„Ezen a napon összetalálkozik a hazaszeretet és a szabadságvágy. Veszélyes találkozás!” – írta Krassó György, persze, még a maga idején, a diktatúrát fenyegetve, 1983-ban.
Amilyen heves volt a vére, amennyire a forrongást sóvárogta, az öreg harcos fel sem tételezte, hogy egy így kikevert szellemelegy esetleg mégsem robban… Hanem csak megalvad, elöregszik, elzápul a hosszas állásban.
De ezzel már a mához jutunk el. Amikor az ötvenhatos, szent forradalom veteránjai azzal invitálnak a térre, kurtítsuk meg már kicsit a – szent – sajtószabadságot! Mely szent szabadság élharcosai között – ez sem kizárólag rágalom – igen könnyen a tegnap cenzoraiba, lektoraiba, sajtómészárosaiba futhatunk bele…
Ennyire kitekert, bolond világ láttán talán még jó emlékű Krassó is visszavonulásra vette volna a dolgot. Kifelé, a szabadba, a madárszóra, a friss levegőre! Vagy pedig vissza a múltba, a normális és átlátható időkbe. Amikor még elképzelni nem lehetett, hogy akadjon demokrata, aki azt állítsa, jó a demokráciának, ha egyazon oldalra kerül a kormányhivatalnok, a kormányszónok meg a rendőr; meg a kormányszónok szavát felerősítő, kizárólagosító elektromágneses, elektroakusztikus eszközállomány. Hiszen pontosan ez ellen folytak a régi márciusi menetelések…
Bejárt utak
Szalay Miklós fizikushallgató, a ’72-es márciusi per elsőrendű vádlottja is azzal kezdte bűnbeesését, hogy kimenekült a Petőfi-szobor környékét elborító, represszív elektromos térzene hatósugarából. Megérezte, hogy a központilag adagolt, patriotikus muzsikálás a pártszónokokkal, a rendőrrel, a gumibottal áll igen szerves kapcsolatban. Hasonelvű komáival együtt átrándult a Kossuth-térre, a Batthyány-örökmécshez. Többségüket itt kapták el, innét kerültek a börtönbe (lásd Beszélő, 91/11.). Mert gépzene ugyan még nem volt ezeken a helyeken, rendőr viszont annál inkább.
Amikor, húsz hónap után, Szalay Miklós kijött a börtönből, a kádárizmus idekint még sűrűbb volt, mint amikor bement. Minek ugráltál, vonták meg kelletlenül vállukat az ismerősök…
Mindenesetre odabent Miklós biztos cellában vészelhette át a ’73-as nagy belvárosi veréseket. A ’74-es vonulást sem kellett végignéznie. Erőteljes, valószínűleg belügyi pályákon szervezett férfiúi csoportok lépte alatt dongott ekkoriban a föld, végig a Múzeum körúton, a Kossuth utcán. „Éljen a párt, éljen a párt!” – visszhangzónak kiáltásukat a házfalak. Belügyileg megerősített ifjúgárdista brigádok áramlottak szét a városban. Ha megláttak egy kokárdát, belekötöttek viselőjébe, felhívták figyelmét a nacionalista eltévelyedés következményeire.
Aztán egy-két év után valahogy ez is ellaposodott, unalomba fulladt. Kétségkívül azért is, mert alig maradt, aki március 15-én még a történelmi emlékhelyek közelébe merészkedett volna.
Mígnem 1983-ban, pontosan tíz évvel a ’73-as véres rendőrünnep után, minden elölről kezdődött. Valakiknek, máig nem tudni, kicsodáknak, elegük lett a pártállami és KISZ-es ünnepségből. Elindultak függetlenkedni. Percre ugyanakkor, mint tíz évvel korábban Szalay, Ulveczky, Murgács meg a többi, méter pontossággal az ő egykori útjukon.
Krassó persze azonnal lázba jött. Március idusán brutusok vágnak tőröket cézárok mellkasába – írta, mintegy ifjúsági programajánlatként. Pedig hát félénk és bátortalan kis újrakezdés volt ez. A rendőrség viszonylag gyorsan szétzilálta, szétzaklatta a hirtelenjében összeverődött csoportosulást. Ha nincs meg előre az útirány, a pontos tradíció, tán meg sem indul az egész.
A demokratikus ellenzék például, alig pár hónapja, ’82 őszén, azt a következtetést szűrte le, hogy Magyarországon nem sok esélye van a nyílt utcai akcióknak. Túlságosan meg volt pakolva spiclikkel. Hiába a nagy konspiráció, mire ’82 augusztus 30-án az ellenzékiek a Bem-szoborig jutottak, hogy a lengyelek, a Szolidaritás mellett tüntessenek, már a belügyesek is ott voltak, már el is vitték a titokban kijelölt szónokokat, Demszkyt, Rajkot, Nagy Bálintot.
Március 15-én viszont a nap meg a hely szelleme mozgatta a lábakat. Aki ott volt, ott volt, aki nem, nem, nem kellett szervezni. Mivel a nyolcvanhármasok megúszták verés nélkül – valakiket azért mindig, minden évben lefogtak, s különösen este, a kapualjakba rántva, megvertek –, ’84-ben már nagyobb menet indult, többszörös létszámmal és bátrabb szívvel. Kialakult, hogy délelőtt az állam, délután a társadalom ünnepel.
Kár, hogy a tudós politológusok nem voltak ott! Érdekes megfigyeléseket tehettek volna. „Tessenek felmenni a járdára, kérem!” – szóltak ki időnként a délutáni menetet körberajzó rendőrkocsik ablakán. Mintha egyébként minden rendben lenne, mintha csak értünk aggódnának. Vakmerő KISZ-esek elhagyták az öveiket, beálltak a sorba. Ők is fiatalok! Egyebekben a hatalmas számban együtt ünneplő titkosrendőrök, spiclik, belügyi referensek is főleg fiatalok voltak.
Valami furcsa, torz legitimációs játék vette kezdetét.
Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem ütik az ifjúságot. Ennél nagyobbat gondolt a kádári vezérkar: még ha szemérmesen is, de megmerítkezik a nemzeti mítoszban!
’85-ben szinte már unalmas is volt. Központilag kiadták a házmestereknek: lobogózzák fel a házakat, látszódjék a nemzeti egység. Itt-ott, ajándékként még a represszív térmuzsikát is szüneteltették.
Most meg már erről az oldalról kezdett nem jó lenni. Mi itt vonultunk, ott, az állami oldalon meg Ribánszky Róbert, a későbbi münniches szónokolt a nemzeti egységről. De mit lehetett tenni? Semmit, gondoltuk 1985-ben.
Táncsics Olga
A felvilágosultabb pártemberek és rendőrtisztek alighanem már akkor, ’86-ban műhibának tekintették Diószegi Olga lefogását. Csendesen, szerényen jött a sor legvégén. Kevés vizet zavart, pénzt kéregetett Nagy Jenő a pár héttel korábban lebukott és megbírságolt szamizdatkiadó megsegítésére. Egyébként is inkább visszavonult, beteg mamájával éldegélő, kicsit magának való diáklányka volt Olga. Nem szívesen akciózott, nem kiabált, inkább csak írogatott, többnyire nyomasztó szituációkról, borús lélekállapotokról. Mint ebben a versvégében is:
„És bezsuppoltak az új lakásba,
és fölszerelték a rácsokat.
A maradék bablevest megették,
S most zuhog, zuhog a vakolat.”
Egy kis belügyeske kifigyelte, mivel foglalatoskodik Olga. Nyilván ki akarta tüntetni magát, hívta a bajtársakat. Földre vágták, berántották egy kocsiba, és elszáguldottak vele.
A többit ki lehet számítani. A belügy elrabolt egy diáklányt, szólt az első híradás. A moszkovita bérencek szépséges honleányt raboltak, jött az újabb értesítés. A zsarnok egy csudaszép királylányt, a fertelmes mocsári szörny az aranyhajú vízitündért ragadta el…
Az öregebb vonulók persze sejtették, hogy Olgát majd kiengedik. Ám az idő és a hely szelleme nem engedte, hogy ezt az ifjabbak is így gondolják. Akkor nem lett volna okuk, hogy kihúzzák magukat, léptüket súlyosabbra, peckesebbre vegyék, homlokukat nemzetgondba ráncolják.
A belügyesek a Bem téren is el akartak vinni valakit. Ezt már nem tűrték, sőt, majdnem elverték a belügyeseket. A Batthyány téren ülősztrájkba kezdtek. Addig fel nem állnak, míg nem adják vissza az elrabolt leánykát! Egy rendőrkocsit körbevettek. Lényegében túszul ejtették. Addig el nem mozdul, míg itt nem lesz a rabkisasszony!
Ilyen, hogy még a civilnek álljon feljebb, 1956 óta nem esett meg Magyarországon. Nem csoda, hogy a rendőrség összezavarodott, késésbe került. Órákig nem oszlatta szét a legújabb márciusi ifjakat. Várni kellett, amíg egybegyűlnek a magasabb pártemberek, összeül a főtanács, a válságstáb.
Annyira szemtelenek, állapította meg ez a testület, hogy nem elég visszavenni tőlük a teret. A rendőrségnek még ezen túlmenő elégtétel is kijár.
Fővárosi polgár
Kutatásaink szerint a Lánchíd budai hídfőjénél legelőször dr. Bognár Szabolcsot verték meg a rendőrök.
Dr. Bognár ma a Fővárosi Önkormányzat Szociálpolitikai Ügyosztályának a vezetője. 1986-ban 39 éves volt, nem egészen gyerek tehát. Akkortájt is a közigazgatásban töltött be szociális és gyámügyi tisztségeket. Ismert reformer, a Szeta támogatója.
Bognár Szabolcs nem képes felidézni, hogy tulajdonképpen miért akart ’86-ban részt venni az esti felvonulásban. Semmiképp sem a veszély kedvéért, hiszen a délutáni történésekről mit sem tudott. Ezt mutatja, hogy családostól, feleséggel, gyerekkel együtt jelent meg a Petőfi téren.
A jogászdoktor a korábbi években nem vett részt márciusi felvonulásokon.
Azt sem tudta, hogy esténként a Lánchídon át Budára vezet a hagyományos búcsújárás. De mert megmondták neki, nem lepte meg, hogy a rendőrök milyen készségesen mutatják a jó irányt. „Erre fáradjanak, ne arra!” Általában is meglepte, hogy milyen nyájasan, barátságosan sorakoznak a motoros díszrendőrök a felvonulási út mentén.
A Lánchídon, hogy jobban lásson a gyerek, nyakába emelte kisfiát. Később valamiért összesűrűsödött a tömeg – nem tudta, hogy azért, mert hátulról már nyomják a rendőrök –, úgyhogy levette a gyereket, odavitte az anyjához. Ő meg előrement, a sor legelejére keveredett. Így legelőször ő jutott a baloldali járdán álló idősebb, jó modorú rendőr közelébe.
„Az igazolványát most el kell tennem, majd vissza tetszik kapni! Erre tessék fáradni!” – mutatott a háta mögé.
Ott aztán az egyik rendőr megragadta dr. Bognár Szabolcs kabátelejét, a másik ütni kezdte. Aztán a másik kapta el, és az első ütötte. Aztán a harmadik kapta, és a negyedik botozta. Hatan vagy nyolcan verték végig, mígnem a híd mögötti tér közepére penderült.
Bódulatából magához térve még láthatta, amint így jár a második, a harmadik, az ötödik, a tizedik felvonuló. Azután továbbkergették a térről.
Így indult a nevezetes „lánchídi csata”. Vagyis hát nem is csata, hanem rendőri cselvetés és tömeges ütlegelés.
„A rendőröket is meg kell érteni” – magyarázta Nagy Imre egykori egyetemi KISZ-titkár, aki később mint üzletember dr. Torgyán környezetében bukkant fel. „Fáradtak, idegesek voltak az egész napi nehéz szolgálattól.”
„Nézze, kolléga úr! Ebből nem lesz semmi… semmi” – mondta rosszkedvűen a katonai ügyészség jogásza dr. Bognárnak, aki vesszőfutása után természetesen szabatos jogi panaszt tett.
Ezek az urak tehát nem szívesen mosódtak egybe a rendőri verőlegényekkel. Ha Kádár a nemzeti mítoszban, úgy ők meg a polgári mitológiában szerettek volna megmártózkodni.
Ez azonban nem megy! Valaki vagy rendőr, vagy nem! Az a diktatúra, amely megveri a maga jogdoktorait, a saját középosztályát, majd utána nem vállalja tettét, előbb vagy utóbb megbukik.
A további márciusok szépen mutatták a bukáshoz vezető stációkat. De ezekről majd jövőre.