A választási félidő, no meg az idei március 15-e kesernyés íze több szerzőt, jeles közéleti személyiséget is arra inspirált, hogy nagy távú, oknyomozó írásban merengjen el demokráciánk állásáról.
Közülük is kiemelném Bauer Tamás, a fáradhatatlan szabad demokrata teoretikus március 21-én előadott és a 23-i lapokban ismertetett fejtegetéseit az Antall-kormány két évéről. Ugyanígy kiemelném Debreczeni József kormánypárti képviselő úr egy nappal később, a Magyar Hírlapban közzétett dolgozatát az SZDSZ jelen állapotáról.
Bauer és Debreczeni, bár nem közvetlenül egymással vitatkozik, kölcsönösen reménytelennek találja a másik helyzetét. Innét már csak egy lépés, hogy ki-ki a saját helyzetét ítélje reménytelennek. Ennyire közel azonban még nem vagyunk az igazság pillanatához…
A zsák, a folt meg Bibó István
Hiába óvott szegény Bibó István, hogy hazugságra nem lehet tartós politikát építeni, a szabad demokraták csak azért is ezt cselekedtek – írja a nemzetliberális beállítottságú Debreczeni képviselő úr. (Neki egyebekben, mindegy, hogy mit ír, jó ideig csak tisztességes becsület jár ki. Elsők között vette észre, mi lesz, milyen következményekkel jár, ha az egész kormányoldali kommunikáció a népnemzetiek és a nyomukba szegődött újfajta híg- és jöttnacionalisták kezébe csúszik át.)
A hosszú ideig ellenzéki gettóban aszalódott ős-szabaddemokrácia, a radikál-liberális elit ’89 közepén képtelen volt ellenállni a nagy történelmi csábításnak. Marxi forradalmiságban és könyvtári moralizálásban megmerítkezett belvárosi filozoptereink nem hagyhatták ki a nagy alkalmat, hogy mint plebejus vénájú, kérlelhetetlen rendszerváltók, kommunista-püfölők lépjenek ki az eresz alól.
Aláírásgyűjtő, népszavazó akcióikkal – ezt nem Debreczeni mondja, hanem csak én – teljesen összekuszálták a szálakat, felforgatták az elitek egyezkedésének ismert és bevált hazai módozatait. S hogy még rosszabb legyen, sikerült is időlegesen zászlaik alá gyűjteniük az elégedetlen, radikális, antikommunista kisemberek tömegeit. A hagyományosabb utat járó, magyar politikai valósághoz igazodó nyugodt erő szinte csak az utolsó előtti órában tért magához, épphogy képes volt megakadályozni a gátszakadást.
Annál nehezebb volt azután a hamis trombitaszóval összetülkölt radikálisoknak megmagyarázni, hogy tulajdonképpen nem a kommunisták püfölésére, hanem védelmükre hívták őket egybe. Ez a feladat még Kis János legendás dialektikus képességeit is meghaladta, a helyét nem lelő SZDSZ azóta is csak fészkelődik, hanyatlik, zsugorodik. Örülhet, ha a legközelebbi választásnál egyáltalán bekerül a parlamentbe, így Debreczeni képviselő úr.
A szokványos érv ezzel szemben, hogy amennyiben a szabad demokraták – meg ne feledjük, a Fidesz, a kisgazdák, a szocdemek – ’89 közepén nem jönnek ki az eresz alól, akkor az MDF és udvartartása óvatlanul belemegy egy Iliescu-féle, balkanoid elnöki rendszerbe. Miközben 1990 nyarán a magyar nép világosan megmutatta, hogy két szál szalmánál többet nem hajlandó feláldozni Pozsgay Imréért.
Ez azonban inkább mellékes, ettől még nyugodtan igaza lehet Debreczeni Józsefnek. Inkább abban nincs igaza, amikor bírálatra tartalékolt energiáját, magát Bibó Istvánt csakis az ellenzékkel szemben vonultatja fel.
A „nyugodt erő” ugyanis semmivel sem járt el különbül. Legelőször is alázatos szakszolgálatot teljesített Pozsgay Imre számára. Utána nyugodt, zökkenőmentes átmenetet ígért a komszocos kisfunkcionáriusnak. Különösen ha időben észbe kap és felesküszik az MDF-re. Még ezek után nyugodt türelemmel kivárta, hogy a tényleges erői a belügy, a hadügy a kezébe kerüljenek, és felbomoljon a Szovjetunió.
Mindezek után bejelentette, hogy türelme és nyugalma végére ért, és szeretné, de nem tehet mást, neki is a kommunisták püfölésére kell irányt vennie…
Ez, ha szabad kérdeznem, mennyivel erkölcsösebb és magasztosabb vonalvezetés a szabad demokratákénál? Ők legalább még akkor hirdették meg a komszocosok ütlegelését, amikor azok még erejüknél voltak, visszaüthettek, és abbahagyták gyötrésüket, amikor már nem tudtak nyílt színen védekezni.
Az MDF meg éppen fordítva, akkor kezdett támadni, amikor az ellenfél már alig védekezett. Ez lenne a bibói út, a hazugság kivetése, az igazságra építkezés?
Érzelmek iskolája
Az Antall-kormány „a magyar nép modern kori történetének legnagyobb csalódását” okozta. „Magát a politikai demokráciát járatta le.”
Ilyen súlyosan ítéli meg a rendszerváltás első két évét Bauer professzor, és megállapításai aligha válnak majd szállóigévé a kormányhoz közel álló körökben.
Lengyelországban, Csehszlovákiában, a szovjet utódállamokban, Németország keleti felében azonban nem az Antall-kormány uralkodott az utolsó két évben. S az emberek ott sem azt kapták, amit vártak, ott is végkimerülten, illúziókat vesztetten, iránytű” nélkül tántorognak, hol a történelmi igazságtétel gyönyörűségébe feledkeznek, hol pedig otthagyva csapot-papot, sosem látott szépséges, indusztriális és posztindusztriális jövővíziókba menekülnek. Legújabban pedig már azt hallani, hogy Amerikában, mi több, Japánban is az ittenihez hasonló frusztráció és jövőszorongás tölti el a fogyasztót és választópolgárt. A fiatal kénytelen felismerni, hogy nem élhet jobban, mint a szülők nemzedéke. Hiába a nagyobb tanultság, a jobb informatika és technológia. Túltelítődött, túlnépesült, agyonszennyeződött már a földgolyó – ez lehet a nyomott világkedély alapvető oka.
Ezzel a globális utalással persze nem az Antall-kormány új keleti működését, igazságtételi, tévé- és bíróságellenes rohamait akarom mentegetni. Ez az új kormányszakasz, mondjuk a nevezetes Kónya-dolgozattól számítva, sorok írójában is súlyos „modern kori csalódást” váltott ki.
A magyar nép és társadalom csalódása, visszavonulása a demokratikus politizálástól azonban ennél jóval hamarabb, gyakorlatilag már ’90 őszén, a helyhatósági választásokat megelőzően kezdődött. Az Antall-kormány megbízottjai jóformán még azt sem tanulták meg, merre van a minisztériumuk bejárata, és máris fagyos közönnyel, kérlelhetetlen bírálattal, sajtólejáratással kellett szembesülniük. Nagy lelkek, született politikai géniuszok bizonyára túltették volna magukat ezen a hideg zuhanyon, s megtalálták volna a helyzet kulcsát. Még több mosoly, még nagyobb nyíltság, kézrázás, ölelkezés – nyilván erre lett volna szükség.
Az Antall-kormányzat emberei viszont inkább hátramenekültek, begubóztak, hozzásavanyodtak általánosan megsavanyodott, zsörtölődő külső környezetükhöz. Holott, ha más nem, Antall József emlékezetes „pizsamás beszéde” a taxisblokád befejeztével világosan megmutatta, hogyan s merre kellene az új kormánynak kereskednie. De valahogy nem volt meg a bátorságuk vagy az invenciójuk, hogy a helyes útra lépjenek.
Ezzel együtt nehéz megnyugodni Bauer Tamás végkövetkeztetésével, mely szerint most már – két teljes esztendeig – nincs más dolgunk, mint számolni a napokat, órákat és perceket, ily módon siettetni egy új és jobb kormány eljövetelét. Nagyobb dicsőség lesz ’94-ben egy jobb és javuló kormányt leküldeni a pályáról, mint egy rossz és romló garnitúrát.
Nemzetliberalizmus
Nem szereti, jelentette ki dr. Antall József az MDF gödöllői rendezvénye után, ha őt liberalizmusból merészelik oktatni. Nyilván méltán megbecsült Eötvös- és orvosliberális stúdiumaira alapozta méltatlankodását. (Valóban, sorok írója is Antall úrtól tanulta, hogy Semmelweis Ignác nem tartozott ugyan a nemzetliberális orvoslás első vonalába, viszont megmentette az anyákat…)
Akinek ez az üzenet szólt, Kis János szabad demokrata pártelnök, úgyszintén méltó módon felelte meg a kihívást. Felsorolta tárgyba vágó munkáit, megjelölte a bibliográfiai lelőhelyeket.
Ez, ha helyesen nézzük, nem más, mint két kiválóan felkészült, nagy tudású férfiú nemes vetélkedése, amibe valahogyan a politika is belekeveredett. Ezen a kiemelt szinten már perdöntő lehet, van-e értelme a liberalizmus elé tett „nemzeti” jelzőnek vagy nincs.
Sorok írója azonban, tiszántúli szülőhelyén, majd a kálvinista Rómában – ahonnan nemzetliberális Debreczeni képviselő úr is nevét kölcsönözte – egyáltalán nem sértődött volna meg, ha valaki a liberalizmus bármilyen fogalma felől oktatgatja. Legszebb emlékezete szerint ez a kifejezés a lehető legritkábban emlegetettek közé tartozott, már a huszadik életévén is túl volt, mikor először találkozott vele.
A helyzet azóta sokat javulhatott, de legalábbis a korosabb nemzedékekben nem túl mélyek az így vagy úgy jelzősített liberalizmus gyökerei. És ez nagy baja, sőt, ez a legnagyobb baja az új magyar demokráciának. Összesen, az összes lelőhelyet, pártot egybeszámítva is kevés a liberálisan gondolkodó ember.
Ezért nagyon aggályos, hogy jobboldalon lekopnak a vékony keresztényi, nemzetliberális, társadalmilag gondolkodni képes felületek, s marad a közönséges, ódivatú nacionalizmus. A baloldalon meg lekopnak a vékony szociál-, centrál- és egyéb liberális rétegek, s maradnak a megrémített, átöltözési terveikben megzavart egykori komszocosok.
Megnyugtató viszont, hogy ez a kilátás nemcsak bennünket aggaszt, hanem másokat, így a jobb térfélen elhelyezkedő nemzetliberálisokat is. A végén még nem csak ijedtség, de valami pozitív hozadék is származik ebből a borús, kesernyés március 15-éből.
- A hét üzenetei [6]