(…) Mivel nem látom át, milyen gazdasági-pénzügyi manőverek szükségesek hozzá, hogy a Művészeti Alap, együtt a benne való tagsággal járó kedvezményekkel, továbbra is életben maradjon, ezért az alap egyesületi formába történő átalakulásának financiális oldalával nem foglalkozom: tegye, aki ebben nálam is jártasabb. Viszont mint Makkainál alighanem sokkal illetékesebb szögezem le: a hetvenes évek közepe óta (ekkor lettem tagja) a Művészeti Alap volt az egyetlen olyan „pártállami” intézmény, amelyik másfél évtizeden át – idősebbek esetében feltehetőleg már korábban is – a politikai nézetektől, pártállásoktól, szilenciumoktól, börtönöktől, tilalmi listáktó1, foglalkoztatási tilalmaktól stb. függetlenül, rendszeresen volt (ha kellett, évszámra) szinte a végső „azíluma”, védkaranténja, fedezéke azoknak az alkotó értelmiségieknek, akik erre rászorultak.
Az alap „védkaranténi” tevékenységének igen változatos formái voltak. Közülük csak néhányat említek, A hetvenes évek első felétől számos alkotó értelmiségit (nemcsak művészeket, hanem szociológusokat, filozófusokat is) munkahelyeikről politikai okokból az utcára tettek. Emiatt az akkor érvényes rendeletek alapján állandóan ki voltak téve annak, hogy „közveszélyes munkakerülés” címén akármelyik rutinigazoltatás nyomán a baracskai fegyintézetbe kerülhetnek. Ebben a helyzetben létfontosságúvá vált sokak (sokunk) számára, hogy a személyi igazolvány „munkahely” rovatában álljon valami. Nos, „kíméletlen kézi vezéreltség” ide vagy oda, e „pártállami vízfej” – a Művészeti Alap – volt az, amelyik e helyzetben segítséget nyújtott: akár felsőbb rendelkezésre, akár „alsóbb kezdeményezésre”, sokan annak köszönhették évek hosszú során át, hogy a mindennapi rendőri vegzatúrákat megúszhattak, hogy kérésü(n)kre a „munkahely” rovatba a Művészeti Alap-tagságot jegyezték be.
De volt (van) ennek a látszólagos formaságnak más jelentősége is. Számosan vannak (vagyunk), akiknek e bejegyzés következtében nincsenek 3–5–10–15 éves „lyukak” munkaviszonyuk folyamatosságában, aminek következtében a nyugdíjak, a táppénzek megállapításakor ugyancsak más (kedvezőbb) elbírálás alá eshetünk, mint azok, akiknek életrajzában ilyen huzamos „munkakerülési” hiátusok tátonganak. (És ha már a nyugdíjaknál tartunk: máris vannak, akik egykori „ellenzékiségük” ellenére, korosabbak lévén, élvezhetik az alaptag voltukból fakadó kiegészítő nyugdíjat.)
Az alap „Segélyezési Bizottsága” a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán a politikai okokból minden más megélhetési forrástól elzártak számára, merőben állásfosztottságuk okán, rendszeresen biztosított vissza soha nem térítendő „rendkívüli segélyeket”. 1980–81-ben, majd 1988-ban, együttvéve, egy esztendei kórházi beutalásom idején – ugyancsak állástalanságom miatt – az alap volt az egyetlen szerv, amelyik rendszeres havi segélyben/táppénzben részesített, s gondolom, nem egyedül voltam így. A (politikai) kényszerből szabadúszóknak, akik jobbára alkalmi fordításokból tudták magukat úgy-ahogy fönntartani, „élő szerződéseik” alapján bármikor módjuk volt kamatmentes munkaelőleget kérni, az esetleg csak évek múlva várható honorárium 50 százalékáig. S végül, de nem utolsósorban, az alkotóházak: bármilyen cikcakkokat vett is az állampárti/pártállami politizálás útja az egykori „demokratikus ellenzék” tagjaival szemben, vagy bármilyen APO-s határozat bélyegezte is meg a „nacionalista kuruckodásokat és elhajlásokat”, az alap mindenféle eszmei-politikai előfeltétel és követelményszabás nélkül biztosította tagjainak a lehetőséget, hogy évente nyolc héten át nevetségesen alacsony ősszegekért kaphassanak teljes ellátással együtt járó kényelmes munkalehetőséget. Ezeket a kultúrpolitika egykori hatalmasságai vagy soha, vagy csak elvétve vették igénybe – annál inkább azok, akiket ők nem túlzottan kegyeltek, még ha nem voltak is nyíltan politizáló „ellenzékiek” (Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János, Kertész Imre, Nagy László, Ágh István, Balassa Péter, Szepes Mária, Kovács István, Kiss Benedek stb.), vagy azok, akiknek osztályrészük akkoriban másutt mindenütt az ellenséges politikai és boldogulási diszkrimináció volt: Szigligeten (ahogy – gondolom – az általam kevésbé ismert Sikondán vagy Zsennyén is) egyszerűen „zárójelbe tétetett”, hogy éppen ki szerepel átmeneti vagy tartós publikációs tilalmi listán, kinek vonják ki a forgalomból a könyveit, vagy veszik le a színpadokról felsőbb utasításra a darabjait, ki áll rendőrhatósági felügyelet vagy figyelmeztetés alatt, ki volt ’56-os vagy későbbi politikai ténykedése miatt büntetett előéletű: az alkotóházakban – családostól, élettárssal, gyermekestől – kaphatott akár napi 60 forintért „egyenlő elbánást” biztosító beutalót. A legnehezebb időkben – pl. az 1973-as kultúrpolitikai párthatározatot követő megtorlási hullám idején – politikai preferenciák és megkülönböztetések nélkül lelhettek menedékre bármikor nemcsak a már említett Haraszti, Petri, hanem Konrád György, Bíró Yvette, Dalos György, Osztojkán Béla, Vezér Erzsébet, Donáth Ferenc, Zsillé Zoltán, Balajthy Anna, Kardos András, Radnóti Sándor, Eörsi István, Kovács András és társaik hosszú sora.
Tudom, a futólag megemlítettek könnyen szolgálhatnak érvül amellett, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek „demokratikus ellenzéke” és „urbánus” szimpatizánsaik mindmegannyian „Aczél-boyok” (meg „girl”-ök) voltak, mint manapság erről Fekete Gyula és kapcsolt részei szoktak írni. Ezért csak az egyensúly kedvéért említem meg: oldalakra rúgna azoknak a listája is, akik ma hajlíthatatlan „népnemzeti gerinccel” harsogják ezt a rágalmat szóban és írásban, ahol csak tehetik: a Magyar Szellemi Védegylet egyik vezéregyéniségének, Gergely Mihálynak éppúgy „bérelt helye” volt az alap kedvezményezettjei között, ahogy Kunszabó Ferencnek vagy a Magyar Fórum, az Új Magyarország némely, ma erre nem szívesen emlékező hangadójának.
Legfeljebb Csurka Istvánnak volna oka a Művészeti Alap ellen kitörni: őt e szervezet közel két évtizede kétségkívül vérig sértette, amikor itt nem részletezendő okok miatt egy esztendőre kitiltotta a szigligeti alkotóházból.
Amennyiben most valóban az a veszély fenyegetne, hogy a Művészeti Alap gyanús hatalom- és vagyonátmentési trükkökkel elveszíti azt a korábbi sajátos politikasemlegességét” és „területenkívüliségét”, ami tapasztalataim szerint a hetvenes-nyolcvanas években az egyik legfontosabb jegye volt, és holmi kirekesztőlegességre törő kormányzati nyúlvánnyá vékonyodik, amely csak a mostani nép-nemzetieskedő „liberálbolsevikozókat” részesíti jótéteményeiben, talán megérteném Makkai László indulatát. De minthogy ilyesmire utaló jelet az elmúlt két év során sem tapasztaltam, és mástól sem hallottam olyasmiről, hogy segély-, munkaelőleg- vagy beutalás-kérelmének beadásakor bárki érdeklődött volna párthovatartozása, a kormány kultúrpolitikájával kapcsolatos véleménye felől, csak értetlenkedni tudok. (…)
Könczöl Csaba
az MK Művészeti Alap tagja
- Visszabeszélő [6]