Zalabai Gábor

Nyomtatóbarát változat

„A rokkant gyermekeket amennyire csak lehetséges a normál iskolába kell integrálni, és az intézeti elhelyezést csak a legszükségesebb esetben igénybe venni.” „Az egyenlően kezelt gyermekek élete felnőttkorukban is kedvezőbben alakul. A nem rokkant gyermekek számára is kedvezőbb, ha sérültekkel együtt nő föl.”

Oktatás

Magyarországon az iskolaépületek legalább 90 százaléka kerekes székes és más súlyosan sérült gyermek számára megközelíthetetlen. Marad(na) tehát a nemzetközi gyakorlatban már nem kedvelt megoldás: az intézeti elhelyezés. Ez is lehet kulturált, színvonalas, de sajnos minálunk nem az. Hogyan is lehetne, amikor egyetlen normál általános iskolai oktatást végző intézet létezik, és ugyancsak egyetlen, kisegítő jellegű intézet.

Sajnos azonban az intézetnél is van rosszabb, ez a heti 6 órás korrepetálás. A körzeti iskola küld ki tanárt a lakásra. Mindez számos iskolának ad kényelmes kibúvót a nehezebb feladat megoldása alól, és sajnos sok szülő ezt engedi is.

Mindamellett ezen a területen az utóbbi időben bizonyos előrelépést tapasztalhatunk. Az illetékes hatóságok komoly tárgyalásokat folytatnak a rokkantszövetségek képviselőivel az integrált oktatás lehetőségeiről, sőt kísérleti jelleggel már be is indítottak néhány bölcsődei, óvodai és iskolai csoportot, ahol együtt tanulnak rokkant és egészséges gyerekek.

Nehezen mozgók számára egy-két kivételtől eltekintve a középiskolai épületek sem alkalmasak. A továbbtanulók számára megint csak az intézet marad. Ebből is mindössze egyetlenegy van, azonban szakképzés is folyik. A fenti anomáliák és a centrikus elhelyezés miatt a gimnáziumban tanuló mozgássérültek száma a népességi megoszlás arányát tekintve 70-80 százalékkal kevesebb, mint jól mozgó kortársaiké. Tovább fokozza a problémát, hogy ezeknek az intézeteknek is filléres gondokkal kell megküzdeniük, fejlesztésre szinte alig gondolhatnak, sok tekintetben sajnos inkább hasonlít az egész egy szociális otthonra, mintsem egy rokkantakat oktató intézetre.

A szakképzésre két irányból is súlyos nyomás nehezedik. Egyrészről az arányokat tekintve sokkal többen akarnak – vagy kénytelenek – szakmát tanulni azok közül, akik rokkantan végezték már az általános iskolát is. Másrészt ugyancsak erre kényszerülnek a baleset vagy betegség miatt megrokkant emberek közül is azok, akik korábban szerzett szakképzettségüknek, diplomájuknak megfelelő munkát az új helyzetben nem végezhetnek. Azokban a gyerekekben, akik az említett nehézségek miatt ki vannak zárva a továbbtanulásból, különösképpen kifejlődik a feleslegesség, a kirekesztettség érzése.

Munka

„A rokkantak munkaerő-piaci betagozódását, a piaci helyzetük javítását célzó programok beállítása, akár a tagországok szintjén, akár közösségi szinten, alapkövetelménye egy aktív szociálpolitikának. Az intézkedések céljául azt kell kitűzni, hogy elvezessenek odáig, amikor a közösség egyik polgárát sem lehet diszkriminálni sérültsége miatt a szakképzésben való részvételnél, a foglalkoztatásnál és szakmája gyakorlásánál.

Az előző részben említettek következtében a rokkant emberek jórészt alulképzettek, ezért leginkább bedolgozást vállalnának, ezt a hálózatot azonban nem látják el munkával. A munkaadók még a jól képzett munkaerőt sem fogadják szívesen. Nem érdekük, hogy a mozgássérült számára alkalmas körülményt teremtsenek. Az akadálymentesítés költséges, az állam pedig, bár kötelessége lenne, erre nem ad pénzt. Sok munkaadó különösebb ok nélkül is fél attól, hogy a mozgássérülttel sok problémája lesz. Az általános közszemlélet szerint a rokkantak nem képesek a minőségi munkavégzésre, a sánta, leszázalékolt emberek csak portásnak valók… A legtöbb rokkant az azonos munkát végző kollégájánál kevesebbet keres, mert képességeit fel sem mérve eleve kisebb fizetéssel veszik föl őt. A munkaadó úgy kalkulál, hogy a mozgássérült már azért is hálás, hogy egyáltalán alkalmazzák őt, és nem vitatkozik a béréről.

Társadalmi rehabilitáció

A teljes rehabilitációs folyamat minden részelemének egyetlen célja az, hogy növelje a rokkant személyek gazdasági függetlenségét, és biztosítsa tökéletes társadalmi beilleszkedésüket.

A rehabilitáció alapvető követelményei közé tartozik az épületek, épületbelsők, tömegközlekedési eszközök, a kommunikációs és sportlétesítmények, a szórakozóhelyek és az üdülők akadálymentesítése.

Tervezési és építési engedélyeket csakis e követelmény teljesítése esetén lehet kiadni. Mindenképpen szükséges a már meglevő épületek átalakítása is.

A képzés alacsony szintje és a munkavállalás nehézségei miatt a rokkantaknak csak egy kis hányada képes anyagi függetlenségének megteremtésére. A független életvitel megteremtésének nincs intézményesített gyakorlata.

Nálunk 1981-ben, a Rokkantak Nemzetközi Évében született ugyan néhány ajánlás és szabvány az újonnan létrehozandó épületek kialakításához, parkolók létesítéséhez stb., ezeket azonban alig néhány esetben vették figyelembe. Utcákat, lakótelepeket terveznek mind a mai napig oly módon, hogy ott kerekes székkel, két mankóval nem lehet közlekedni, a vakokat nem igazítja el semmi. Könnyű belátni, hogy akik nem vehetnek részt a közösségi élet mindennapos megnyilvánulásaiban, azok nem is illeszkedhetnek be az adott közösségbe.

Tömegközlekedés

A MÁV egyetlen mozgássérültek számára átalakított vagont üzemeltet, amelyet külön kérésre a szerelvényhez csatol. Ezenkívül még kísérletileg sem készültek kerekes székek szállítására alkalmas járművek. Az intézeti és egyéb tulajdonban lévő, nagyobb befogadóképességű adaptált buszok száma is tíz alatt van.

Hosszú időn keresztül csak a Trabant Hycomat állt rendelkezésére azoknak, akik nem tudták igénybe venni a tömegközlekedési eszközöket. Sajnos az importliberalizálás nem járt a lehetőségek kibővülésével, mert a korszerűen adaptált járműveket nehezen tudják megfizetni.

Magyarországon mind a mai napig egyetlen akadálymentes bérlakás sem épült normál lakóközösségekben. A gyakorlat az, hogy a mindenki számára egyaránt alkalmas lakások helyett a rokkantaknak kampányszerűen és elkülönítve építenek lakásokat, se ez szegregált lakóközösségek kialakulásához vezet, s elveszi a szabad választás lehetőségét. Az viszont tény, hogy átalakításhoz lehet kapni állami támogatást. Gyökeres változásra a közeljövőben sem lehet számítani, hiszen az egyébként létező adaptációs normák be nem tartása nem szankcionálható.

A segédeszközök hazai gyártása és választéka elképesztően alacsony színvonalú, s még ezek használatára sem tanítják meg a rászorulókat. Az eszközhasználat egyébként is esetleges, és nem az egyén igényei szerint alakul, mert a társadalombiztosítás a technikai és segédeszközöket nem alanyi jogon, hanem kiválasztás szerint támogatja. Ez a fajta támogatás a monopolérdekeket helyezi előtérbe, protekcionista, és ellenkezik a versenysemlegesség alapvető normáival.

Törvénykezés

Az EK illetékes bizottsága elengedhetetlennek tartja az európai szintű törvényalkotást a rokkantak helyzetének rendezése végett.

Magyarországon nincs törvényi szabályozás, nincs meg sem a rokkantak jogairól szóló antidiszkriminációs törvény, sem pedig a rehabilitációs törvény. Az érintettek kedvezményeit szűk körű és távolról sem egységes szerkezetű, alacsony szintű rendeletek szabályozzák. Az EK-val ellentétben, ahol a jogszabályok antidiszkriminatív jellegűek, és csak a végrehajtásnál tesznek különbséget az egyes fogyatékossági csoportok között, az itthoni rendszer külön foglalkozik ezekkel, és megítélésük távolról sem egységes. A rendelkezések között alig van olyan, amely a fogyatékos állapotára jellemző hátrányt állampolgári jogon kompenzálná. A jogszabályok többsége inkább összemossa a szociálpolitikai jellegű juttatásokat és a hátránykompenzációt. Mindez tökéletesen ellentétes az európai gyakorlattal. Röviden szólva, a Magyarországon élő rokkantaknak nincsenek intézményesített jogaik.

• Belföld