiányában már olyan rossz minőségű volt a víz, hogy műanyag zacskóban kellett a boltokba szállítani az emberi fogyasztásra alkalmas vizet, hogy legalább a csecsemőket és a kisgyerekeket megkíméljék a súlyosan egészségkárosító következményektől. Ráadásul az egészséges ivóvíz biztosításához sok helyen nem elég a mélyfúrású kút, költséges tisztító berendezésekre is szükség van. Így a problémákat csak egy többlépcsős, évekre elhúzódó beruházási folyamattal lehet megoldani. A központi céltámogatás meghatározott arányú – a beruházás jellegétől függően a teljes költség 10-től 70 százalékig terjedő – önkormányzati hozzájárulás esetén jár. Elképzelhető, hogy mekkora terheket ró ez azokra a kistelepülési önkormányzatokra, amelyek hasznosítható vagyonnal egyáltalán nem rendelkeznek, és a lakosság nehéz anyagi helyzete miatt helyi adó kivetésére még csak nem is gondolhatnak, ugyanakkor az átlagosnál sokkal súlyosabb szociális problémákkal kell szembenézniük. Ezek, a többnyire 10 milliósnál is kisebb költségvetéssel működő önkormányzatok képtelenek fedezni mondjuk – a példát a gyakorlatból vettük – egy 7 milliós ún. „egyedi ivóvízellátási” beruházás 50 százalékos hozzájárulási költségeit, holott a tét az emberi fogyasztásra alkalmas ivóvíz, amelyet ráadásul az önkormányzati törvény 1994-re minden magyar településnek „megígér”. Igaz az önkormányzatok elvileg a „saját hozzájárulást” különböző alapokból és egyéb forrásokból is megszerezhetik, de az aprófalvas településeken ezeknek a támogatási formáknak a kusza szövevényében senki sem ismeri ki magát, hiszen sokszor a legalapvetőbb információk sem jutnak el hozzájuk. A sokmilliárdos költségvetésű, nagy önkormányzatok ebből a szempontból is előnyösebb helyzetben vannak. Ezért – ellentétben Morvay államtitkár úrral – nem tekintenénk teljes abszurdumnak a feltételek településkategóriák szerinti differenciálását. De ha ez egyelőre rózsaszínű álomnak is tűnik, legalább az igénybejelentések előkészítése és elbírálása során figyelembe lehetne venni az aprófalvak sokszorosan handicapes helyzetét. A tények ismeretében azonban ez is csak hiú ábránd.
Itt újak az átkok
A „vízgazdálkodás, egyedi ivóvízellátás” kategóriában az idei igénybejelentések közül 106-ot utasítottak el. A 106 érintett település közül 80 ezernél kevesebb lakosú, és 77 tartozott korábban a szerepkör nélküli kategóriába. Sokatmondó a területi eloszlás is: 60 község található a különösen tragikus helyzetű észak-borsodi régióban, ahol a válságövezeti és a települési hátrányok egymást erősítik, 14 belső somogyi területeken, 11 Baranya leglepusztultabb részén, a Hegyháton és 7 abban a Szabolcs-Szatmár megyében, amelynek infrastrukturális elmaradottsága közismert.
Ezek az arányok nem írhatók a véletlen számlájára. Az amúgy is kompetencia-hiánnyal, erejüket meghaladó feladatokkal küszködő kisközségi önkormányzatoknak és jegyzőségeiknek mindössze néhány nap állt a rendelkezésükre, hogy igényeiket benyújtsák a területileg illetékes TÁKISZ-okhoz. A TÁKISZ-oknak hivatalból véleményezniük kellett a benyújtott pályázatokat, így módjukban állt volna értesíteni az érintett önkormányzatokat az esetleges hiányokról, ezzel megteremtve a pótlólagos korrekció lehetőségét. Nem tették. A „fogyatékos” igénybejelentéseket automatikus elutasítási javaslattal továbbították a Belügyminisztériumba. Később a minisztérium ugyan lehetőséget biztosított a hiányzó mellékletek pótlására, de erről elfelejtette megfelelő formában értesíteni az érintett önkormányzatokat, így csak az tudott róla, aki közel volt a tűzhöz és megfelelő informális kapcsolatokkal rendelkezett. Márpedig a kistelepülések ritkán vannak közel a tűzhöz. A céltámogatási rendszernek ez a rideg bürokratizmust kijárási elemekkel ötvöző működtetése óhatatlanul az aprófalvaknak ártott a legtöbbet. A fentebb idézett arányszámoknak ez a magyarázata.
Ha megpróbálunk a száraz adatok mögé pillantani, akkor az is világossá válik, hogy egyes esetekben milyen katasztrofális következményekkel járhatnak az elutasítások.
Egy állatorvosi ló
Csenyéte 300 lelkes község, Észak-Borsodban, a Cserhát vidékén. A 60-as évek elejétől egészen az önkormányzat megalakulásáig társközség volt. A falu csak a legnagyobb kínok és hosszas győzködés árán, a legutolsó pillanatban tudott polgármester- és elegendő számú képviselőjelöltet állítani, így csak hajszálon múlt, hogy a választásokat követően megteremthette a közigazgatási önállóságát.
Az önkormányzat tavaly vízhálózat-bővítési céltámogatást igényelt. Az igény benyújtásakor még nem volt jegyzősége, ügyeit szívességből a volt tanácsi székhelyközség jegyzősége, amelytől a korábbi rossz tapasztalatok alapján mindenképpen szabadulni akart, intézte. A polgármesternek pedig nem volt semmiféle közigazgatási tapasztalata. Így eshetett meg, hogy a benyújtott pályázat egyetlen kis bürokratikus feltételt nem teljesített: csak az elvi vízjogi engedélyt mellékelték, az ún. létesítési vízjogi engedélyt nem. Megjegyzendő, hogy a céltámogatási feltételek először a Magyar Közlöny tavalyi első számában váltak publikussá, az 1991. évi költségvetési törvény egyik mellékleteként. Ebben a létesítési vízjogi engedély benyújtása még nem szerepelt feltételként. Azt csak a belügyminiszter január 29-én megjelent, a korábbiakhoz képest számos bürokratikus szigorítást tartalmazó, közleménye tudatta az. önkormányzatokkal. Ehhez képest az igénybenyújtás határideje február 22-e volt. Márpedig a kérdéses engedély még nem állt rendelkezésre. Hiába nyújtották be a csenyéteiek az ez iránti kérelmet hónapokkal korábban a megyei vízügyi igazgatósághoz, a hőn áhított okmány még nem érkezett meg. Ha a polgármester fel tudta volna mérni, hogy mekkora a tét, talán elmegy a vízügyi igazgatóságra, és időben kipréseli belőle az engedélyt, de nem tudta. Így hát megelégedett azzal, hogy jelezze, az engedély még nincs a birtokában, s mihelyt megkapja, pótlólag elküldi. Mellesleg, annyira bízott a céltámogatásban, hogy a munkák gyorsítása érdekében 900 ezer forint éven belüli hitelt vett fel.
A csenyéteiek balszerencséjére a költségvetés előbb készült el, mintsem hogy a céltámogatási igényeket felmérték volna, s ezért a szükségesnél több milliárddal kevesebbet terveztek erre a célra. Így aztán a Belügyminisztérium megpróbálta a költségvetési keret Prokrusztész-ágyába gyömöszölni a pályázatokat, s kapva-kapott a legkisebb formai hibán is, amely ürügyet szolgáltathatott az elutasítási javaslathoz. Noha a parlamenti tárgyalás során világosan megfogalmazódott, hogy a belügyminisztériumi előterjesztés megengedhetetlen diszkriminációkat tartalmaz, a kormánypárti többség a financiális korlátokra való tekintettel csak arra volt hajlandó, hogy megbízza az ÁSZ-t az elutasított pályázatok felülvizsgálatával. A parlament tehát „elsőfokon” szentesítette Csenyéte elutasítását, pedig addigra már megérkezett a május 17-én kelt létesítési engedély is.
Az ÁSZ képviselője július 17-én felülvizsgálta a csenyétei önkormányzat elutasított céltámogatási igényét, és megállapította, hogy mivel „az igénybejelentésen tájékoztatást adott arról, hogy a vízjogi engedély kiadását 1990-ben megkérték, azonban a pályázat benyújtásáig ez nem került kiadásra… a céltámogatás igénylése a vonatkozó közleményben (a fent említett belügyminiszteri közleményről van szó – F. H. G.) a formai követelményeknek is megfelelt a pályázat elbírálásának időszakában.”
Később az ÁSZ felülvizsgálata alapján az indokolatlanul elutasított pályázatokat két csoportba sorolták. 76 korábban elutasított pályázatról elismerték, hogy azok mindenben tökéletesen megfeleltek az előírásoknak, ezért ezek igényeit azokkal a pályázatokkal együtt, amelyek szabályos voltát soha senki nem vitatta, de pénzügyi fedezet hiányában szintén nem részesültek 1991-ben céltámogatásban, a következő évi céltámogatási keret terhére ki kell elégíteni. A másik csoportba került az a 144 pályázat, amelyről úgy ítélték meg, hogy a költségvetési törvény mellékletében felsorolt feltételeknek ugyan hiánytalanul megfelelnek, de a belügyminiszteri közlemény ominózus pluszkövetelményeit nem teljesítik. Ezek igényeit tehát nem kell kielégíteni. Mondanunk sem kell, hogy Csenyéte pályázatát ebbe a csoportba sorolták.
Így mulat egy magyar aprófalu
Közben július 23-án megtörtént a csenyétei vízügyi beruházás műszaki átvétele, és ezzel megszűnt annak lehetősége, hogy a következő évben új pályázatot nyújtsanak be. Ezzel szemben az év végén vissza kellett fizetni az OTP-től felvett kölcsönt, kamatokkal együtt 1 millió 170 ezer forintot. Ez akkora veszteség Csenyétének, mintha az állami költségvetés hiánya egy bürokratikus döntés következtében egyik napról a másikra 150 milliárddal nőne. És ez a veszteség egy olyan települést sújt, ahol a 30 nyugdíjaskorú lakos egy főre jutó nyugdíja, lévén, hogy van, aki csak tsz-járulékot vagy házastársi pótlékot kap, az 5000 forintot sem éri el, ahol a 174 aktívkorú lakos közül tavaly decemberben csak 11-nek volt munkaviszonya. További 35-en részesültek átlagosan 3500 forint munkanélküli segélyben, 128 főnek pedig semmi rendszeres jövedelme nem volt. Azóta a helyzet kicsit romlott. Egyrészt, mert további 4 ember maradt munka nélkül és 12 munkanélkülinek lejárt a segélye, másrészt, mert az önkormányzatra visszafizetési kötelezettséget róttak ki. Tavaly ugyanis pályázat útján 370 ezer forintot kaptak a Népjóléti Minisztérium központi nevelési segély keretéből, a pályázat feltételeinek megfelelően azzal a kötelezettséggel, hogy az önkormányzatnak saját forrásból ugyanekkora összeget kell a rászoruló gyermekes családok támogatására fordítania. A vázolt pénzügyi nehézségek miatt azonban ezt a kötelezettségüket nem tudták teljesíteni, s a Népjóléti Minisztérium most joggal követeli vissza a kiutalt összegnek azt a részét, amelynek nincs helyi ellentételezése.
Csenyéte idei költségvetése 780 ezer forint forráshiány kalkulálásával készült, úgy, hogy a tragikus szociális helyzet ellenére segélyekre csak minimális összeget terveztek, és úgy, hogy a Népjóléti Minisztérium követelése sincs figyelembe véve.
Felmerülhetne a lehetősége annak, hogy pályázatot nyújtsanak be az önhibájukon kívül hátrányos pénzügyi helyzetbe került önkormányzatok támogatására, de sajnos a feltételeknek itt sem felelnének meg, hiszen önhibájukból kerültek hátrányos helyzetbe.
Epilógus
A címzett és céltámogatásokról szóló törvényjavaslat őszi parlamenti vitájában Vona Ferenc (MDF) javasolta, hogy a létesítési vízjogi engedélyt az igénybejelentést követően pótlólag is csatolni lehessen. A T. Ház a javaslatot elvetette.
- Beszélő [6]