Professzor úr, az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a visszamenőleges igazságszolgáltatást. Eszerint a sztálinizmus, a forradalmat követő megtorlás felelősei nem kerülhetnek bíróság elé.
A magyar történelemben több hagyománya is van a rezsimváltozást követő tisztogatásoknak. A törökök kiűzése után elkobozták és katolikus főuraknak adományozták a protestáns nagybirtokokat. Egy következő tisztogatás a Ferenc József-i represszió volt, a dinasztiával szembeforduló magyar hazafiak ellen. A kiegyezést ellenben megegyezés követte, a halálra ítélt Andrássy lett a miniszterelnök, és a legteljesebb amnesztiát biztosítottak mindenkinek. A következő tisztogatás a ’19-es ellenforradalom tisztogatása volt, a következő pedig a ’45–48-as, amelyet egy demokratikusan választott koalíciós kormány hajtott végre. Szóval ma nem a német példát vagy a cseh példát kell figyelni, hanem azt, hogy milyen tanulságokat lehet levonni a magyar történelemből.
És milyeneket?
Eleget. A kommunista rezsim bizonyos értelemben a Szálasi-rezsimhez hasonlítható. A nyilasokra alkalmazott törvényhozás és módszerek alkalmazhatók, persze mutatis mutandis, hiszen a halálbüntetést eltörölték. 1945–46 között a rendelkezéseket főleg intellektuális téren bizonyos békülékenységgel hajtották végre, Horváth Zoltán és mások sokkal erőteljesebb tisztogatást követeltek, mint amilyenre a koalíciós kormány elhatározta magát. Németh Lászlónak, Féjának, Szabó Lőrincnek, mindazoknak az entellektüeleknek, akik többé-kevésbé kollaboráltak, megbocsátottak. Azt hiszem, ehhez a hagyományhoz kell folyamodni. Mint hazaárulókat azokat is felelősségre lehet vonni, akik az orosz hegemóniát túlzott lelkesedéssel kiszolgálták. Olyan embereket, mint Péter Gábor, példaszerűen meg kell büntetni, aztán az államfő érvényesítheti kegyelmezési jogát.
Mégis van egy alapvető különbség: azokat a törvényeket, amelyek alapján a nyilasokat megbüntették, akkor hozták, amikor a nyilasok szinte még hatalmon voltak, tehát rögtön megkezdődött a megbüntetésük.
Igen, hát ez különbség. Azt lehet mondani, hogy egy kicsit elkéstek, de jobb későn, mint soha. Így lehet egyszerre kielégíteni az emberek jogos kívánságát, hogy a bűnös bűnhődjön, és ugyanakkor bocsánatot és kegyelmet gyakorolni. Egy magyar filozófus, Kolnai Aurél, aki a Galilei-kör tagja volt, és 1920 óta Angliában, Bécsben, Kanadában stb. élt, írt egy gyönyörű fenomenológiai tanulmányt arról, hogy mi a bocsánat, és mi az, hogy indulgencia, hogy is mondják, elnézés. Szerinte elnézőnek nem szabad lenni. Az elnézés az rossz. Semmilyen bűnt nem szabad elnézni. Megbocsátani lehet.
Mégis nagyon jelentős tényező, hogy mondjuk azokat a tetteket, amelyeket a nyilas tettekhez hasonlíthatunk, több mint harminc évvel ezelőtt és még régebben követték el.
Szerintem az elévülés a nagy bűnökre vonatkozólag itt sem érvényes, a nyugati jogfelfogás szerint sem érvényes. A nagy bűnökre az emberiség, az emberi jogok elleni bűnökre nem vonatkozhat az elévülés. A kegyelem, az igen, de az elévülés nem.
Magyarországon a baloldal elévüléspárti. A jobboldal pedig, minél inkább jobbra megyünk, annál inkább azt mondja, hogy ezeket a nagy bűnöket nem lehet elévültnek tekinteni.
Ebben egyetértek velük. Amiben nem értek velük egyet, hogy ezt szigorúan jogszerűen kell csinálni, és meg kell akadályozni mindenféle boszorkányüldözést. Meg kell büntetni a rágalmazást, a följelentést. Meg kell vonni azokat a határokat, amelyek lehetetlenné teszik azt, hogy a tisztogatást és az igazságszolgáltatást önkényesen, pártpolitikai és egyéb célokra lehessen felhasználni. De ezeket a határokat meg lehet vonni. Erre vannak jogi szabályok, az embereket el lehet ijeszteni attól, hogy az igazságszolgáltatást boszorkányüldözésre és egyéni bosszúkra használják föl. A baloldalnak itt kell megvonni a határokat. A közvéleménynek jelentékeny része nagyon nehezen viseli el, hogy halálos ítéletek hozói a szép villájuk kertjében sütkérezzenek a napon. De meg kell különböztetni tőlük a kis bűnösöket, ahogy megkülönböztették a fő nyilasokat és a kis nyilasokat.
A jobboldali propaganda, miközben a régi, főképp az ’56 előtti és az ’56-os bűnösök megbüntetését követeli, nagyrészt átvette például az állambiztonsági szolgálat állományát.
Valamelyik francia belügyminiszter mondta, hogy rendőröket, kémeket, diplomatákat és üzletvezetőket nem lehet a semmiből elővarázsolni. Az adminisztratív tapasztalatokkal rendelkező embereket, akikre okvetlenül szükség van, nem szabad inkompetens alakokkal felcserélni.
Azokat a rendőri vezetőket se, akik négy évvel ezelőtt még békés tüntetőkre engedték rá a rohamrendőrséget?
Azokat meg kell bélyegezni és eltiltani a közszolgálattól, de egyébként futni hagyni. Ha tényleg parancsot adtak arra, hogy a tüntetőket gumibotozzák vagy verjék széjjel, akkor azokat az embereket nem lehet többé közszolgálatban foglalkoztatni. De azért lehetnek kereskedők, gyárigazgatók, munkások, parasztok. Nem szabad beleesni abba, hogy azért, mert valamit a jobboldal akar, az mindenképpen rossz.
A jobboldal, a kormánypárt nagyon kényes arra, hogy azokat a volt kommunistákat, akármennyire is részesei voltak a hatalmi szisztémának, akik melléjük álltak, és most az ő szolgálatukban vannak, azokat sose bántsák. Az újságírókat, akik kritikusak voltak már a Kádár-rendszer idején is, de most liberálisak, azokat mint egykori kommunistákat szidalmazzák, azok viszont, akik a leglelkesebb hívei voltak a Kádár-rendszernek, de most „nemzetiek” lettek, azok ma a jobboldal kedvencei.
A sajtó arra való, hogy kiássa az ilyesmit. A baloldal elég erős ahhoz, hogy az efféle tényeket közzétegye. Állandóan figyelemmel kell kísérni az olyanokat, akikkel kivételeznek azért, mert jó szolgáikká váltak. Szerintem most Magyarország olyan állapotban van, hogy az emberek megint kezdenek begyulladni. Pedig nincs rá komoly okuk. Magyarországot ma Nyugaton annyira figyelik, hogy semmiféle lehetősége nincsen arra, hogy még erősebben jobboldalra tolódjon.
Biztos ez?
Hacsak öngyilkos nem akar lenni, mint a szerbek vagy részben a románok is. Végezetül hadd tegyem még hozzá, ha a fentebb mondottakat nem szeretném, hogy úgy értelmeznék, mint az Alkotmánybíróság döntésének bírálatát vagy helytelenítését. A döntés szövegét elolvasva úgy vélem, hogy az tisztán jogi szempontból alighanem kifogásolhatatlan. Általában az Alkotmánybíróságnak már a puszta létezését és működését is a magyar demokrácia egyik fő garanciájának tekintem. Csak az a szerény véleményem, nem mint jogi szakértőnek, ami nem vagyok, hanem mint mondjuk, politológusnak, moralistának vagy történésznek, hogy az alkotmányt magát kellene módosítani olyképpen, hogy az elévülés elvét az emberek erkölcsi igazságérzetéhez jobban hozzáigazítsa. S ha nem tévedek, Göncz Árpád elnök úr is e követelménynek eleget teendő javasolta egy parlamenti bizottság létrehozását, amelynek az volna a feladata, hogy az érvényben lévő alkotmányjogot az íratlan, emberi és erkölcsi törvény diktálta igazságtevéssel összhangba hozza. Óriási tévedés volna az Alkotmánybíróság tekintélyét csorbítani, amelyet Franciaországban is, mint azt Francois Furet történész barátom nemrég megírta, a parlamentarizmus jó működésének és a demokrácia védelmének fontos biztosítékaként tekintenek. Hiszen a történelem azt bizonyítja, hogy a parlamenti döntések néha a demokrácia eltiprásához és parancs- vagy tekintélyuralmi rendszerek győzelméhez vezethetnek.
- Belföld [6]